Cikkem témájára akkor bukkantam rá, amikor a finn-szovjet háborúról olvasgattam, és információmorzsákat gyűjtöttem a témáról. Szemembe ötlött egy különleges dolog, nevezetesen a szovjetek TT-26 lángszórós harckocsija. Lehet, alulkvalifikált vagyok a témában, de mindaddig csupán német specifikumnak és találmánynak tartottam a távvezérlésű harcjárművek alkalmazását, például a Goliath távvezérlésű, önjáró bomba esetében. Amint beleástam magam a háború előtti évek, és a háború korai éveinek témájába, egyre több médiából, csak kereskedelmi szempontok alapján íródott könyvből nyert információm került megcáfolásra.
A Vörös Hadsereg már az 1930-as évek elején kísérletezett rádió távvezérlésű harckocsikkal. Ezen járművek célja a harckocsizó állomány védelme volt, azáltal hogy a speciális feladatokra igénybe vett harckocsikba nem kellett élő embert ültetni. Ilyen speciális feladatok voltak például robbantási, rohamutász feladatok (ellenséges állások, bunkerek leküzdése lángszóróval, időzített bombával), vegyi-harcászat (harci gáz használat, illetve füst-ködfejlesztés). A szovjetek első próbálkozásai sikeresnek bizonyultak csapatpróbákon.
Működésük, használatuk: a távvezérlésű harckocsi élő személyzettel is irányítható volt, mint szabvány társaik. A bevetési helyre saját lánctalpukon jutottak el. A harckocsizók ezután elhagyták. A bevetéskor az irányítás a rádiós harckocsi feladata volt. Tehát gyakorlatilag a "teletank módszer" két járművet követelt meg: magát a teletankot (TT = teletank, tehát az irányított személyzet nélküli harckocsi) és a vezérlő harckocsit (UT = szovjetből fordítva a rövidítés annyit tesz, hogy parancsoló tank).
A vezérlő harckocsi, amiben helyet foglalt a nagy teljesítményű rádióadó és a távirányító 500-1000 m távolságból figyelte az irányított járművet (ebben foglalt helyet a TOZ-IV távvezérlő készülék vevőegysége), szükség esetén fegyvereivel tűzfedezetet, vagy tűztámogatást biztosított számára. Elméleti hatósugara a rádiónak 1500 méter volt, de ebben a távolságban már adódtak irányítási problémák, a rossz időjárási viszonyok viszont még inkább tetőzték ezeket. A vezérlő harckocsi gyakorlatilag lehető legkevésbé volt kitéve az ellenséges tűznek. A vezérelt harckocsi, amikor elérte az ellenséges vonalakat, a vezérlő jármű kezelői működésbe hozták annak fegyvereit típustól függően. A robbantó változatról leoldották a 200-700 kg-ig terjedő tömegű időzített bombát, működésbe hozták a lángszórót vagy éppen az ágyút vagy a géppuskát. Amennyiben a vezérelt harckocsit az ellenség nem tette harcképtelenné. A vezérlő harckocsi 16 vagy 24 parancsot volt képes kiadni. Úgy mint jobbra tarts, balra tarts, lassíts, gyorsíts, tolass. Ezek a parancsok gyakorlatilag kitették a 16 alap parancsot, mivel a váltóművet kellett irányítaniuk. A többi parancs a fegyverzet működésére vonatkozott. A rádió egy nagy teljesítményű kompresszort vezérelt ami pneumatikusan irányította a járművet.
Az eljárás kivitelezése és ilyen járművek gyártása viszonylag költséges volt és nagy szakértelmet igényelt, de az ilyen problémákat megszoktuk minden olyan esetben ahol a saját korát jóval megelőző technikát alkalmaztak.
A 30. vegyi dandár 217. vegyi zászlóaljának kilőtt TT-26 távvezérlésű harckocsija 1940 februárjában
Az első éles bevetése a távvezérlésű harckocsiknak a Téli háborúban volt. Itt a 30. vegyi harc dandár 217. önálló vegyi zászlóaljának kötelékében harcoltak TT-26 távvezérlésű lángszórós harckocsik. Az egyik leghíresebb kép is az egyik harckocsiját mutatja ennek az alakulatnak, amit a finnek bevetés közben harcképtelenné tettek.
A teletank kísérletek első lépései
Az első távvezérlésű harckocsi a Vörös hadsereg arzenáljában a TT-18 volt. 1930-ban kezdődtek meg a terv kidolgozásai, és 1933-ra el is készült az első működőképes példány. Ez a jármű viszonylag egyszerű feladatokat tudott végrehajtani, mint előre menni, hátra menni, kanyarodni. Maximális sebessége 2,5-4 km/h óra volt (ami a normál harckocsi változat sebességének 1/3-a körülbelül, révén a francia Renault FT-17/18 koppintásáról van szó). A kísérlet azonban bizonyította az ötlet használhatóságát, és 1934-ben létrehoztak egy kutatócsoportot N4LVO néven, és további tökéletesítését a projektnek rájuk bízták. Összesen 7 darab TT-18 távvezérlésű harckocsi született, ebből kettőben nem volt lehetőség ember általi vezérlésre. A T-18 távvezérlésénél azonban későbbi próbák során előjöttek a hibák és hiányosságok. Egy relatíve kis védettségű, magas sziluettű harckocsiról volt szó, továbbá az egyszerű távvezérlés nem tudott mit kezdeni a harctéri körülményekkel. Gödrök, kátyúk, terepakadályok megváltoztatták a jármű haladási irányát. A tervezőcsoport ezután áttért a T-26 és T-27 könnyű- és kisharckocsik átalakítására. Ezek ekkor már jóval modernebb és megbízhatóbb harckocsik voltak, mint ősöreg első világháborús eredetű elődjük. Ettől az időponttól kezdve vezették be a TT azaz, teletank elnevezést is, és próbálták a TT-18 irányítási hiányosságait felszámolni. Kísérleteket végeztek BT-5, majd BT-7 harckocsikkal is a későbbiek folyamán, de ezeket leállították.
Az első megbízható teletankok, a TT-26-osok
A TT-18-cal való tesztek bizonyították az ötlet használhatóságát, és az N4LVO kutatócsoport tovább folytatta tevékenységét.
A háború, mint tudjuk nem eszközök háborúja, hanem embereké. A távvezérlésű harckocsik, mint írtam emberi erőforrást kímélő eljárás részei voltak. A TT-26 a T-26 mod.33-ból lett kifejlesztve és 1935-36-ban 55 darab készült belőle. Ezekhez alakítottak át T-26 mod.33-akat vezérlő harckocsivá. Itt már több parancsot volt képes végrehajtani a jármű a TOZ-IV berendezéssel. A pneumatikus rendszer kiválóan működött.
Egy háborút túlélt TT-26 a Kubinkai harckocsimúzeumban
A vezérlő harckocsiban foglalt helyet a 20 gombot négy sorban tartalmazó távirányító. A felső sor gombjai voltak a fegyverzet működésére vonatkozó parancsok. Első gomb a fegyverzet bekapcsolása, a második és harmadik gomb a tűzparancsok a fegyverzetnek (mod.35 lángszóró és 7,62 mm Gyegtyarjev géppuska) és a negyedik gomb a füstköd fejlesztés. A három alsó sor a harckocsi (és tornyának) mozgatásáért volt felelős. A vezérelt jármű, ha nem kapott rádiójelet leállította saját magát, és a motort is kikapcsolta. Ez kapcsolatvesztés esetén hasznos volt, hiszen a járó motorú magára hagyott harcjármű sokkal veszélyeztetettebb például a Molotov-koktélokkal szemben. Ha megállt, az álló motorú T-26 újra jelet kapott, a berendezés érzékelte, és újra elindítható volt. Akár egy másik vezérlő harckocsi által is. A Téli háborúban csak a 30. vegyi dandár alkalmazta ezen járműveket, 1941-ben pedig a német támadás idején két zászlóaljnyi állt a szovjetek rendelkezésére. Ezek a Moszkvai csatában bevetésre kerültek, de a rádióberendezést kiszerelték belőlük és hagyományos harckocsiként mentek harcba.
Források:
M. Svirin, A. Beskurnikov - Az első szovjet harckocsik (ISBN-5-85729-045-7)
Olena Drozd-Koroleva, Alekszej Koroljov - Kommunikációs eszközök a harcmezőn (mobi.ru internetes portál cikke 2005/01/04 -A témához vonatkozó bekezdések)
Írta: HunBütyök
