A szovjet hadseregben nagyobb bátorság kell a visszavonuláshoz, mint az előrenyomuláshoz." - Joszif Sztálin

Második világháború

patreon reklamTámogass bennünket!
Anyagi eszközeink nincsenek, ezek hiányában viszont hosszabb távon leküzdhetetlen nehézségbe ütközik e bázis fennmaradása. Honlapunk nonprofit, csapatunk tagjai puszta elhivatottságból teszik, amit tesznek. Ezért kérjük: akinek fontos e felület fennmaradása, e közösség további munkája, és üzenetünk eljuttatása minél szélesebb körbe, támogasson bennünket. 

Egy gyereklány kálváriája Nagyszalontától Sopronig

Botos Juliánna 12 éves gyereklány volt, amikor 1944. szeptemberében a Nagyvárad ellen vonuló orosz csapatok Nagyszalontáért is megütköztek. A háború túlélői azt mondják, annyian voltak, mint fűszál a réten, fosztogatásaiknak pedig se szeri se száma. Juliánna asszonyék az orosz bevonulás ötödik napján mentek világgá, amikor időlegesen a felszabadítók álltak vesztésre. Hogy miért és hogyan keveredtek a visszavonuló honvédek közé, hadd mondja el ő.
 
0l
 
Botos Juliánna:
 
„A németek és a magyarok felvették a harcot, hogy visszaverik a támadást. Bejöttek ide a ház hátuljába, volt egy szalmakazal, egy szénakazal meg két nagy fa és úgy látták, hogy behúznak oda egy ágyút. Bejöttek, hogy menjünk-menjünk gyorsan, mert felveszik a harcot és akkor az anyám megfogta a kenyeret, amit az előtt sütött és egy abroszba bele, a hátára vette, mindegyikőnknek volt egy kis motyónk és elindultunk egyenesen előre. Akkor vett fel minket egy katona alakulat és Berettyóújfaluban kötöttünk ki."
 
A három gyermekes család a háború következtében lett félárva. Apjukat a fronton szerzett tüdő- és cukorbaj vitte el, nem lévén se étel se gyógyszer a túléléshez. A megerőszakolt asszony tehát féléves vándorútra kelt a hátországba vonuló csapatokkal. Berettyóújfaluból Karcagra, onnan Budapestre és Egerbe irányították a menekülteket. Kaposváron egy hatalmas bombatámadás érte a családot, majd Csornán, egy menekültkonyhán kaptak állandó ételt és munkát a következő év februárjáig. Azért kellett továbbállniuk, mert a nagyobbik, 15 éves testvérét be akarták sorozni leventének.
 
Botos Juliánna:
 
„Sopronba még nem értünk be, ott volt egy hatalmas bombatámadás és akkor egy temetőszerűségben bújtunk meg. Mikor vége lett ennek, nem találtuk a két fiút sehol. Előttünk voltak, elmentek egy másik alakulattal. Követtük, hogy hátha megtaláljuk őket. Az anyám akkor azt hitte, hogy meghaltak.”
 
A két nő Bécs közeléig követte a testvérek nyomait, de sehogy sem sikerült megtalálni őket.
 
Botos Juliánna:
 
„Egészen Bécs alatt egy hatalmas bombatámadás volt. Én akkor láttam először sztalingyertyát, olyan világos volt, mint nappal. Mink leugrottunk a kocsiról egy árokba. A repülőből gépfegyvereztek bennünket és rengetegen ott maradtak. Nem, hogy megszokta az ember, hanem elfásult.”
 
Egy vöröskeresztes alakulat valamilyen osztrák tanyára menekítette őket, ahol tehetős erdélyi menekültekkel találkoztak, és velük is indultak hazafelé, miután a rettegett sereg az Elbánál utólérte a háború vándorait. A katonáktól megörökölt lovaskocsit az édesanya hajtotta hazáig. A hét szekérből álló karavánt egy fegyveres orosz katona kísérte az úton.

Botos Juliánna:

„Sopronban nagy zűrzavar volt, Pünkösd volt, kalácsot ettek és én nagyon megkívántam. Anyám odament valakihez... Állították sorba az embereket, hogy miért, miért nem, nem tudom és minden tizediket lelőtték. És minket is odaállítottak a falhoz. Olyanok voltunk, hogy már benne lettünk volna, hogy legyen már vége és lőjenek le bennünket.”
 
De anya és lánya ezt is megúszták, majd szekéren, teherautón és vonaton, ugyancsak kalandosan utaztak május végére haza, szülőhelyükre. Szalontai házukban egy idős embert találtak, lakásuk pedig ki volt fosztva, csak egy ágyuk és egy szekrényük maradt, no meg az örömhír, hogy a két fiú két héttel korábban, lerongyolódott katonaruhában és két pár kétballábas bakancsban szerencsésen hazaérkezett. Kint voltak a tenkei nagyapánál.

Botos Juliánna:

0m„Azt mondja anyám, hogy-hogy Tenkén? Oda csak útlevéllel lehetett menni. Mink 40-ben felszabadultunk, hát mire visszajöttünk, visszaállt megint a régi helyzet.”

Nem is régi, hanem annál egy kicsit rosszabb. Hét hektáras középparaszt lévén, a gyermekeket csakhamar kirúgták az iskolából, majd az összes földjüket elvették, jött a kollektivizálás. Juliánnának iskolásként rizstelepen és cséplőgépnél kellett dolgozni, hogy ruhát, cipőt vehessen magának. A középiskolát is alig engedték, hogy befejezze. Az élet szép, boldog családdal, szerető férjjel, gyermekkel és unokákkal kárpótolta, másféle rehabilitáció ugyanis nem volt.
 
 
Balla Tünde – Villányi Zoltán (Nagyvárad)
 

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább