Az itt olvashatóak velem történtek meg, bár elismerem, hogy valahol a TV „Sorsforduló” (Beyond Chance) vagy „Csoda” (It’s a Miracle) című sorozatában illenének. Dehát – én éltem meg ezeket, s mivel át is éltem, még itt „hetvenkedem” (vagy egész pontosan „hetvenkettedem”).
*
1945. január. Ötödik évemet tüdőgyulladással „köszöntöttem”. Ami akkoriban még akkor is életveszélyes lett volna, ha nincs éppen Budapest ostroma. Dehát az volt. Az utcára kimenni valóban életveszélyes volt. Mi az akkori Horthy Miklós út (ma Bartók Béla út) 64-ben laktunk. A támadó szovjet csapatok elakadtak a töltésnél a Kelenföldi pályaudvar – Duna vonalon, s ott is ragadtak február közepéig. Viszont a töltésről ragyogóan végig tudták pásztázni az egész utat a Körtérig… A mesterlövészeik kiválóak voltak, és mindenkit eltaláltak, aki gyanús volt. Márpedig egyszerűség kedvéért mindenki gyanús volt, aki mozgott. Hogy érdekesebb legyen a dolog, az alattunk lévő moziban német lőszerraktár volt… (A mozi akkor a Szimplon névre hallgatott, aztán Szabadság majd Bartók lett a neve – most irodák vannak a helyén.)
Szóval tüdőgyulladást kaptam, mire Anyám kijelentette, hogy felmegyünk a lakásba (az első emeleten laktunk), mert „inkább egy gránát, mint úgy pusztulni el, mint a patkányok”. Elhívták hozzám a háztömb kijelölt orvosát, aki megállapította a tüdőgyulladást, majd közölte, hogy hozzám sem nyúl, mert nem érdemes…
Nagymama [Kosáryné Réz Lola, az akkoriban közismert írónő] nem szólt semmit erre, de alkonyatkor felvette Apám itt maradt fehér orvosi köpenyét, átkúszott (ezt szó szerint tessék érteni) az úttesten a szomszéd háztömbbe Apám volt évfolyamtársához, aki a Fadrusz utca 2-ben lakott, szemben a teniszpályákkal. Tónay bácsi (életem végéig így emlegetjük, dr. Tónay Zoltán volt), pedig minden hajnalban laposkúszásban átjött, és belém bökött egy injekciót, (ha jól emlékszem, felváltva ultraszeptilt és eulinizolt) amíg meg nem gyógyultam.
[Orvos édesapámról akkor csak azt tudtuk, hogy a front túloldalán rekedt. Évtizedek során bontakozott ki lassan sorsa, azonban akkor már nem élt…]
Már ez önmagában is kész csoda volt. Az is, hogy sem Nagymamát, sem Tónay bácsit nem lőtték le (ha jól emlékszem, rájuk sem lőttek!!), és az is, hogy meggyógyultam.
De az élet még egy csavart tartogatott a számunkra.
Január 18-án hajnalban hatalmas robbanás rázta meg a környéket. A ház beleremegett. Én lázas voltam és nem aludtam, Anyám mellettem bóbiskolt. A lakásban tartózkodó többi személy (Nagymamán és a húgomon kívül néhány vidékről menekült rokon), aludtak. Mindenki felriadt, hogy mi volt az? Kétéves húgom felnyitotta a szemét, körülnézett, majd legyintett:
– Csak egy kis légnyomás – és aludt tovább.
Aztán megtudtuk, hogy a németek akkor robbantották fel a még megmaradt budapesti hidakat.
(Húgom aranyköpését Nagymama feljegyezte, onnan vagyok ilyen biztos benne).
De a „kis légnyomás” csak ezután következett.
Az ágyam éjszakánként párhuzamosan állott az egyik közfallal, nappalra megfordították az ablak felé, hogy több világosságot kapjak, és tudjak képeskönyveket nézegetni. Anyám, borzasztóan fáradt lévén, először nem akarta az ágyat átfordítani, maradjon kivételesen úgy. Aztán később egyszerre felpattant, és valakink a segítségével mégis átfordította az ágyat.
Még le sem ült, minden eddiginél erősebb robbanás rázta meg a házat. A légnyomás (ma úgy mondják: lökéshullám) átszakította a háztömb összes közfalát. Az ágyam előbbi helyén romhalmaz… Hamarosan kiderült, hogy a Vásárhelyi Pál utca túloldalán álló ház tetején robbant egy nagyobb rombolóbomba.
De hamarosan napirendre tértünk felette, akkoriban ez nem volt szokatlan. Hogy valójában mi történt, azt évtizedekkel később, már nagypapakoromban tudtam meg, amikor a nagyobbik unokám volt körülbelül olyan idős, mint én akkor. Akkor derültek ki a további részletek, amikor a Körteret átépítették jelenlegi változatára (mind közül a legpocsékabbra…)
Mint jeleztem, német lőszerraktár volt alattunk, még mindig kellő mennyiségű lőszerrel. A szovjet felderítés ezt megtudta, és likvidálni akarta. Mivel tüzérségi tűzzel nem lehetett volna elérni, egy bombázógépet küldtek az ügy elintézésére. Egy gépet, mert az kevésbé volt feltűnő, és a lőszerhiány miatt egy gépre általában már nem lőtt a légvédelem.
Szerencsénkre amilyen pontos volt a szovjet tüzérség (erről frontot járt ismerőseim később elég rémtörténetet meséltek), annyira pontatlanul céloztak bombavetőik. Ugyanis nem egy bombát dobott le, hanem kiürítette az egész bombatárat. Ez első bomba a szomszéd ház tetejét érte, és ott robbant föl. Azonban a lendület továbbvitte a gépet, és a többi bomba a Körtérre esett, ahova úgy belefúródott, hogy csak a legmélyebb felásáskor vették észre.
Igaz, ilyen pontosan csak zuhanóbombázóval tudták volna a célt eltalálni, azt is elsősorban a német stukások.
Ha a szovjet bombavető jobban célzott volna, akkor a Szimplon-házat a Regent-házzal együtt emlegetnék manapság, és én nem tudtam volna számítógépbe pötyögni ezen emlékeimet.
*
Volt még később, a békeidőben is néhány ilyen jellegű emlékem, de az már nem tartozik a háborús emlékekhez. Édesapám tragikus sorsát, amelynek morzsáit az évtizedek alatt néha egyenesen a véletlen jóvoltából tudtuk meg, nem tudom, lesz-e erőm megírni…
(Budapest-Sasad, 2012. január 17. – kicsit kiegészítve [szögletes zárójelben] 2019. január 15.)
Internetre feltéve:
http://napkorong.hu/readarticle.php?article_id=3212
Dr. Nagy Domokos Imre
