A németek már 1927-től kísérleteztek önjáró lövegek megépítésével. Számos próbálkozás született, amit a katonai hadvezetés pozitívan értékelt, de igazi érdeklődést nem mutatott irántuk. 1935-től azonban a helyzet megváltozott, mikor Mainstein tábornok állásfoglalását támogatta a vezérkar, miszerint szükség van a hadseregbe önjáró lövegekre, melyek a rohamegységek kötelékében támadó lövészalakulatok támogatását végzik. Feladatuk továbbá az ellenséges géppuskafészkek felszámolása lenne, amelyek felszámolásával elkerülhető lenne a nagy gyalogosveszteség. Kezdetben vitát váltott ki az elképzelés a Wehrmacht gépesítésével foglalkozó tisztek között. Oswald Lutz tábornok és Heinz Guderian ezredes álláspontja szerint ezt a feladatot a harckocsik is el tudták végezni. A további műszaki elképzeléseket Walter Model ezredesre bízták. Model ajánlására Hans Röttiger terveit fogadták el. Az új konstrukció harci alkalmazására először 1940 májusában a nyugati fronton került sor. 1940 márciusában kapta meg végleges elnevezését: Gepanzertr Selbstfahrlafette für Sturmgeschütz 7.5 cm Kanone (röviden: Sturmgeschütz III). Az első ötven példány az Sd.Kfz. 142 katonai megjelölést és az Ausf. A gyári sorozatjelzést kapta. Ezeket különleges alakulatok kötelékébe osztották be április elején: 640., 659. és 660. Sturmgeschütz Batterie. Júliusig újabb hat üteget hoztak létre, és megszervezték a Rohamtüzér Parancsnokságot, ami az összes Sturmgeschütz Batterie irányítását végezte. Júniusban kezdték meg az önjáró löveg B változatának gyártását. A motort Maybach 120 TRM jelzésűre cserélték, valamint új sebességváltót kapott, a ZF SSG 77 típust (hat fokozat előre, egy hátra). A Sturmgeschütz III Ausf. B példányait a PzKpfw III Ausf. H harckocsi számára kidolgozott 7ZW futóműre építették. Növelték a futógörgők és a lánctalp szélességét. 1941 júniusában kezdték meg a C jelzésű változat tömegtermelését. A korábbi panoráma irányzó berendezés helyébe periszkópos Sfl. ZF.1 típust építettek be, és ennek nyílását már nem a felépítmény elülső páncéllemezében, hanem a tetőpáncéljában alakították ki. A periszkópot teljes hosszában kívülről felhegesztett páncéllemez védte. A felépítmény eleje egyetlen lemezből álló 60°-ban döntött, 30 mm vastag páncélzatot kapott. Küzel 50 példányt szereltek össze ebből a változatból. Szeptemberben az Alkett cég üzemei megkezdték a D változat sorozatgyártását, amelyből 150 darab készült. A Sturmgeschütz III. Ausf. C és D példányai csak a páncéltest külsejére erősített tárolóládák elhelyezésében és a személyzet felszereléséhez tartozó eszközökben különböztek egymástól. A D változat gyártásával párhuzamosan kezdték meg az E sorozat előállítását. A új harcjárművet adó- és vevőberendezéssel rendelkező, FuG 16 típusú rádióállomással látták el, melynek kiszolgálását a töltőkezelő végezte (korábban a Fug 15 esetében a parancsnok feladata volt). A Fug 16 számára egy külön fülkét alakítottak ki a felépítmény oldalsó részében. Így hely szabadult fel a „küzdőtér” belsejében, ahol kiegészítő lőszertárolót helyeztek el, így a fő fegyverzet javadalmazása 50 gránátra emelkedett. A Heereswaffenamt 500 példányt rendelt el ebből a gyártásból, azonban módosították a szerződést és 1942 márciusáig 284 darab Sturmgeschütz III Ausf. E készült el. A Sturmgeschütz 42 rohamtarack első példányait 1943 márciusában egy rohamtüzér dandár kötelékébe osztották be. A rohamlöveg osztályok három StuG III és három Sturmaubitze 42 volt található. 1944. február 1-jén kiadott, KstN 446b jelzésű állományjegyzék szerint minden üteget négy szakasznak kellett alkotnia. A rohamlövegek számos bevetésére került sor a keleti fronton, ahol a harcok során további fejlesztések és gyári változtatásokra került sor. A Magyar Királyi Honvédség alakulatainak a tevékenységét nagyban támogatták a német rohamlövegek. 1942-ben a Don mentén harcoló 1. Honvéd Páncéloshadosztály állományába vezényeltek 10 darab StuG III rohamlöveget. A német személyzettel tevékenykedő harcjárművek a doni hadműveletek után visszatértek alakulataikhoz. 1944.ben a 2, Honvéd Páncéloshadosztály veszteségeinek pótlására a galíciai fronton 10 darab StuG III típusú, hosszú csövű rohamlöveget kapott. 1944 augusztusában a 7. Rohamtüzér Osztály katonái 40 darab StuG III rohamlöveggel megerősítve vívták csatáikat az Alföldön, majd a Dunántúlon. Ezek a rohamlövegek azonban majdnem mind a veszteséglistára kerültek.
TECHNIKAI ADATOK
-
Harci tömeg: 23 900 kg
-
Személyzet: 4 fő
-
Hosszúság: 6000 mm
-
Magasság: 1850 mm
-
Motor: Maybach 120 TRM típusú, V-12-es (hengerszög: 60°), 11 890 cm3 lökettérfogatú motor, teljesítmény: 197.5 kW (265 LE) 3000 fordulat/percnél; Bosch BNG 4/24 ARS 129 típusú, 11.1 kW (14.9 LE) teljesítményű indítómotor; Bosch GTLN 700 típusú áramfejlesztő berendezés, ZF SSG 77 Aphon típusú sebességváltó (hat fokozat előre, egy hátra)
-
Maximális sebesség: 45 km/h
-
Hatótávolság: épített úton – 155 km, terepen – 95 km
-
Fegyverzet: StuH 42 L/28 típusú, 105 mm-es tarack, MG 43 típusú géppuska
-
Fajlagos talajnyomás: 0.92 kg/cm3
-
Akadályok leküzdése: lejtőmászó képesség - 30°-ig, lépcsőmászó-képesség – 50 cm, gázlóképesség – 80 cm
Forrás: Harcjárművek sorozat 3. szám (StuH 42 rohamtarack)
Írta: Zeki
