„Van ember - van probléma! Nincs ember - nincs probléma." - Joszif Sztálin

Második világháború

patreon reklamTámogass bennünket!
Anyagi eszközeink nincsenek, ezek hiányában viszont hosszabb távon leküzdhetetlen nehézségbe ütközik e bázis fennmaradása. Honlapunk nonprofit, csapatunk tagjai puszta elhivatottságból teszik, amit tesznek. Ezért kérjük: akinek fontos e felület fennmaradása, e közösség további munkája, és üzenetünk eljuttatása minél szélesebb körbe, támogasson bennünket. 

A front átvonulása Hódmezővásárhelyen

Vásárhely 1944 őszén került váratlanul front közelbe. Az augusztusban bekövetkezett román átállással megnyílt az út Délkelet- Európa és a Kárpát-medence felé. Szeptember 12-én az egész Tiszántúlt hadműveleti területté nyilvánították. A hadműveletekkel összefüggő kormányintézkedések sorozatát vészjósló jelként fogadta a hátország lakossága. A tényleges helyzettel leginkább tisztában lévő katonatisztek 22-én már menekítették családjukat a vásárhelyi helyőrségből, mire a város középosztálya is pánikszerűen felkerekedett.

A 2. Ukrán Front csapatai szeptember 22-ére elérték a Nagyvárad - Arad - Temesvár vonalat. 23-ára virradóra a Tornyáról Battonyára vezető úton a szovjet felderítők átlépték a trianoni határt és a hadműveletek áttevődtek az ország délkeleti térségébe. A magyar hadvezetés szeptember második felében igyekezett csapatait átcsoportosítani a Mezőhegyestől a Marosig terjedő védtelen határszakaszra.

Az Aradot 22-én elfoglaló 228. „Voznyeszenszkij" hadosztály Makó és Hódmezővásárhely irányába tartott. A vásárhelyi határban már 23-ától gyanús külsejű, félig civil, félig katonaszerű idegeneket észleltek. Este a zömében 1901-1908. évjáratú helybeli férfiakból kiállított ún. őrszázad tagjait behívták a beszivárgott „partizánok" ellen. A távolból ekkor már ágyúdörgés hallatszott, az ég alja vészjóslóan villódzott.

24-én katonai közigazgatást léptettek életbe a városban. A városi hatóságok azt a tanácsot kapták, hogy a legfontosabb iratokkal és hivatali értékekkel rövid időn belül hagyják el a települést.

25-én a szovjet T34-esek a gyalogsággal együtt haladtak a még töretlen kukoricatáblák fedezetében Vásárhely felé. Késő délután már a város közvetlen közelében, a Dilinka-nyomáson álltak a harckocsik és tüzet nyitottak a településre. A belövések nagy riadalmat keltettek a lakosság körében. Az emberek házaikba húzódtak, a boltok bezártak, a vonatközlekedés leállt. Vásárhelyen ez időben katonaság alig tartózkodott. Csak egy Debrecenből éppen ideérkezett huszárszázad és néhány kisebb honvédegység vonult ki a támadók elé. Tótkomlósról azonnal Vásárhelyre rendelték a 7. rohamtüzér osztály 1. ütegét, amely délután 3-ra érkezett a városba. A szembenálló páncélosok egészen besötétedésig lövöldöztek egymásra. Egy magyar forrás szerint a várostól másfél kilométerre délkeletre vívott ütközetben hat szovjet harckocsit kilőttek és tízet megrongáltak.

Ez alatt egyre szorosabbá vált a szovjet ostromgyűrű Makó körül, 26-án hajnalban bevették a várost. Makó eleste után a Szeged-Hódmezővásárhely térségébe folyamatosan beérkező magyar erők elé a város visszaszerzését tűzték ki feladatul. Egymás után futottak be a vásárhelyi Nagyállomásra a katonai szerelvények.

26-a reggelén a felzaklatott idegállapotban a családjával és magával is végző vásárhelyi „susáni" református lelkész, Nagy Béla tragédiájának a híre futótűzként terjedt a városban felkorbácsolva a kedélyeket. A nagyszámú katonaság jelenléte azonban némi megnyugtatásul szolgált. Még aznap a Szegedre érkezett hadosztályparancsnokság áttelepült Vásárhelyre, és a zárda Andrássy utcai épületéből irányította a Makó elleni hadműveletet. A magyar csapatok 23-tól 30-ig több nagy veszteséggel járó támadásai Makó visszavételéért már nem járt sikerrel az elszántan védekező szovjet erőkkel szemben. A 4.SS Polizei páncélgránátos hadosztály támadása is elakadt, a Maroson már nem sikerült átkelniük. A világ nagy vezető rádióállomásai vezető helyen számoltak be a dél-magyarországi helyzetről.

 „Válságos a helyzet a déli magyar határokon. A német és magyar hadvezetés minden erőt összpontosított Makó körül, mert Makónál dől el a magyar Alföld sorsa."- hangzott el a német rádió október 2-ai adásában. Október 6-án hajnali fél 5-kor megszólaltak a szovjet nehéztüzérség ágyúi, majd rohamra indultak a harckocsik, mögöttük a lovas és gépesített hadosztályokkal.

A magyar hadosztályoknál felbomlott az egységes vezetés, a visszavonulás helyenként fejvesztett menekülésbe ment át. A hadvezetés a Tisza vonalára rendelte vissza csapatait.

Október 7-én az Orosházát elfoglaló szovjet főerők egy része Vásárhely felé fordult, és Vásárhely-Kutas felől támadt a városra. Ellenük vetették be a Makó ellen aznapra tervezett támadáshoz Földeákra rendelt tüzér tanzászlóaljat. 6-án Vásárhelyen is egész nap hallani lehetett Tótkomlós felől a távoli, de egyre közeledő harci zajokat, éjjel ágyúk tüze villant. Éjfél előtt 11 órától sűrű egymásutánban jeleztek légiriadót a szirénák, a Raták bombát dobtak a város több pontjára. A harci cselekményeknek több súlyosan sérült és halálos polgári áldozata is volt. Komoly károk keletkeztek, azonban területéhez és lakóházainak számához képest a város keveset szenvedett a szembenálló hadak tűzerejétől.

Október 6-án és 7-én Szekszárdra menekítették a városi és állami hivatalokat. Még szeptember 28-án a katonai ügyosztályról házról-házra járva összeírták a munkabíró embereket. Másnap behívták a nőket 18, a férfiakat 14 évtől felfelé, és kivitték őket erődítési munkára a bodzási iskolához, valamint a szegedi útra, Kishomokra. A két munkahelyen 700-700 ember dolgozott az előírás szerint 3 méter mély és 4 méter koronaszélességű tankcsapdák építésén. A gyakori légitámadások miatt a munkálatokat még befejezésük előtt, október 7-én leállították.

A szovjet hadsereg október 8-án Újváros városrész felől a reggel folyamán benyomult Vásárhelyre. A katonaság minden elképzelhető járművön, autókon és kocsikon, két-három oszlopban egymás mellett áramlott be a Kállay és az Andrássy utcán a városháza irányába.

Egy szovjet forrás így írt erről a napról: „Kifárasztva, az ellenségnek nagy vérveszteséget okozva, a 228. Voznyecsenszkij lövész hadosztály 1944. október 7-én támadásba lendült leküzdve az ellenség makacs ellenállását és ellenlökéseit. Ezen döntő támadás eredményeként, melyet egységeink a 243. lövész hadosztállyal együtt hajtottak végre, felszabadítottuk a német megszállók alól Hódmezővásárhely városát 1944. október 8-án délelőtt 10 órára." A polgárok többsége csak napok múlva merészkedett elő házából. A megszálló katonák részéről mindennaposak voltak a rablások és fosztogatások, a védtelen lakossággal, különösen a nőkkel szemben elkövetett erőszakoskodások, amelyet a szovjet parancsnokság szigorú intézkedései sem tudtak teljesen megfékezni.

Október 10-én Kiss Pál tűzoltóparancsnokot megbízták a polgármesteri teendők ellátásával. A közigazgatás működésének újbóli beindításával, a megszálló katonai parancsnokság ellenőrzése alatt, fokozatosan normalizálódott a helyzet a városban.

Vásárhelyen az országos átlag alatt maradt a háború áldozatainak a száma. Ez köszönhető annak, hogy a hátországot ért szövetséges légitámadások lényegében elkerülték a várost, majd a front is hevesebb harcok nélkül vonult át rajta.

A város hősi halottairól több évtizeden keresztül a megszállók jelenlétében nem lehetett megemlékezni. Halott honvédjeinknek legfeljebb az egyéni-családi kegyelet jutott. Városunkban a vásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnázium tanári testülete törte meg a hosszú hallgatást, amikor 1987-ben, a halottak napja alkalmából emléktáblát állított a II. világháború és a fasizmus áldozatául esett egykori tanárainak és diákjainak.

Egy vásárhelyi katona története, aki megjárta a poklok poklát

A világháború egyik következménye a hadifogság lett.

A hódmezővásárhelyi katonák, munkaszolgálatosok és leventék közül sokan kerültek hadifogságba. A legtöbben akkor, amikor a frontvonal elérte egységüket.

A „szerencsésebbek" a nyugati táborokba kerültek. A hadifogság igen kemény próba volt az ember tűrőképességének, még a nyugati lágerekben is, de azt még jobban próbára tették a keleti lágerek.  A hadifoglyokra vonatkozóan már a második világháború alatt is voltak nemzetközi egyezmények, amelyeket a nyugati fogságban lévők esetében be is tartottak.

kp1

Pályázatom második részét arról a már 24 éve elhunyt Tűhegyi István Jánosról írtam, aki részt vett tartalékosként a második világháborúban, majd két évre szovjet munkatáborba  kényszerítették. Történetét és néhány korabeli fotóját leánya, Tűhegyi Ildikó bocsátotta rendelkezésemre.

Tűhegyi István János 1915. december 9-én Hódmezővásárhelyen született.

Szülei földműveléssel foglalkoztak Csókási tanyájukon. Három gyermekük született. István volt közülük a legfiatalabb, aki édesanyjához nagyon ragaszkodott. Kilenc éves korában azonban elvesztette őt. Édesapja nevelte egyedül a három gyermeket.

A fiatal fiú a földművelés mellett szakmát szeretett volna szerezni, ezért beiratkozott hentes és mészáros szakmunkás tanulónak. Később ebből mestervizsgát is tett. Ipari tanuló éveit Hódmezővásárhelyen Zsemberi Pál hentesmesternél kezdte. Majd fiatalemberként Makón és Szegeden is dolgozott tanult szakmájában. Ezután Török Imre hentesmesternél helyezkedett el Hódmezővásárhelyen. Évekkel később közös üzletet is nyitottak. Abban az időben kislányként ismerte meg Törökék gyermekét, akinek később még fontos szerep jutott István életében.

Ekkor közbe szólt a háború. Tűhegyi István megkapta immár második katonai behívóját is. 1942-ben tartalékosként vonult be a vásárhelyi laktanyába. 1944 októberében, mint katonát elfogták a szovjetek társaival együtt. 

Szovjetunióba szállították őket hideg, kényelmetlen marhavagonokban. 50-60 foglyot zártak össze egy-egy kocsiba. A vagon padlózatát felszedve próbálkoztak szökéssel. A szerencsétleneket azonnal lelőtték a többiek szeme előtt. A szökevényeket és a halottakat az állomásokon a nézelődők köréből pótolták. Körülbelül három napig utaztak éjjel-nappal. A Szovjetunió területén hatalmas utat kellett megtenniük gyalogosan. A legyengülteket agyonlőtték. A Sztalinici erdőig meneteltek. A lágerben favágás és a farönkök kocsira pakolása volt a feladatuk. A tábort nagyon szigorúan védték és ellenőrizték a fegyveres szovjet katonák.

kp3

Barakkokban helyezték el őket. Kényelmetlen priccseken aludtak. Szalmazsákon feküdtek és durva pokróccal takarózhattak. Kicsi volt a hely, ezért szorosan egymás mellett feküdtek. Ha egyikük a másik oldalára akart fordulni, akkor mindnyájuknak ugyanazt kellett tenni. A barakkban saját maguk vaskályhában fűtöttek. Fürödni dézsában tudtak, de erre nagyon ritkán kerülhetett csak sor. A fürdővizet üstben melegíthették fel. Egy apró szappant és némi fertőtlenítőszert is kaptak, hogy elkerüljék a tetvességet és egyéb fertőző betegségeket.

A táborban nagyon gyenge minőségű élelmet kaptak a rabok. Leggyakrabban csak vékonyka répa-, korpa- vagy csalánleves került a csajkába. Fél kiló kenyér volt a napi adag, amit a mi fogalmaink szerint talán kenyérnek sem lehetett nevezni. Komolyabb ételt hetente háromszor kaptak. A tea (=csája) cukor nélküli, inkább forralt víz volt. Ezt rendszeresen kapták a nagy hideg miatt.

Ha valaki nem tudott munkájában teljesítményt felmutatni, annak kilökték kezéből a csajkát, aznap nem ehetett.

Fejadagban a foglyok dohányt is kaptak. Aki nem cigarettázott, az elcserélte adagját élelemre. Többen így tudtak megmenekülni a teljes lesoványodástól. Reggel 6 óra felé volt az ébresztő. Azonnal a munkaterületre kellett vonulniuk. Csak ott kaptak munka után némi reggelifélét. Munkájukat az erdőben különös figyelemmel ellenőrizték. Senki sem mert lazsálni.

Dermesztően fagyos, hideg munkaterületen dolgoztatták a foglyokat. A lágerben egyszerű öltözéket és pufajkát kaptak. Kesztyűt nem biztosítottak nekik, kezük csaknem megfagyott. Lábukat amennyire csak tudták, a csizmában kapcával próbálták védeni a hidegtől.

Nagyon kevés volt a foglyok pihenőideje. A táborban nem létezett vasárnap és ünnepnap. Ha valaki beteg lett, annak pár napot biztosítottak a gyógyulásra külön barakkban. A gyengélkedőn orvos vizsgálta meg a betegeket, de nővérek, ápolók nem voltak. Gyógyszert csak a legvégső esetben kaphattak a rabok. A betegszobán tartózkodók tartalmasabb ételhez jutottak. Tűhegyi István később a nehéz fizikai munkáról átkerült a láger konyhájába. Ott kenyérosztás volt a feladata. Ez a munka már sokkal könnyebb volt, de szükség szerint még a favágókkal is ki kellett mennie az erdőbe robotolni.

Levelet a lágerből ritkán lehetett csak hazaküldeni, ezért keveset tudtak az otthoniak róluk. Tűhegyi Istvánnak két év után sikerült elérnie többekkel együtt, hogy a Magyarországra induló vonatra felszállhatott. Lábfájása miatt orvosi alkalmasság véleményezése alapján hazajöhetett.

kp4

A határon üdvözölték őket a magyarok. A debreceni Aranybika Szálló kedves fogadtatásban részesítette őket. Szállást, ételt és némi zsebpénzt is kaptak, hogy másnap mindenki hazautazhasson a saját városába. 1946 októberében érkezett haza Tűhegyi István Vásárhelyre. Nagyon rossz, legyengült állapotban volt. Nemcsak szervi problémákkal tért haza, hanem idegrendszerét is erősen megviselték a lágerben eltöltött évek. Családja nagy örömmel fogadta. Gondoskodással vették körül a poklot megjárt szerettüket. A lesoványodott katonát lassan szoktatták vissza az étkezésre, ellenkező esetben a hirtelen lakmározást talán nem élte volna túl. Hódmezővásárhelyről többen is együtt voltak a szovjet munkatáborban (pl. Hézső Pál). Ők öten-hatan összetartottak, egymást segítették a fogság ideje alatt. A háborús évek után ismét korábbi munkahelyén, Török Imre hentesmesternél helyezkedett el. Időközben főnöke leánya felnőtt, István udvarolni kezdett Erzsikének. 1947 májusában eljegyezték egymást. Egy évvel később, 1948. május 30-án házasságot kötöttek.

Az esküvő után is hentesként dolgozott, munkájába felesége is rendszeresen besegített. Az 50-es évek elején az iparos társadalmi rétegtől visszavonták az iparengedélyt, elvették üzleteiket. Így sajnos a szakmájában már nem tudott elhelyezkedni.

Gyermekük, Ildikó csak tizennégy évi házasságuk után született meg. Tűhegyi István a 70-es évektől kezdve többször is orvosi kezelésre szorult, meggyógyítani már nem tudták.

1985. április 24-én halt meg.

A háborúban és a munkatáborokban fiatalon eltöltött éveket, valamint a kemény munkától és a terror miatt megromlott egészségi állapotot már semmivel nem lehetett kárpótolni.

 

Felhasznált irodalom:

Makó Imre - Katona Lajos: A második világháború és a fasizmus hódmezővásárhelyi áldozatai. Hódmezővásárhely 1991.

 

Írta: Borbély András

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább