Wallenberg-vita Svédországban

Az idei Raoul Wallenberg-emlékév Svédországban, számtalan eseménnyel. A The Local című, angol nyelvű, Svédországról szóló híreket tartalmazó hírportál azonban a programok mellett egy meglehetősen kritikus írásnak is helyet biztosított. Szerzője az Egyesült Államokban élő Susanne Berger német történész, címe pedig sokatmondó: Raoul Wallenberg, Svédország nem is olyan kedvelt fia.
 

A svéd üzletember 31 éves volt, amikor 1944 júliusában elfogadta a Budapestre szóló diplomáciai kinevezést, hogy ott szembeszálljon a könyörtelen náci halálgépezettel. Amikor megérkezett posztjára, félmillió magyar zsidót már elhurcoltak, és hasonló sors fenyegette a fővárosban maradt kétszázezret is. A fiatal svéd férfi rendkívüli energiájának, diplomata kollégáinak és más segítőknek köszönhető sok ezer - egyes becslések szerint akár húszezer - zsidó megmentése. Tevékenysége élő legendává tette, de 1945 januárjában maga is áldozattá vált, a szovjet hadsereg letartóztatta, majd eltűnt a sztálini rendszer börtöneiben - eleveníti fel a történetet a cikk.

Késői bocsánatkérés

Saját országa lényegében sorsára hagyta; 2001-ben maga Göran Persson akkori miniszterelnök kért nyilvánosan bocsánatot a Wallenberg-családtól azért, hogy a svédek nem tettek többet a diplomata kiszabadításáért.

A német történész véleménye szerint Svédország kapcsolata azzal az emberrel, aki joggal kiérdemelte, hogy kedvenc fiaként tiszteljék, mindig bonyolult volt. Honfitársai szemében gyakran problematikus hősnek tűnt: csodálták, de nem szerették fenntartás nélkül. Miközben híre egyre nőtt, és az Egyesült Államok, Kanada és Izrael díszpolgári címmel ruházta fel az életmentőt, saját hazája csak 1997-ben emelt tiszteletére hivatalos emlékművet. A 2012-es emlékév is főleg a külföldnek szól.

A szerző idézi Tanja Schult művészettörténészt, aki Wallenberget kulturális jelképként tanulmányozta, és aki úgy látja: a hivatalos emlékévnek egyszerűen az a célja, hogy a diplomata révén "Svédországot erkölcsileg kiemelkedő országként reklámozzák a nagyvilágban. Ez azonban elhomályosítja azt a tényt, hogy a Wallenberg által képviselt értékek - egész független, kizárólag lelkiismerete által diktált fellépése - ellentétben álltak az európai zsidók irányában legalább 1942-43-ig tanúsított hivatalos svéd magatartással, és az egyik fő forrásává váltak a hazájával kialakult vitájának".

Szembeszállt a gyűlölettel, az antiszemitizmussal és a népirtással, példamutatásának külön üzenetet kellene jelentenie országa számára. Csakhogy - mint egy friss felmérés kiderítette - a 18-29 év közötti svéd fiatalok 26 százalékát nem zavarná, ha egy diktatúrában kellene élnie - fűzi hozzá írásában Susanne Berger.

Wallenberg sorsának bonyolult kérdéseit szerinte megkerüli a svédországi emlékév, amely elsősorban a diplomata emberbaráti akciójára összpontosít, de nem ragadja meg az alkalmat, hogy végre kiderítse a teljes igazságot arról: mi történt vele azután, hogy a szovjet erők 1945 januárjában letartóztatták.

Nem diplomatikus módszerek

Az 1912. augusztus 4-én született Raoul Wallenberg élete kezdettől fogva nem illeszkedett a svédek egyértelmű társadalmi normáihoz. A Wallenberg famíliához tartozott, de nem a befolyásos bankárcsalád körében nevelkedett. Építészmérnöknek tanult, de üzletemberként dolgozott. Nem volt sem hivatásos diplomata, sem kém, és eltűnése után évekig nem tekintették igazán halottnak; ám azt sem erősítették meg, hogy életben van. Életének legfontosabb eleme, hogy meggyőződésétől vezettetve nem habozott túllépni a határokon és túltenni magát a szabályokon.

Így is nyitott azonban az a kérdés, hogy a svéd hivatalosságok miért tanúsítottak oly kevés érdeklődést Raoul Wallenberg sorsa iránt eltűnését követően. Stockholm rendkívüli passzivitását nem magyarázhatja a diplomata küldetésének kényes mivolta és bizonytalansága, így az sem, hogy az amerikai kormány ösztönözte és finanszírozta missziójának jelentős részét, és nem elég indok a háborút közvetlenül követő idők zűrzavaros állapota sem.

Az egyik ok Susanne Berger szerint nyilvánvalóan az lehetett, hogy országa képviselőjeként Wallenberg rendkívül sikeres volt Budapesten, de eredményei egyéni teljesítménynek tűnhettek, nem pedig a svéd diplomácia sikerének. A külügyminisztériumban sokan vélekedtek úgy, hogy módszerei és magatartása a szó szoros értelmében "nem diplomatikusak", és hogy határtalan lelkesedésével bajba sodorta magát, és olyan válságot okozott, amelyet aztán ők kényszerültek kezelni.

Hivatalos diplomáciai státusa kétségkívül lehetővé tette számára a hatékony fellépést, de levelezéséből az is kitűnik, hogy mennyire felháborították a tevékenységét korlátozó bürokratikus akadályok. Miközben a hivatalosan semleges svéd kormány óvatosan kerülte, hogy túl erős nyomást gyakoroljon a német náci és a magyar nyilas hatóságokra, ő folyamatosan kereste a módot a mentési erőfeszítések maximalizálására.

Kérés elutasítva

Kezdettől fogva világossá tette, hogy nem csupán a Svédországgal szoros üzleti vagy családi kapcsolatokat ápoló személyeket kívánja védeni, hanem a lehető legtöbb ember megmentésére kívánja felhasználni a társaival együtt kiépített okmányrendszert.

1944 augusztusában arra szólította fel a svéd külügyminisztériumot, hogy adjon teljes jogot (a budapesti svéd diplomatáknak) védő útlevelek kiadására az üldözöttek számára. Kérését elutasították, így egy másik okmányra, a híres svéd menlevélre kellett támaszkodnia. Azt, hogy odahaza akciója nem élvez egyöntetű támogatást, éreztette barátjának, Kalman Lauernek Stockholmból neki írott levele is, amelyben az állt: "Hálát munkádért valószínűleg nem várhatsz, légy nagyon óvatos".

A külügy magatartását részben egyes akkori tagjainak Németország iránti korábbi rokonszenve, részben az magyarázta a német történész szerint, hogy Wallenberg hírneve a háború után elhomályosította az összes többi svéd diplomatáét. "Bárhová mentek, bármit csináltak, mindig mindenki Wallenbergről beszélt nekik, nem az ő fontos tetteikről, és ezt sokan nehezen tudták megemészteni" - jelentette ki Leif Leifland volt államtitkár, aki az 1970-80-as években a Wallenberg eltűnése ügyében indított vizsgálatot vezette.

Jan Ludvik, aki egy időben Svédország budapesti nagykövete volt, még keményebben fogalmazott a Wall Street Journalnak 2009-ben adott interjújában. "Nem akarták, hogy visszatérjen" - húzta alá tömören. Ezért jó látni, hogy a svéd kormány végre megadja Wallenbergnek a neki járó tiszteletet - írja Susanne Berger, egyszersmind feltéve a kérdést: miért szorul még mindig háttérbe az a fontos tény, hogy a diplomata a hidegháború áldozatává vált? Miért nem kéri erélyesebben Stockholm, hogy végre igazságot szolgáltassanak emlékének, kiderítsék, hogy mi történt vele a szovjet fogságban - különösen azt követően, hogy bebizonyosodott: nem felel meg a valóságnak az a sokáig hangoztatott orosz állítás, amely szerint 1947. július 17-én szívroham áldozatává vált egy moszkvai börtönben? A jelenleg rendelkezésre álló adatok ugyanis nem zárják ki, hogy Raoul Wallenberg még hetekig, hónapokig vagy akár évekig élhetett a szovjetek fogságában.

Forrás: Múlt-kor

A hónap képe
A hónap képe
Felhívás: A 25. órában vagyunk
A 25. órában vagyunk