László Tamás vagyok, és olvastam felhívásotokat a honlapon, amiben második világháborút-megjárt emberek történeteit kértétek. Sajnos Nagypapa (László Ferenc) pár hónapja elhunyt 90-ik életévében, de korábban sokat mesélt háborús élményeiről. Néhány éve hál'istennek készítettem vele egy - ne nevezzük interjúnak - beszélgetést. Ebben az unokáinak (nekem és nővéremnek) már sokat mesélt történetekre kérdeztem rá. Íme néhány ezekből:
"- Papa,mi volt a legfélelmetesebb emléked a háború idejéből?
- Hát,sok volt. De az egyik az,amikor lecsapott ránk egy amerikai P-38-as vadász.
- Ez,hogy is történt?
- Gyerekek voltunk és kedvenc szórakozásunk az volt, hogy felültünk a házunk kerítésének tetejére és lestük a magasban elhúzó bombázókat.Ez '44-ben volt. Mély, félelmetes morajlással közeledtek a Liberatorok. Több százan,talán ezren lehettek, csillogtak a napfényben. Lassan,méltóságteljesen vonultak,hosszú kondenzcsíkot húzva maguk után.Már ismertük "őket". Azon a napon is ültünk a szokott helyünkön,amikor egy másfajta motorzúgásra lettünk figyelmesek, de nem láttunk semmit. A hang egyre erősödött. Aztán egyszer csak szinte a semmiből, nagyon alacsonyan közeledett egy kéttörzsű P-38-as Lightning vadász. Na - gondoltam - ez most szétlő bennünket. Rohantunk a pince felé. A gép szerencsére nem nyitott tüzet, de a fejünk felett pár méterrel húzott el.
Volt durvább is: A háború vége felé ugye megszálltak minket a ruszkik. 4 katonát nálunk szállásoltak el. Nem volt ám kérdés,hogy akarjuk-e. Jöttek és beköltöztek. Addigra már sok rosszat hallottunk róluk. Minden este berúgtak. Egyik alkalommal közölték velem - akkor már egész jól beszéltem oroszul -hogy igyak velük Vodkát. Gyerek fejjel én nem mertem ezt. Erre az egyik elővette a géppisztolyát és a fejemhez nyomta. Ismét felszólított, hogy igyak. Nagyon megijedtem, így belehörpintettem az üvegbe. Ekkor látványosan megenyhült, sőt jókedvre derült mindegyikük. Pár hét múlva már sokat beszélgettem velük, és a vezetőjükkel kicsit össze is barátkoztam. Ő Maistro-nak hívott, mert időnként megjavítottam nekik ezt-azt (pl. cipőt),cserébe adtak a fejadagjukból. Akkoriban ugyanis nem sok kajánk volt. A cukor, kávé valódi ritkaságnak számított.
- Volt olyan eset, ami kicsit vicces volt?
- Volt, olyan is néha. Egyszer láttunk egy német Messerschmitt 109-es gépet a közelben elrepülni alacsonyan. Láttuk, hogy a pilóta kihajít valamit a kabinból. Gyerekek voltunk,egyből azt gondoltuk, hogy valami értékes dolog, pl. térkép. Szaladtunk a repülő után, és figyeltük hova esik le a papír. Átvágtunk erdőn-mezőn, és megtaláltuk. Kiderült,hogy csak egy csomagoló papírért loholtunk annyira. A pilóta szendvicse lehetett benne, és miután elfogyasztotta, kidobta a gépből..."
Ilyen és ehhez hasonló történeteket mesélt nekünk sokszor. Sokat hallottunk a nagybajomi erdőt bombázó orosz Il-2-esekről, amik Taszárról szálltak fel óriási dübörgés közepette,és repültek Nagypapaék kaposvári háza felett alacsonyan. Sokszor említette,hogy azt a mennydörgő robajt amíg él nem felejti el.
Amikor mesélte ezeket a sztorikat sokszor elgondolkodtam,hogy a mi generációnk sokszor milyen apróságokon kétségbe tud esni,ők pedig ott éltek hosszú hónapokig a háború kellős közepén,a teljes létbizonytalanságban, nélkülözésben, mégsem adták fel.
A visszaemlékezést köszönjük László Tamásnak.
