Hitler Európa meghódítására vonatkozó terveiben fontos stratégiai célpont volt Norvégia. Innen lehetett Angliát sakkban tartani az Atlanti-óceán északi részién, valamint biztosítani a német iparnak szánt svéd vasérc szállítási útvonalát. Hitler gyorsan le akart számolni a szövetségesekkel. A III. Birodalom kancellárja be akarta kebelezni Norvégiát. Meg volt győződve, hogy ott is elég erős a nácik iránti szimpátia (Vidkun Quisling megalapította Norvégiában a náci pártot), s hogy tervei nem ütköznek ellenállásba. Ezzel egy csapásra sakkban tarthatta volna Angliát az Atlanti-óceán északi részén, és biztosíthatta volna a Németországba irányuló svéd acél útját. Paradox, hogy a német tervek előtt már a szövetségesek is előkészítették Norvégia elfoglalását, mert az angol-francia vezérkar tudta, hogy ezzel elvágható a Németországba irányuló svéd vasércexport. Terveikben ugyanúgy semmibe vették a norvég semlegességet, mint a III. Birodalom. A szövetségesek azonban néhány nappal később hajóztak ki, mint a németek - ezért már nem a támadó, hanem a megmentő szerepe várt rájuk.
Támadási terv
Március 1-jére elkészült a német terv, a „Weserübung" fedőnevet kapta, s egy hónappal később kiadták a parancsot a hadművelet megindítására. Április 9-én Lütjens tengernagy egységei a Royal Navy-t félrevezetve behajóztak a norvég kikötőkbe. A németek egyetlen éjszaka tízezer főt dobtak át Norvégiába. A szövetségeseknek - noha ők ellenőrizték a tengert - április 7-től tíz napra volt szükségük ahhoz, hogy lord Cork irányításával 13 ezer katonát összpontosítsanak a tengerparton. Az öt német hadosztályt von Falkenhorst tábornok vezette. Különösebb erőfeszítés nélkül sikerült elfoglalniuk öt norvég kikötőt: Oslót, Stavangert, Bergent, Trondheimet és Narvikot. A német katonák között ott voltak Dietl tábornok hegyivadászai is. A 7 német cirkáló és a 14 romboló otthagyta a katonákat a kikötőkben, miközben az ejtőernyősök elfoglalták Oslo és Stavanger repterét. A norvég védelmet a Luftwaffe bombázói porrá zúzták. A németek másik feladata Dánia bevétele volt. Április 9-én alig négy óra alatt foglalták el az országot. Az ágyában meglepett dán király ellenállás nélkül elfogadta a német ultimátumot: országa német gyámság alá került. A Wehrmacht azonnal igénybe vette a dán bázisokat az utánpótlás Norvégiába szállításához.
A szövetségesek viszontagságai
Az angoloknak eközben időt kellett nyerniük. Cork admirális a német flotta üldözésével és megsemmisítésével volt elfoglalva. Jelentős sikereket ért el, többek közt április 13-án tíz német hajót süllyesztett el. Mindamellett az angol hadihajók nehéz pillanatokat éltek át. Az angolok nehezen tudtak védekezni a Luftwaffe bombázóinak támadásai ellen. Norvégia felett a RAF egyetlen gépére 10 német gép jutott. Az angolok ráadásul hazai bázisaikról indultak, s 500 km-t kellett megtenniük, mielőtt az ellenséggel megküzdhettek volna. Az esélyek egyenlőtlenek voltak. Cork admirális két repülőgép-hordozó hajót kért támogatásul: az „Ark Royal"-t, és a „Glorious"-t, ezek alig két hét alatt meg is érkeztek Egyiptomból. Az egyiket elsüllyesztették, azonban a németeknek is nagy veszteségeik voltak: a „Scharnhorst", a „Gneisenau" csatacirkáló, valamint a „Lützow" páncélos súlyosan megsérült. Annak ellenére, hogy az angolok kilenc tengeralattjárót veszítettek el, a művelet nem zárult negatív mérleggel a Royal Navy számára, ami kizárólag lord Cork tevékenységének volt köszönhető. A szárazföldön azonban a szövetségesek helyzete katasztrofálisan alakult. Úgy döntöttek, hogy nem a németek által elfoglalt kikötőkben szállnak partra, hanem Namsosban és Aandalsnesben, Trondheimtől északra és délre.
Hajóik nehezen jutottak el a helyszínre. A „Vilié d'Alger" francia szállítóhajó nem tudta elérni a kikötő betonját, mert az túl rövid volt. Amikor pedig a régen várt hajó célba ért, a német bombázók azonnal megsemmisítették. A franciák és az angolok vereséget szenvedtek. A francia légiósok és az alpesi lövészek, valamint Szyszko-Bohusz tábornoknak a lengyel Tátraaljáról származó katonái Narvikban mérték össze az erejüket Dietl tábornokkal. Az ütközet egy hónapig tartott, és május 28-án úgy ért véget, hogy a szövetségesek elfoglalták a kikötőt. Senki sem méltányolta azonban kellően ennek a sikernek a jelentőségét. London és Párizs egyaránt félreértésnek tartotta ezt a norvég hadműveletet, a felelős McKenzie angol tábornok pedig karrierjével fizetett érte. Londonban Chamberlain átadta a hatalmat. Párizsban Reynaud felajánlotta lemondását.
Harc Dániáért és Norvégiáért
A skandináv hadjárat kulisszatitkai mindkét oldalon lenyűgözők voltak. E „kaland" kísérőzenéjét Churchillnek az alsóházban 1939. szeptember 19-én tett javaslata szolgáltatta. Eszerint a szövetségesek aknákat helyeztek volna el Norvégia felségvizein, hogy megakadályozzák a svéd vasérc Németországba szállítását. Churchill indoklásként hozzátette, hogy az effajta intézkedések „rendkívül fontosak az ellenség iparának megbénítása szempontjából". Válaszképpen a Foreign Office munkatársai felhívták a figyelmet, hogy az efféle intézkedésekkel durván megsértenék Norvégia semlegességét. Az első lépést a németek tették meg 1939. október elején. Raeder admirális kifejezésre juttatta abbéli aggályait, hogy a norvégok esetleg megnyitják kikötőiket az angolok előtt. Jelentést készített arról, hogy mekkora kényelmetlenségekkel járna, ha a britek bevonulnának Norvégiába. Hitler azonban nem foglalkozott ezzel, mert a nyugati offenzíva megszervezésével volt elfoglalva, amelynek az volt a célja, hogy Franciaországot fegyverletételre kényszerítse, ezért nem akarta erőit azzal gyengíteni, hogy egységeit egy újabb fronton vessen be. Szovjetunió finnországi inváziója után mindkét oldalon ismét napirendre került a skandináv hadjárat ötlete. Az alsóházi tagok többségének továbbra is aggályai voltak Norvégia semlegességének megsértésével kapcsolatban, ezért Churchill javaslata ismét megbukott. Megengedték azonban a stáb vezetőinek, hogy előkészítsék a „narviki deszantos akció terveit". Ugyanis Narvikból vezetett a vasútvonal a svédországi ércbányákba, onnan pedig tovább Finnországba. Az expedíció hivatalos indoka az volt, hogy megsegítsék a szovjet hódítókkal küzdő Finnországot. A háttérben azonban a svéd bányák fölötti ellenőrzés megszerzése állt.
Ugyanebben a hónapban fogadták Berlinben Vidkun Quislinget, Norvégia egykori védelmi miniszterét, aki egy kis létszámú náci párt vezetője volt. Quisling arról győzködte Raedert, hogy Norvégiát angol megszállás veszélye fenyegeti. Pénzt és segítséget kért egy államcsíny megszervezéséhez, valamint a norvég kormány megdöntéséhez. Azt állította, hogy vannak olyan norvég tisztek, akik készek őt támogatni. Közöttük Sundlo ezredes is, aki Narvik parancsnoka volt. Megígérte, hogy a hatalom megszerzése után azonnal beengedi az országba a német csapatokat. Quislingnek megígérték a támogatást. Február 20-án Hitler magához hívatta Falkenhorst tábornokot, és utasította, hogy készítse elő a norvégiai katonai expedíciót. Ezt mondta: „Arról értesítettek, hogy az angolok ott (Norvégiában) akarnak partra szállni. Meg akarom előzni őket! Norvégia elfoglalása az angolok számára stratégiai szándékaik megkoronázása lenne, és eljuttatná őket a Balti-tengerhez, ahol nekünk nincsenek megfelelő egységeink a tengerpart védelmére, így ellenségünk előtt megnyílnék az út Berlin felé, s ez mindkét frontunk szerkezetét megtörné". Hitler március elsején utasítást adott az invázió előkészítésére. Tervei között szerepelt Dánia elfoglalása is, ez biztosította a német utánpótlási útvonalakat. A következő héten beérkezett jelentések fokozták a németek nyugtalanságát: ezek a hírek arról szóltak, hogy az angol tengeralattjárók Norvégia déli partja mentén vannak. Március 8-án egy haditanácson Churchill ismertette a szövetséges erők Narvik közelébe történő csoportosításának a tervét, valamint beszámolt arról a deszantegységről, amely az itt lévő katonákból alakul. A következő haditanácson, március 12-én, dönti született deszantalakulatok Trondheinben, Stavangerben, Bergenben és Narvikban történő egyidejű bevetésérő A narviki földetérés után a szövetségi expedíciós hadtest feladata az lett volna, hogy a lehető leggyorsabban behatoljon az ország belsejébe és március 20-ig eljusson a svéd határ közelébe lévő galliveri ércbányához. Azonban Finnország március 13-i kapituláció] keresztezte ezeket a terveket. A szövetségeseknek már nem volt ürügyük behatolni Norvégiába, értékes időt vesztettek. Végül április 5-én döntöttek a norvég felségvizek elaknásításáról. De az akciót a deszantegységek Narvikban, Trondheimben, Bergenben és Stavangerben történő bevetésével egy időben kívánták végrehajtani. Az első kontingensnek március 8-án kellett volna elindulnia Narvikba. A Legfelső Francia Haditanács azonban nem egyezett bele ezeknek a terveknek a megvalósításába, emiatt a norvég expedíció újabb három napot késett, így végleg meghiúsultak a vállalkozás sikerének esélyei.
Sikeres deszant
Hitler április elsején meghozta a végleges döntést. A Norvégia és Dánia elleni invázió április 9-én, hajnali 5.15-kor kezdődik. Az elhatározást siettették azok a jelentések, amelyek szerint a norvég parti és légvédelmi ütegek engedélyt kaptak a tüzelésre. Ez arra engedett következtetni, hogy a norvég hadsereget harckészültségbe helyezték. A további halogatás csökkentette volna az akció sikerének esélyeit, megfosztotta volna a meglepetés erejétől. Április 9-én késő este a német egységek partra szálltak Norvégia fontosabb kikötőiben - Oslótól Narvikig - és különösebb nehézség nélkül elfoglalták azokat. A tisztek közölték a helyi vezetőkkel, hogy a német csapatok azért jöttek, hogy megvédjék Norvégiát a szövetséges csapatok megszállásától. A szövetséges szóvivők azonnal cáfolták ezeket a nyilatkozatokat. A Norvégia fővárosát és fontosabb kikötőit elfoglaló német expedíciós hadtest mindössze két csatacirkálóból, egy zsebpáncélosból, hét cirkálóból, tizennégy rombolóból, huszonnyolc tengeralattjáróból, néhány kisegítőhajóból és mintegy tízezer emberből állt. A deszantosok létszáma egyetlen támadási ponton sem haladta meg a kétezret. Oslóban és Stavangerben az ejtőernyős zászlóalj elfoglalta a repülőteret. Először alkalmaztak ejtőernyővel bevetett egységeket, s a módszer rendkívül eredményesnek bizonyult. Azonban németek sikerének titka döntően a Luftwaffe-ban rejlett. A hadjáratban mintegy 800 bombázó és vadászgép, valamint 250 szállítógép vett részt. A német gépek nagy száma kezdetben megrémítette a norvégokat, és megbénította a szövetségesek akcióit.
Megkésett reagálás
Miért nem fogták és süllyesztették el a brit hadihajók a deszantkülönítményeket szállító gyengébb német egységeket? A számos ok közül a következők a legfontosabbak: a britek által ellenőrzött vízfelület nagysága, a norvég tengerpart sajátosságai, valamint a ködös időjárás. Április 7-én, 13.25-kor angol repülőgépek „számos úszó német egységet, fedeztek fel, amelyek a Skaggerak-szoroson keresztül északra, a norvég partok felé tartottak". Az admiralitás azonban nemigen akarta elhinni, hogy ezek az egységek Narvik felé igyekeznek, bár ezt megerősítette az a jelentés is, amely Koppenhágából érkezett, és arról adott hírt, hogy Hitler épp ezt a kikötőt akarja elfoglalni. A brit flotta 19.30-kor indult el Scape Flow kikötőjéből. Elsődleges feladatuk a német cirkálók elfogása és megsemmisítése volt. A szövetséges expedíciós hadtest miért késlekedett a deszantosok bevetésével, ami lehetővé tette volna a német egységek tengerbe szorítását, mielőtt még erőre kaphattak volna a norvég kikötőkben? Amikor az admiralitás tudomást szerzett a német flottilla megjelenéséről, parancsot adott Rosyth cirkálórajának, hogy azonnal szállítsa partra a hajókon tartózkodó alakulatokat és a nyílt tengeren csatlakozzék a flottához. Ugyanilyen parancsot kaptak a Clyde-ban horgonyzó, katonákkal teli hajók is.
Vajon miért nem tanúsítottak a norvégok határozottabb ellenállást az ily kis létszámú ellenséggel szemben? Mindenekelőtt amiatt, hogy Norvégiában nem volt mozgósítás. A Berlinben tartózkodó norvég diplomaták figyelmeztetései, valamint a vezérkar sürgetése ellenére mozgósításra csak az április 8-ról 9-re virradó éjszakán, alig néhány órával a német támadás előtt került sor. A németek villámgyorsan elfoglalták a stratégiai pontokat, bevonultak az ország belsejébe, s ezzel meghiúsították a mobilizációt. Ehhez járult még amint azt Churchill fogalmazta, hogy „a norvég kormány főleg a brit hadmozdulatok megfigyelésével volt elfoglalva". A vizek angol elaknásítása teljesen lekötötte és elterelte a norvégok figyelmét a német deszantosok akcióit megelőző sorsdöntő napon. A kis létszámú, és harci tapasztalatokkal nem rendelkező, anakronisztikus szervezettségű norvég hadsereg egyébként sem lett volna képes ellenállni az ellenség modern, „villámháborúra" felkészült hadseregének. Ha azonban a norvégok ellenállása tovább tartott volna, a hegyekben meginduló hóolvadás sok nehézséget okozott volna a német csapatoknak. A helyzet azonban másként alakult. A németek, azután hogy hajóik átjutottak a fjordok fölött magasodó ágyúk tűzvonalán, könnyedén elfoglalták Trondheimet. Ennek következtében Közép-Norvégia kulcsa a kezükbe került.
Bergenben a támadók kisebb veszteségeket szenvedtek a tengeren, a szárazföldön viszont már semmiféle ellenállásba nem ütköztek. Az Oslo felé haladó fő erőiket viszont feltartóztatták. A törzskar többségét, valamint a Gestapo leendő oslói képviseletének személyzetét szállító német „Blücher" cirkálót az oscarborgi erődből torpedókkal elsüllyesztették. Nem erőltették tehát tovább az erődítmény kapitulációját - erre csak az ugyanezen a napon bekövetkezett bombázások nyomán került sor. így azok az ejtőernyősök, akik Fornebu repülőterén szálltak le, elfoglalták Norvégia fővárosát. A kis késedelem lehetővé tette a király és a norvég kormány számára, hogy északra meneküljön, és ott szervezze az ellenállást.
Dánia elfoglalása
Koppenhága elfoglalásának Oslo megszállása után kellett bekövetkeznie. Dánia fővárosát könnyen meg lehetett közelíteni a tenger felől. Hajnali 5 óra előtt három kis szállítóhajó a légierő fedezete mellett behajózott a koppenhágai kikötőbe. A hajókat elhagyó német csapatok nem ütköztek dán ellenállásba. Egy német zászlóalj levált a többiektől, hogy elfoglalja a dánok laktanyáit, ugyanekkor más német alakulatok - rövid tűzharcban - elfoglalták a Jütland félsziget szárazföldi határát. Dánia megszállása befejeződött. Ez lehetővé tette a németek számára, hogy ellenőrizzék a saját kikötőikből induló, Norvégia déli partjáig húzódó tengeri folyosót, továbbá használhatták a még északabbra fekvő repülőtereket, ami viszont megkönnyítette Norvégiában működő csapataik légi támogatásának megszervezését. Igaz ugyan, hogy a dánok nagyobb ellenállást is tanúsíthattak volna a megszállókkal szemben, de az is tény, hogy az ország tehetetlen volt a túlerővel és a modern fegyverekkel szemben. A Dániában lévő németek meggyengítésére most már csak egy mód maradt, mégpedig hogy elvágják az ellátásukat biztosító útvonalakat. Ez csakis a Norvégia és Dánia közötti Skaggerak tengerszoros lezárásával volt lehetséges. Csakhamar kiderült azonban, hogy a brit admiralitásnak a német légitámadásoktól való félelmében esze ágában sem volt a Skaggerak-szoroshoz másféle hajókat, mint tengeralattjárókat küldeni. Ezzel a döntéssel szembeszállt Churchill, aki továbbra is a háború skandináviai kibővítését szorgalmazta, amiben azonban senki nem támogatta. Ily módon a Norvégiában harcoló németek ellátmányát biztosító utánpótlási útvonalakat nem zárták el.
Egy héttel a német invázió után angol deszantegységek értek földet Trondheimtől északra és délre, Namsosban és Aandalsnesben. Ilyen deszantakciókkal kívánták előkészíteni a fő erők támadását, ezeket a terveket azonban meghiúsította a briteket sújtó sajnálatos események sora. A deszantegységek parancsnokává Hotblack tábornokot - egy modern szemléletű és tehetséges katonát - nevezték ki. Megkapta a szükséges instrukciókat, majd távozott az admiralitás épületéből. Néhány órával később eszméletlenül találtak rá. Minden jel arra mutatott, hogy a tábornok merénylet áldozatául esett. Másnap kijelölték az utódját, aki repülőgéppel Scape-be indult. A gép azonban leszállás közben lezuhant. Időközben a vezérkar és az admiralitás parancsnokai hirtelen megváltoztatták véleményüket. Az április 17-én elfogadott tervet már másnap módosították. A vezérkar parancsnokai utasítást adtak a nansoni és aandalsnesi egységek megerősítésére, valamint egy Trondheim körüli bekerítő hadmozdulat végrehajtására. Ez az akció elméletileg sikerrel kecsegtethetett, hiszen ebben a szektorban kevés német tartózkodott, míg a szövetségesek 13 ezer katonával rendelkeztek. A Nansonból déli irányba haladó menet előrejutását a hátvéd veszélyeztetettsége akadályozta. Ezt a veszélyt az a német kommandó jelentette, amely a trondheimi fjordok mellett szállt partra, és amelyet a környéken lévő egyetlen rombolóhajó támogatott.
Az Aandalsnesben lévő egységeknek pedig ahelyett, hogy észak felé, Trondheim irányába indultak volna, hamarosan védekezniük kellett azokkal az Oslo felől - a Gudbrand völgyből - érkező német csapatokkal szemben, amelyek korábban a norvégokat távolították el az útból.
