„Csak azért írtam alá, mert úgy gondoltam, hogy az idős gentleman kiváncsi az aláírásomra.” - Adolf Hitler

II. világháború - masodikvh.hu

A Harmadik Birodalom "hulladék" fegyverei - 1. rész

Mint tudjuk, a második világháború agyonsztárolt német "csodafegyverei" kitüntetett érdeklődésnek örvendenek a hadtörténelem rajongóinak körében. Számtalan weboldal, dokumentumfilm és elemzés foglalkozott már a témával, melynek nemrég a Lemiles kollégák egy cikksorozatot is szenteltek. Ennek apropóján érdemes azonban felhívni a figyelmet arra a ritkán hangoztatott tényre, hogy nem minden, a háború kései szakaszában kifejlesztett német fegyvertípusról lehet elmondani, hogy - minden "gyermekbetegsége" ellenére - a jövő haditechnikáját képviselte (mint pl. a Me-262 vagy a V-2/A4 rakéta), vagy a világ élvonalába tartozott. Sok kifejezetten távol esett attól, erősen ellentmondva ezzel annak a képnek, amely a közvéleményben a Wehrmacht fegyvereiről kialakult. Ennek alátámasztására következzen néhány kirívó példa: kézifegyverek, minitengeralattjárók, a következő részben pedig majd főleg repülőgépek.

Előrebocsátom, hogy - a csodafegyverek témájával foglalkozó szerzők zömével ellentétben - kizárólag olyan típusokat mutatunk be, amelyek eljutottak a sorozatgyártásig és a harci bevetésig, vagy legalábbis az érdemi mennyiségben gyártott alapverziójukat többször tesztelték. Mítoszok, ötletek, csak tervrajzon létezett koncepciók, sosem tesztelt prototípusok, 1:1 méretarányú makettek tehát nem tartoznak vizsgálódásunk tárgyához.
Az egyszerű nép fegyverei

Az általános nézet szerint a második világháborúban a hírhedt Waffen-SS alkotta a német fegyveres erők krémjét. Kevés figyelmet kap viszont a spektrum ellenkező végén található Volkssturm ("Népfelkelés"), amely szintén az NSDAP kreálmánya volt. Az ilyen szedett-vetett népi milíciákat rendszerint a szakadék szélén álló országok állítanak fel, mint a fegyveres ellenállás utolsó eszközét; korabeli példák erre a brit Home Guard és a szovjet "önkéntes" népfelkelő zászlóaljak. Az 1944 nyarán Normandiában és Belorussziában elszenvedett súlyos vereségek után német földön is egyre hosszabbra nőttek az árnyak, így Heinz Guderian tábornok, a szárazföldi erők (Heer) vezérkari főnöke javaslatot tett arra, hogy kb. az egykori porosz Landsturm mintájára a Birodalom keleti területein szervezzenek a hadsereg irányítása alatti népi milíciát a szovjetek feltartóztatására.

Hitler a tőle megszokott módon nemcsak elfogadta a radikális felvetést, de (a pártkancellária javaslatára) tovább is fejlesztette azt. Így jött létre 1944 októberében a Volkssturm, melybe köteles volt belépni minden 16-60 év közötti férfi, aki nem szolgált a hadseregben és foglalkozása a háborús erőfeszítések szempontjából nem volt fontos.

1

Az utolsó védvonal

Az elgondolás szerint a náci pártnak az egész országban területi alapon kellett megszerveznie és kiképeznie ezeket a népi zászlóaljakat, amelyeknek azután a rendszer utolsó ágyútöltelékeiként a hadsereg parancsnoksága alatt felveszik a harcot a szövetséges csapatokkal, ha (pontosabban amikor) azok elérik az adott települést.

Ekkoriban a hadseregben is jelentős hiány volt géppuskákból és karabélyokból, így a Volkssturm tagjait nyilvánvalóan nem lehetett ellátni a már rendszeresített modern fegyverekkel. Kiosztottak nekik a raktárkészletekből elavult (gép)puskákat, meg azokat is, amiket korábban az olaszoktól, a szovjetektől és a franciáktól zsákmányoltak, de ennél többre volt szükség. Új típusú géppisztolyok és karabélyok kellettek, melyeket olcsón és nagy mennyiségben, akár helyi műhelyekben is elő lehet állítani, használatuk és karbantartásuk pedig egy sebtében kiképzett civilnek sem okoz gondot. Ebből a megfontolásból vette kezdetét a "primitívfegyver-program" (Primitiv-Waffen-Programm), amely már elnevezésével is újabb egyértelmű bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a Birodalom az utolsókat rúgta.

Ennek követelményeit úgy volt a legkézenfekvőbb teljesíteni, hogy a már sorozatgyártásban lévő típusokból egyszerűen kispórolták a minőségi nyersanyagot és szakmunkát. Így keletkeztek a Wehrmacht alapvető ismétlőpuskája, a Mauser Kar98k lebutított változatai. A Volkssturmgewehr 1 (VG.1) és Volkssturmgewehr 2 (VG.2) nem sokban különböztek: mindkettő a Walther cég terméke, és a Kar98k csövét és főbb alkatrészeit ötvözte egy kezdetlegesen megmunkált fa tusával és a G43 tárával. Még szánalmasabb volt az egylövetű Volkssturmkarabiner 98 (VK98), amelyből a háború végéig kb. 10 ezer db készült, főleg a Steyr üzemében. A gyártáshoz gyakran selejtes vagy utólag kijavított, esetleg más típusokhoz tartozó és átalakított csöveket használtak fel, így a fegyver igen pontatlan volt, és az elsütése sem volt éppen veszélytelen. Ennek ellenére - mint afféle kuriózum - igen keresett a gyűjtők körében, részben nyilván azért, mert még belegondolni is furcsa, hogy a közismerten precíz, pontos németek ilyen vacakokat is gyártottak.

2

3

A VG.1 és a VK98. Szemmel láthatóan a minőség másodlagos fontossággal bírt.

Ami azt illeti, ebben a vészterhes időszakban már attól sem idegenkedtek, hogy mások fejlesztéseit ellessék. A hadtörténészek előszeretettel hánytorgatják fel, miként hordtak szét és másoltak le a szövetségesek több német haditechnikai fejlesztést a háború után - van azonban legalább egy példa, amikor ennek az ellenkezője történt. Ez volt a félautomata MP 3008, más néven Gerät Neumünster, amely lényegében egy Sten Mk. II géppisztoly pisztolymarkolattal és függőleges, 32 töltényes tárral. A Sten nem kifejezetten hulladék fegyver, de kétségkívül olcsó és primitív, így a németek szempontjából jó ötletnek tűnt lekoppintani (az már a sors fintora, hogy a dizájnját az MP.18 ihlette). Persze ettől függetlenül sokan el sem hinnék, hogy ennyire "mélyre" süllyedtek.

Mivel a gyártás a Blohm & Voss üzemében és kis helyi műhelyekben is folyt, az egyes példányok - összesen kb. 10 ezer db - változatos tervezésű tusákkal készültek. A beszámolók szerint a gyártási minőség nem túl meglepő módon kritikán aluli volt, és a fegyver hatékony lőtávolsága nem haladta meg a 100 métert.

Ennél sokkal egyszerűbb szerkezetű géppisztolyt már nehéz lenne elképzelni. Mellesleg hogyan lehetett ezzel hason fekve lőni?:

4

5

6

Szegény ember vízzel főz: lelkes csehszlovák rendőr a háború után egy MP 3008-al (balra lent). Az SS-tiszt (jobbra lent) pedig bizonyára elhűlve kérdezte magában: ez most komoly?

7

 

Sten Mk.II és az MP 3008 élőben:

Ha az MP 3008 egy Tesco gazdaságosított MP-40, akkor a Gustloff-Volkssturmgewehr (nem hivatalos nevén VG.1-5) hasonló módon viszonyult a híres StG.44-hez. A már említett fegyverprogram teljesítésére a Gustloff Művek főmérnöke, Karl Barnitzke leporolta és átdolgozta az MP507 gépkarabély terveit, melyeket korábban készített. 1944 novemberében Kummersdorfban bemutatta a prototípust a német hadvezetésnek, de Hitler először elutasította azzal az indoklással, hogy az túl drága(!), túl sok lőszert fogyaszt és az StG.44 már egyébként is ellátja ezt a feladatkört. Később aztán Fritz Sauckel türingiai Gauleiter mégis engedélyt kapott, hogy rendelést adjon le a típusból. A gyártás 1945 januárjában kezdődött meg a vállalat suhli üzemében. Barnitzke elmondása szerint a fegyver megtervezése (pontosabban áttervezése) 3 hétbe, egy darab legyártása pedig mindössze 3 munkaórába telt.

9

10

A félautomata gépkarabély az StG.44 tárával készült összesen kb. 10 ezer példányban. Főleg az Odera mentén harcoló népfelkelők használták. Érdemes megfigyelni a rendkívül precízen kidolgozott irányzékot

A závárzat, a cső és kisebb alkatrészek kivételével a fegyver a fejlett német technika jegyében sajtolt acélból készült. Ennek ellenére természetesen megvoltak a maga hibái: könnyen elakadt - főleg ha nem olajozták rendesen -, pontatlan volt és a kaliberéhez képest nagy volt a visszarúgása. A háború után az amerikai hadsereg tesztelte az egyik zsákmányolt példányt és megállapította, hogy ezeket a hiányosságokat lehetett volna orvosolni, ha jut idő a továbbfejlesztésre. Ez hamar okafogyottá vált, mivel az olcsó gépkarabélyok piacán egykettőre monopolhelyzetbe került a jóval megbízhatóbb AK-47.

11

VG.1-5-tel felszerelt Volkssturm-tagok.

A német hadmérnökök persze nem lettek volna hűek önmagukhoz, ha bizonyos esetekben nem a valóságtól kissé elrugaszkodott módon akarták volna még a költségminimalizálást is megvalósítani. 1944-ben a fölényben lévő szövetséges vadászbombázók és csatarepülők egyre pusztítóbb tevékenysége szükségessé tette a Wehrmacht csapatlégvédelmének fejlesztését (ezért jelentek meg pl. a légvédelmi páncélosok új verziói). A lipcsei HASAG cégnél valami zseni azt találta ki, hogy ehhez az erőfeszítéshez úgy járulhatnak hozzá a leghatékonyabban, ha a német gyalogost ellátják egy vállról elsüthető többcsövű légvédelmi rakétavetővel. Ez volt a Fliegerfaust, amelynek első verziója 4 db 20 mm-es csővel rendelkezett, melyek számát később kilencre, hosszát pedig 150 cm-re növelték.

12

13

14

Egy újabb példa a precíz irányzékra...

Nyilvánvalóan bármelyik német frontkatona készségesen felvilágosította volna a mérnök urakat, hogy egy ilyen ormótlan eszközzel képtelenség pontos lövést leadni egy 300-400 km/h sebességgel haladó célpontra, még ha az alacsonyan is repül; ehhez a hatékony lőtávolsága túl csekély volt. Az efféle földhözragadt mentalitást elutasító hadvezetés 10 ezer rakétavetőt és 4 millió rakétát rendelt, de háború végéig csak 80 darabot teszteltek harci körülmények között, ismeretlen eredménnyel. Készült hatcsövű, 30 mm kaliberű prototípus is, amelyhez ugyanaz a lőszert tüzelte volna, mint az MK 108 gépágyú, de sosem került éles bevetésre.

Ennél valamivel praktikusabb és a végtelenségig egyszerű fegyver volt az "egylövetű" lángszóró, az Einstossflammenwerfer 46, amellyel 27 m távolságra lehetett tüzelni fél másodperc erejéig - pontosan kellett tehát célozni, különben az ember egy könnyebb égési sérüléseket szenvedett vöröskatona haragjával nézett szembe. 1944. október-december között 11500 db-ot gyártott a DWM cég, és a népfelkelőkön kívül az ejtőernyős alakulatok is alkalmazták.

15

16

Úszó koporsók

Ebben az időszakban a németek számára a tengereken sem volt rózsásabb a helyzet. A Kriegsmarine katonáinak az a hálátlan feladat jutott, hogy kísérletet tegyenek a várt szövetséges partraszállás megakadályozására. Az óriási ellenséges fölény, a kapkodás itt is kétségbeesett megoldásokat eredményezett. 1944 februárjában Hellmuth Heye altengernagy parancsnoksága alatt gyorsnaszádokkal és minitengeralattjárókkal felszerelt egységeket szerveztek (Kleinkampfmittelverbände vagy K-Verbände), akiknek a tervek szerint a partraszállás kezdetekor franciaországi és belgiumi bázisokról kellett támadnia az ellenséges szállító- és hadihajókat.

Mivel ekkor még nem volt mivel felfegyverezni őket és szorított az idő, improvizálni kellett. Richard Mohr mérnök előállt a vicces módon Neger névre keresztelt eszköz koncepciójával. Ez lényegében nem volt más, mint egy G7e típusú torpedó, amelyben a kiszerelt robbanófej helyén egy plexiüvegből készült búrával lezárt fülkét alakítottak ki, majd az abba ültetett bátor vezetőt arra utasították, hogy periszkóp nélkül, egy iránytűvel tájékozódva közelítse meg a célpontot, majd a szerkezet alá erősített másik, immár hagyományos torpedóval süllyessze el azt.

17

"Biztos jó ötlet ez, srácok?"

18

A szövetséges tűzerő és mennyiségi fölény mellett egy ilyen vállalkozás még akkor is az öngyilkosság határát súrolta volna, ha az "egyemberes torpedóból" jó lett volna a kilátás, nem lett volna meg az a barátságos tulajdonsága, hogy néha műszaki meghibásodás következtében rajta maradt a már kilőtt torpedón, és képes lett volna a felszín alatt támadni, vagy legalább ott haladni. Ez utóbbi hiányosságot a továbbfejlesztett verzión (Marder) már orvosolták, amit azzal az "extrával" is elláttak, hogy a fülkét immár belülről is ki lehetett nyitni.

A katonái sorsával a jelek szerint aligha törődő haditengerészet 1944 márciusától 500 darabot állított hadrendbe a két változatból. Anzionál estek át a tűzkeresztségen, ahol 30-at küldtek a szövetséges hídfő közelében lévő hajók ellen. 13 az indítást követően belefordult a vízbe, és a többi sem hajtott végre egyetlen támadást sem, noha 3 elveszett.

A vak is láthatta, hogy a típusnak nem terem majd nagy dicsőség, ennek ellenére az Overlord-hadművelet kezdete után 40 darabot Normandiába küldtek bevetésre. Két alkalommal támadtak nagyobb erőkkel a szövetséges flottára (júl. 5., júl. 7.), melynek során közülük 36 megsemmisült, viszont elsüllyesztettek...egy rombolót, egy cirkálót és három aknaszedő hajót. Mivel nyilvánvaló volt, hogy ez a lehangoló veszteségi ráta nem fenntartható, augusztusban felfüggesztették a további akciókat.

19

20

A győztesek hadizsákmánya

A németek azonban - mintha ázsiai szövetségesük fanatizmusát akarták volna túlszárnyalni - nem érték be ennyivel. Több minitengeralattjáró-típust is kifejlesztettek, az egyiket ráadásul egy olyan brit típus alapján, amelyet számtalan hiányossága miatt már 1943. októberében kivontak a szolgálatból. A Hans Bartels korvettkapitány által tervezett, szintén egyemberes, de már legalább merülni képes, így légzőcsővel is ellátott Biber ("hód") 1944. májusában állt hadrendbe, elsősorban partvédelmi feladatokra, és az év novemberéig összesen 324 db készült belőle Lübeckben. Az Opel Blitz teherautó motorjával látták el, a max. 7 csomó sebességű felszíni haladás során az hajtotta meg.

21

22

A belga, később holland és német támaszpontokon állomásozó Biberek közül az év végéig végrehajtott bevetéseken 31 db veszett oda - ebből 8-at süllyesztettek el a szövetségesek, a többi balesetek során megsemmisült, vagy visszavonulás közben hagyták hátra ill. robbantották fel -, és ezalatt dicsőségesen végeztek egy darab teherhajóval. A háború ezt követő szakaszában a Biber és Molch típusú minitengeralattjárók közül 102 bevetésen 70 db semmisült meg, és 7 db ellenséges hajót lőttek ki. Ez jól példázza, hogy ekkoriban sok német fegyver már nagyobb veszélyt jelentett a használójára, mint az ellenségre.

 

Forrás: KatPol Blog

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább