Hazáért
Levente voltam, amikor szülővárosomhoz ért a front. Éppen hogy csak 18 múltam, de annál jobban égtem a vágytól, hogy harcolhassak a Vörös Hadsereg ellen. Alacsony termetem révén kiképzést kaptam a Panzerschrek kezelésére.
Nem kellett sokat várni, hogy kipróbálhassam magam, mivel jó néhány korombeli srác és egy német üteg társaságában, megszálltuk az előre kiásott védvonalat a Hármashatár-hegynél. A napi fejadagunkat rendben mindig megkaptuk, de ha netán valamiben szűkölködtünk azt a jó német nyelvtudásunknak köszönhetően mindig megoldottuk. Egyik nap, december 23-án, tüzér megfigyelők jelentették, hogy néhány T-34-es harckocsi és egy zászlóaljnyi kísérő gyalogság közeledik állásaink felé. Minden katona villámgyorsan elfoglalta a helyét és vártuk az oroszokat. A lőállások elszórtan voltak, de úgy, hogy egymást jól védjék. Álcázásunkat a hó megoldotta, de aki biztosra akart menni, az lepedőből készített magának álcát. Nekünk magyaroknak egyáltalán nem volt, bár a sisakunkat, biztos ami biztos alapon lemeszeltük.
A németek jól el voltak látva, nekik volt kifordítható ruházatuk, szinte kivétel nélkül. Miközben kicsit irigykedve bámuljuk őket, megszólaltak az ágyúk. Arra eszmélek föl, hogy tőlem 800 m-re, már egy harckocsi lángokban áll és eszeveszett kerepelésbe kezdenek a géppuskák. Iszonyatos mészárlás megy végbe, menetből próbálják bevenni állásainkat. A támadók erőltetik az áttörést, azonban a gyalogságuk szinte teljesen megsemmisül. Hirtelen látóterembe kerül egy T-34-es, - hát ez, hogy az ördögbe úszta meg a tüzérségünk tüzét?! - futott át az agyamon. De gondolkodni sem volt időm, csak célozni és lőni úgy, ahogy számtalanszor begyakoroltuk. És TŰZ! Alig 100 méterre volt tőlem, a nehéz torony megemelkedett és a pár méterre a harckocsitól, fejjel lefelé földet ért. Négy ember halt meg benne, bár őket is anya szülte, talán nem is voltak rossz emberek, de vagy ők, vagy én. Mikor minden elcsendesedett és kimerészkedtem a lövészteknőből, szörnyű látvány fogadott minket. Mindenhol halottak feküdtek, mindenfelé fegyverek, kiégett harckocsik melyben 50 cm-esre összezsugorodott torz alakok feküdtek. Talán két tucat foglyot ejtettünk. Az általam kilőtt harckocsit is megszemléltem és nem csalódtam magamban, pont a torony és test közötti forgórészt találtam el, ezért esett le a torony. A német üteg tagjai büszkén mesélik az egyik német tisztnek, hogy azt a tankot ők lőtték ki. Csakhogy ő másképp látta. Odahívott és németül megkérdezte a nevem. Zoltán Baróti. - feleltem tisztelegve. Ezért a szép találatért kaptam két nap eltávot a Harmadik Birodalomtól meg a 2. osztályú vaskeresztet, amire - mi tagadás - nagyon büszke voltam!
Írta: Baróti Zoltán /Levente/
