Nemzetünk gyásznapja a trianoni békediktátum aláírásának a napja. 1920. június 4-én elvették hazánk területének 2/3-át, a hadseregünk létszámát 35.000 főben korlátozták és betiltották a légierő és a nehézfegyverek használatát a Magyar Királyi Honvédség kötelékén belül. De amit az antanthatalmak a béke garanciájának hittek, elvezetett egy minden korábbinál pusztítóbb háborúhoz.
A bécsi döntések
Magyarország nem törődött bele az aláírt „békébe", ezért a külpolitikánk legfőbb célja az elvesztett területek revíziója volt. Ezen célok megvalósítására azután adódott alkalom, miután a náci Németország megkezdte a versailles-i béke felülvizsgálatát. Az első bécsi döntést 1938. november 2-án írták alá. Ez visszajuttatta a Felvidéket és Kárpátalja déli részét. 11.927 km2-nyi terület került vissza Magyarországhoz. A 2. bécsi döntés 1940. augusztus 30-án lépett életbe. Mivel az ezt megelőző magyar-román tárgyalások során a felek nem jutottak egyességre, a román király a németekhez fordult segítségért. A tengelyhatalmak, hogy elkerüljenek egy esetleges magyar-román fegyveres konfliktust, az oszd meg és uralkodj elvét követve, visszaadták Észak-Erdélyt a magyaroknak. Ennek a két döntésnek köszönhetően a trianoni határok által szétszakított családok újra egyesülhettek.
A visszacsatolások hazai fogadtatása
A hazai fogadtatást mutatja a Pesti Napló 1938. november 4-én megjelent számában, ahol a Zeneakadémia nagytermében tartott előadásról találhatunk egy tudósítást:
„Imrédy Andrea a Felvidék angyala: ő veszi kezébe a leszakított részt és illeszti vissza a csonka országhoz. {...} Ennél a jelenetnél kirobban a taps. Megszakad az előadás, a közönség tombol és hangzik az ütemes kiáltás: Min-dent visz-sza! Az emberek állva hallgatják végig a befejező szakaszt, amikor a kórus a Magyar hiszekegyet imádkozza." (Pesti Napló 1938. november 4. 7. o.).
Bevonulás Észak-Erdély területére
1940. szeptember 4-én elérkezett a várva várt nap, amikoris a trianoni határokat ledöntve a magyar hadsereg bevonult Észak-Erdélybe. Szatmárnémeti volt az első nagyobb város, amelyet felszabadítottak. Az ünnepi fogadáson Horthy Miklós is beszédet mondott. „Nem volt ebben a beszédben szó a jogos megtorlásról, a magyarság keresztény lovagiassága nyilvánult meg a balkáni gyilkosokkal szemben."1 Az ezt követő napokban felszabadították Észak-Erdély további területeit is. Végül szeptember 13-án befejeződött a Székelyföld megszállása. „Észak-Erdély és a Székelyföld felszabadítása diadalút volt. Fellobogózott városok, falvak, virággal telehintett utak és boldogságtól zokogó emberek. A kitakarodó román reguláris csapatok részéről ellenállás nem volt. Egyetlen helyen érte orvtámadás csapatainkat Ördögkút községnél. {...} Mi történt tulajdonképpen? A VI. hadtest egyik menetoszlopa Zsibó felé haladt. A menetoszlop élén a XXII. határvadász zászlóalj (Ákosi Károly ezredes) menetelt. Amikor beérkeztek Ördögkútra, a román segédpópa félreverte a harangot, majd főnökével, a pópával együtt a templomtoronyból lövöldözni kezdtek. A meglepett elővéd szétugrott, majd viszonozta a tüzet, aminek következtében a két orvlövész életét vesztette. Ez volt a hírhedt „ördögkúti vérengzés". A magyar katona, polgár és diák, az egész nemzet boldogan dalolta: „Édes Erdély itt vagyunk...". A harsogó ének azonban nem tudta betömni a végzet szavát halló füleket, és a szemek könnyesek maradtak."
Románia átáll
Nem sokáig maradt magyar kézen Erdély északi része. 1944. augusztus 23-án a román király letartóztatta Ion Antonescut és kiszolgáltatta a román kommunistáknak. Este 10 órakor a román király, I. Mihály a rádióban elhangzott kiáltványában bejelentette, hogy „megdöntötték a katonai-fasiszta diktatúrát, Románia kilép a háborúból és harcolni fog függetlenségéért és Erdély északi részének felszabadításáért." 11 órakor Gheorghe Andrei parancsot adott a harc azonnali beszüntetésére. Románia kilépett a háborúból és a Vörös Hadsereg oldalán harcolt tovább.
Székelyföld védelme
1944. szeptember 5-én a 2. magyar hadsereg, Dálnoki Veress Lajos vezetésével, Gyalu-Kolozsvár-Torda térségében megtámadta a román előőrsöket. Szeptember 7-én a magyar csapatok a 8. Florian Geyer SS-lovashadosztállyal elérték Kis-Küllőt. Ekkor a román hadvezetés segítséget kért a Szovjetuniótól, akik a 4. román hadsereg megsegítésére a 6. harckocsi- és a 27. lövészhadseregüket küldték. Veress vezérezredes Tordánál felállított védvonalát - komoly veszteségek árán - egy hónapig tudták tartani. Szeptember 13-án az Arad irányába támadást végrehajtó 3. magyar hadsereg eleinte sikereket ért el, de amint megérkezett a szovjet erősítés vissza kellett vonulniuk egészen a Tiszántúlig. Így elvesztettük Észak-Erdélyt újra.
Témaválasztásom oka és egy szemtanú története
Úgy körülbelül 2 éve érdekel a II. világháború. Ezt is bátyámnak köszönhetem, hiszen amióta csak az eszemet tudom, mindig erről beszél, és sokat vitatkozik édesapámmal is sokat vitatkozik róla. Mikor megláttam a pályázati plakátot, úgy döntöttem, részt veszek. Próbáltam témát keresni, de nem tudtam dönteni. Elhatároztam, hogy másfelől közelítem meg a dolgokat és szemtanúkat kezdtem el keresni. Édesanyám és volt történelem tanárom segítségével rátaláltam Kovács Sándorra. Ő, aki a II. világháborúban tizedesi rangban szolgált lakhelyemen, Tégláson lakik. Most 87 éves. Mivel 1922. december 10-én született, 21 nap választotta el attól, hogy ne sorozzák be. 1942. október 4-ére hívták be Debrecenbe. A gyalogságnál szolgált volna, ha egy korábbi sérülése miatt az orvos át nem küldi a kolozsvári tüzérséghez. A debreceni kiképzés után, 1943. október 23-án került át a kolozsvári IX. hadtest kötelékébe. December 4-én, Szent Borbála napján tüzérré avatták. Akkor az „öreg rókák" befogadták és nem volt már többé újonc. Egy Kolozsvártól nem messze lévő kis faluban Szászfenesen, a Szamos partján felállított laktanyában állomásozott. Ez egy nagy laktanya volt, amit az angolok építettek a románoknak. 1940. augusztus 20-án, amikor visszacsatolták Erdélyt, akkor még csak félkész volt. A magyarok fejezték be, ők csinálták a belső szerelést. Volt ott egy tüzérosztály, egy gépkocsizó osztály és egy híradós zászlóalj. Ő a tábori tüzéreknél, a lovas tüzéreknél szolgált, s az Erdélyi 9. hadtesthez tartoztak. Azt nem bántották, nem vitték ki őket a frontra, mert tartalékolták őket a románok ellen. Tapasztalatból tudták azt, hogy a románok előbb-utóbb elárulják a háborút, (ahogy be is következett). Erre az esetre tartalékolták őket, hogy legyen ott egy ütőképes hadsereg, vagy legalábbis egy hadtest. Tőlük nem ment a frontra senki, csak 1944. március 19. után, miután a németek megszállták Magyarországot. Ekkor a hadosztályt kiküldték a frontra. Neki szerencséje volt, visszamaradt kiképzőnek. Az első osztály 1944. április 9-10-én lett bevagonírozva. Volt ott egy iparvágány, mivel a hegyek között mindenütt lőszerraktárak voltak. Ő is menni akart a frontra, mivel a barátai is mentek, de akkor nem engedték. A pótosztály (a 2. osztály) augusztusban indult el. Ekkor is menni szeretett volna, de egy ember - egy bizonyos Hindi György - azt mondta neki: „Nem, fiam. Maradj itthon!" (Ekkor még a román átállás sem történt meg.) „Innen úgyis el kell, hogy menjetek. Rád bízom a családot. Gardírozd őket, míg tudod!"Végül is 1944. augusztus 23-án, mikor megtörtént a románok átállása, éppen őrségben volt - őrparancsnok volt akkor - bement az ügyeletes tiszt, egy híradós hadnagy az őrszobára és utasította, hogy küldjön föl egy embert a körletbe riadóztatni. Ez nem volt újdonság nekik, mivelhogy esténként 10-11 óra körül mindig riadó volt. Ott repültek keresztül a repülők, amelyek szállították a fegyver utánpótlást Tito jugoszláv partizánjainak. Esténként már nem is feküdtek le aludni, hanem lementek az udvarra, mert tudták, hogy úgyis riadó lesz. Így amikor felment a felküldött ember a körletbe azzal jött vissza, hogy elzavarták és nem is jönnek a repülők sem. Az ügyeletes tiszt ekkor azt adta ki parancsba, hogy menjen ismét fel és mondja meg, hogy földi riadó van. Ekkor már Sanyi bácsi ment fel és mondta az embereknek, hogy keljenek fel, földi riadó van. Mindenki kapott fegyvert, negyven éles tölténnyel és le kellett gyalogolniuk a Szamoshoz. A Szamos nem volt messze a laktanyától, oda jártak fürödni és lovat fürdetni. 200 méterre volt a vízmű, amit a katonaság dupla őrséggel vett körül. Ekkor még nem tudták mi történt, aztán mondta a hadnagy, hogy a románok átálltak. Délelőtt letették a szolgálatot, megebédeltek, sorakozó, aztán elvitték onnan őket Kolozsvárról. Felszerelték őket és kivitték őket a határra. A románok magas figyelőikről nézték, hogyan sétálnak a járókelők Kolozsváron. A honvédek hason csúszva közlekedtek mindenhova, mivel a románok állandóan látták őket. Lőttek is rájuk, de a magyaroknak nem volt szabad visszalőni. Nem akarták, hogy határincidens legyen, míg a csapatok mind fel nem vonulnak, mivel nem volt elég csapatuk Erdélyben. Még a románok sem voltak felkészülve a kiugrásra. Amíg a csapatok föl nem vonultak, csak ők voltak ott - csak hogy ott legyenek. Körülbelül két hétig tartották magukat, mígnem 1944. szeptember 10-én az egész tüzérosztálynak el kellett utaznia vonattal. Egy hétig utaztak, míg Szombathely mellett kötöttek ki. Itt Sanyi bácsi raktárkezelő lett. Október 15-én, amikor Horthy bejelentette a háborúból való kiugrást mindenki örült, hogy 'hál Istennek vége a háborúnak és mehetnek haza. Délben még szolgálatban volt, majd estefelé jött egy kis kétkerekű bricska, rajta egy német tiszttel és egy nyilas egyenruhás zászlós. Minden fegyvert leszedhettek. Átadták őket az Országos Erődség Parancsnokságra. Mindenkinek dolgoznia kellett. A Rába partján építettek egy erődöt hadifoglyokkal és fizetett civilekkel. Itt voltak március végéig, amikor is Fertőszentmiklósra indultak, de Körmendnél harmincketten már nem mentek tovább. Itt fogták el őket. Egy orosz nő elvette a fegyverét és a karóráját. Azt mondta: „jól van, legyél vele boldog". Ezután elindultak hazafelé. Egyik helyről a másikra küldözgették őket. Mindenhol azt mondták, hogy egy másik helyen kaphatják meg az irataikat. A pápai parancsnokságról Celldömölkre, innen Sárvárra mentek, majd újra Celldömölkre, végül Székesfehérváron kötöttek ki. 1944. április 4-én vonultak be Székesfehérváron hadifogolytáborba. Később elszállították őket külföldre, különböző hadifogolytáborokba, ahol jóvátételi munkásként alkalmazták őket. A Szaratovi Gázműveknél gázvezeték fektetéshez ástak 2 méter mély árkokat. Innen tért haza 1947. augusztus 17-én.
Számára ekkor ért véget a nagy világégés. De nem csak az ő számára húzódott el ilyen hosszú ideig. Sok, más embernek, köztük a nagyapámnak is, aki 1949-ben tért vissza a hadifogságból, akit sajnos már nem tudtam megkérdezni háborús emlékeiről.
Az ő emlékének ajánlom ezt a pályaművet, tisztelegve az akkori, háborús eseményeket átélt embereknek, katonáknak.
Köszönettel tartozom Sándor bácsinak, aki megosztotta velem emlékeit.
Források, felhasznált irodalom:
Pesti Napló, 1938. november 4. 7. old.
Szombathelyi Ferenc, Prantner Zoltán: Magyarország a II. világháborúban; Szalay Könyvkiadó. 2009.
Internet:
wikipedia.hu
zmne.hu
Írta: Harsányi Éva
