A nagy távol-keleti brit reménység Szingapúr volt. Szingapúrt azonban csak akkor lehetett megvédeni, ha meggátolják a japánok partraszállását Malájföld északi részén, ehhez viszont Nagy-Britanniának be kellett volna nyomulnia Thaiföldre. A brit vezetés tétovázott, hogy megsértse-e Thaiföld semlegességét (hasonlóképpen a belga semlegességgel kapcsolatos 1940-es tétovázásukhoz), és Thaiföld amúgy is tárt karokkal várta a japánokat. Amikor az angolok végre elszánták magukat a cselekvésre, már késő volt: a japánok megkezdték a partraszállást.
A hadművelet végrehajtásába a japán hadvezetés mintegy 70 ezer főt vont be a szárazföldi haderő állományából Yamashita tábornagy parancsnoksága alatt, továbbá 9 cirkálót, 16 torpedórombolót, 16 tengeralattjárót, 3 repülőgépszállítót, számos szállító és kisegítő hajót, mintegy 600 repülőgépet a hadsereg és a flotta állományából. Ezekkel az erőkkel szemben Percival tábornok parancsnoksága alatt összpontosított angol csapatok álltak, 3 hadosztállyal és több önálló egységgel (100 ezer fő). Tevékenységüket a Keleti Flotta támogatta.
A Thaiföld és Malájföld körzetében való partraszállásra kijelölt japán erők Sziámi-öbölbe való áthajózása több kisebb konvojban történt, ezeket az indokínai repülőtereken települő repülőerő és a felszíni hadihajók támogatták.
Az első deszant kihajózására december 8-ára virradó éjszaka, Brit Malájföldön Kota Bharu térségében került sor. Virradatkor az Indokínában települt japán légierő csapásokat mért a brit repülőterekre, ezalatt a deszant főerői Singora és Pattani (Dél-Thaiföld) körzetében partra szálltak. Ugyanezen a napon a 25. és a 15. hadsereg erői Indokina területéről betörtek Thaiföldre, és megkezdték előnyomulásukat déli irányban, Malájföld és a burmai határ felé. A haditevékenység első két napján a japánok megsemmisítették az angol légierő egyharmadát, a megmaradt gépeket az angol parancsnokság Szingapúr körzetébe telepítette át.
A hír hallatán Tom Philips tengernagy tudta, hogy biztonságba kellene helyeznie a csatahajóit. De nem vitte rá a lélek, hogy a szárazföldi erőknek nyújtott bármiféle segítség nélkül távozzék.
1941. december 8-án délután a Prince of Wales és a Repulse Philips parancsnoksága alatt elindultak észak felé, hogy lecsapjanak a japán szállítóhajókra. Philipsnek nem volt légi fedezete. Nem talált japán szállítóhajókat, visszafordult, aztán úgy határozott, hogy tesz még egy kísérletet. Ekkor fedezte fel a brit hajókat egy japán tengeralattjáró. December 10-én nagy magasságban repülő bombázók és torpedóvető bombázók intéztek támadást ellenük. A Repulse kevéssel tizenkettő után süllyedt el, a Prince of Wales egy órával később. A japánok három repülőgépet veszítettek.
Ezzel megpecsételődött Malájföld és Szingapúr sorsa. A japánok most már ellenállás nélkül partra tudták tenni a további csapatokat. A légi fölény az övék volt. Nemegyszer jóformán harc nélkül kerítették be vagy kerülték ki a brit állásokat. A szövetséges csapatok főparancsnoka, Wavell tábornagy, utasította Percival tábornokot, hogy vonuljon vissza Johore tartományba, a félsziget déli körzetébe, és ott szervezzen szilárd védelmet. A Malájföldön kialakult helyzet miatt az angol csapatok Távol-keleti Parancsnokságát Szingapúrból Colombóba (Ceylon szigetére) telepítették át.
Az angol csapatok kísérlete, hogy a japánok támadását Johore tartomány területén megállítsák, nem járt sikerrel. Január végére a japánok elérték Szingapúrt. Az eddigi veszteségük 4500 fő volt az angoloké 25 000, a legtöbbje hadifogoly. Otthon Churchill még mindig nem volt hajlandó elhinni, hogy Szingapúr eleshet. Friss csapatokat küldött oda, amelyek hajóikról egyenesen a fogságba szálltak partra.
A japánok február 8-án kezdték meg Szingapúr ostromát. Egy hét múlva az angolok megadták magukat, pontosan abban a pillanatban, amikor a japánok kifogytak a lőszerből. A japánok 35 000 emberrel foglalták el Szingapúrt. A védők 80 000-en voltak, és egytől egyig hadifogságba estek. Ez volt a brit történelem legnagyobb szabású kapitulációja, és az egyik legszégyenletesebb is.
