Anschluss, 1938

Ma már órára-percre bontva ismerjük az eseményeket, amelyek 1938 első hónapjaiban főként Bécsben és Berlinben, no meg Hitler hegyi villájában, Berghofban - történtek. A legújabb, főként osztrák és nyugatnémet történeti munkák az Anschluss közvetlenebb eseménytörténetét három, egymástól jól elkülöníthető szakaszra osztják. Megkülönböztetik az osztrák nemzetiszocialisták hatalomátvételét, a Wehrmacht bevonulását és végül Hitler Linzben bejelentett döntését a "csatlakozás" teljességéről. Az elsőként említett esemény előzményeit visszavezethetjük a húszas évekre, ám a két utóbbi - jóllehet döntő - fejleményben nagy szerepe volt a rögtönzésnek, improvizációnak.
 
ansl_t

Kívülről támogatott "evolúciós" megoldás

Az Anschluss közvetlen előtörténete 1938. február 12-én kezdődött. Schuschnigg osztrák kancellár ekkor talál- kozott Berghofban Hitlerrel. A vezér és kancellár egyik szárnysegédje, Nicolaus von Below írta memo- árjában: "...azt a megbízást kaptam, hogy Keitelt és még egy-két tábornokot idehívjak... Jelenlétükkel akarja - szavak nélkül - az osztrák látogatók tudtára adni, hogy szükség esetén katonái is lennének...". A pressziót szolgálta az is, hogy a Berghofra vezető szerpentineken az ausztriai nácikból toborzott Osztrák Légiót is megpillanthatták a Bécsből érkezők. Bár a berghofi találkozó mindkét felet kiábrándította, egyes jelek arra utaltak, hogy Ausztria beolvasztásának "evolúciós" elgondolása nem került le a napirendről. Hitler sajtófőnöke pl. dicsérte Schuschniggot: "... nem ellene, hanem vele... mindenesetre nem oly gyorsan és nem oly hirtelen, mint ezt a párttagok Ausztriában remélik... így lesz ez jó..."

A Bécsbe visszaérkező osztrák kancellár szinte megoldhatatlan politikai feladatra vállalkozott: össze akarta egyeztetni Hitler kizsarolt engedményeit - pl. Seyss-Inquartnak, az osztrák nemzetiszocialisták vezetőjének belügyminiszteri kinevezését - azzal, hogy több náciellenes politikai irányzat mozgósítása révén bizonyítsa: nem szegődött el Hitler csatlósának. Erről február 17-én így adott hírt a bécsi magyar katonai attasé, dálnoki Veress Lajos: "a kancellár a lehetőségek határáig szabotálja a tőle kizsaroltakat".

Február 17-én az új belügyminiszter Hitlernél járt. Nemcsak utasításokért érkezett, bár ilyeneket is kapott tárcakollégájától, Fricktől és Himmlertől. Amikor Hitler Seyss-Inquart javaslataira hajtott végre személycseréket az osztrák náci mozgalom vezetésében, az "evolúciós" koncepciót fogadta el, bár nem zárta ki "a hatalommal történő beavatkozás szükségét". Az persze a Frick-Himmler kettőssel (egyszerűsítés együtt említeni őket: az SS birodalmi vezetője kezében ekkor olyan hatalom összpontosult, amelyet nem lehet összemérni a belügyminiszter jóval szűkebb hatáskörével) folytatott "konzultáció" eredménye volt, hogy az új belügyminiszter védernyője alatt az osztrák nácik kezdtek beépülni az antifasiszta, a nácikkal vetélkedő Hazafias Frontba és így már hatalmi eszközökkel is közelíthettek a csendőrséghez és a rendőrséghez.

anschluss

Február 19-én Hitler beszédet mondott, amelyet az osztrák rádió egyenesben közvetített. Hitler azonban Ausztriát csak kétszer említette, azt pedig, hogy "dicsérte" Schuschniggot, egy utalással ellensúlyozta: 10 millió német él a Birodalom határain kívül. Egyes osztrák náci körök a belügyminisztert nem tartották eléggé "rámenősnek", és árulónak bélyegezték. Schuschnigg viszont a berghofi engedményekről február 24-én tartott rádióbeszédében félreérthetetlenül leszögezte: "eddig és nem tovább".

A kancellár március 3-án 14 személyből álló munkásküldöttséget fogadott. Schuschnigg, habozva bár, de megbékélést keresett az illegális baloldallal, támogatás reményében a hitleristákkal szemben. A tárgyalások egyik résztvevője szerint azonban "az álláspontok igen különböztek egymástól, túl kevés volt a készség a kölcsönös toleranciára". S ez nemcsak a kancellárra és tárgyalópartnereire vonatkozott, de a szocialistákból és kommunistákból álló delegáció belső viszonyára is.

Schuschnigg március 1-jén közölte bizalmasaival tervét: a függetlenség kérdésében tartsanak népszavazást. Amikor a római osztrák katonai attasé a tervről Mussolinit tájékoztatta, az Ausztriát már leíró Duce ezt mondta: "... az ötlet tévedés, bomba lehet, amely saját kézben robban." A kancellár március 9-én este Innsbruckban hozta nyilvánosságra tervét. Eszerint csak a 24. életévüket már betöltöttek szavazhattak volna, mert Schuschnigg tudta, hogy a nácik befolyása igen nagy a fiatalabb korosztályokban. A népszavazás bejelentése kissé meglepte a német vezetést és az osztrák nácikat. Amíg a Birodalomban a katonai döntési mechanizmust hozta mozgásba, Seyss-Inquart a népszavazás elhalasztását sürgette levélben..

anschlussvienna

A diplomata közölte, hogy ami Ausztriában történik, már nem tisztán osztrák ügy. Március 10-én este végül a belügyminiszter is bejutott a kancelláriába. Bár ekkor Seyss-Inquartnak már olyan utasítása volt, hogy semmilyen tárgyalásba ne bocsátkozzon, javaslatait a kancellár akár el is fogadhatta volna: ha több nácit bevesz a kormányba, a mozgalom igennel is szavazhat. Az osztrák nemzetiszocialisták tömegeit, mint a források említik: a "Fussvolkot" ekkor már nem lehetett visszatartani. Berlinből pedig zöld utat kaptak, akár arra, hogy követeléseik nem teljesítése esetére polgárháborút helyezzenek kilátásba.

Míg Berlinben azon tanakodtak, milyen szöveg kerüljön a légierő által leszórandó röpcédulákra, Bécsbe pedig megérkeztek az újabb hírek a német csapatmozdulatokról, március 11-én a belügyminiszter már olyan tartalmú ultimátumot nyújtott át Schuschniggnak, amely az osztrák náciknak adott utasításokat ismételte: ha a népszavazást nem halasztják el, úgy a kabinet átmeneti kormánnyá alakul, amely német segítséget kér. A kancellár nem engedett, de tudta, hogy "kívülről" támogatásra nem számíthat. A szövetségi kancellár akkor nyilván nem ismerhette az angol külügyminisztérium egyik vezető diplomatájának, Sir Alexander Cadogannak belső használatra szánt véleményét:"... szinte kívánom, hogy Németország nyelje le Ausztriát, és ezzel az ügy végre el legyen intézve."

Nem állt a helyzet magaslatán a brit diplomácia akkor sem, amikor bécsi követe bizonyos osztrák körök véleményének is hangot adva - javasolta: Ausztria önálló hercegségként Habsburg Ottó vezetése alatt csatlakozzon a Reichhez. Ami Ottót illeti, és február 17-én indítványozta, hogy a kancellár adja át neki a kormányzást. Az angol magatartást 1945 után osztrák részről igen erősen bírálták. Fritz Bock pl., aki a Hazafias Front funkcionáriusa, majd 1956-1968 között kereskedelmi miniszter volt, az angol kormányfőt "a leghülyébb politikusok egyikének" nevezte. Lord Halifax angol külügyminiszter március 9-én a Lordok Házában tett bejelentésével pedig immár megelőlegezte az Anschluss tudomásulvételét.

Schuschnigg állhatatos magatartását végül az törte meg, hogy hírt kapott: a csendőrség és a rendőrség megbízhatósága a következő órákban már bizonytalanná válhat. Jobb hírekkel az ún. Frontmiliz (Frontharcosok) parancsnoka, Ludwig Hülgert sem szolgált emberei készek életüket adni Ausztriáért, de német alakulatokra nem tüzelnek. (A Frontmiliz 1935. december 2-től a Hazafias Front keretében tevékenykedett, állományát mozgósítás esetén 100 ezer fő fölé lehetett emelni, ám katonai értéke csekély volt, és ezt a németek is pontosan tudták.) A hadsereg köreiből pedig arról tájékoztatták a kancellárt, hogy harc esetén két front keletkezne: mégpedig az egyik a harcoló csapatok hátában. (Ez mai ismereteink alapján túlzás volt, mert az osztrák nácik katonai szervezete, a Soldatenríng [NSR], amelynek központja Stájerországban volt, erőivel - 3500-4500 fő - csupán arra lett volna képes, hogy az osztrák haderő egyes alakulatainak mozgását lassítsa.) Úgy tűnik, mégis ez utóbbi közlés volt a döntő: Schuschnigg elhatározta a népszavazás elejtését és lemondását a kancellári tisztségről.

Ezt Seyss-Inquart közölte az események szálait egyre inkább összefogó Göringgel, aki az új, a Seyss-Inquart-kormány megalakítása mellett egy távirat elküldését is sürgette: hívják be a német csapatokat. Ezt eredetileg akkor vették volna csak igénybe, ha az osztrák nácik hatalomátvétele nehézségekbe ütközött volna. Seyss-Inquart még ekkor is el akarta kerülni, hogy "történelmi telefonos kisasszony" legyen, azonban a bécsi német katonai attasé bevonásával - neki kellett volna a kormány kinevezését megtagadó szövetségi elnököt, Miklast "megdolgoznia" - az addig formailag még osztrák népi követelések egy német ultimátumban öltöttek formát. Március 11-én este Schuschnigg két beszédet mondott a rádióban. Teatralitása megható volt, ám bejelentései már a vég kezdetére utaltak: lemond, a hadsereg pedig parancsot kapott arra, hogy ne tanúsítson ellenállást.

pan_oegz_h4894_1__bnr_e_1010955

A Göring által követelt táviratot Seyss-Inquart, a kancellárrá kinevezett korábbi belügyminiszter utasítására 21 óra 10 perckor adták fel és 12 perccel később vették Berlinben. Érdekes: Seyss-Inquart még ekkor is tett kísérleteket a német csapatok megállítására a bécsi német katonai attasé és Rudolf Hess révén. Hitler azonban - többszöri latolgatás után - ekkor már meggyőzhetetlen volt. Seyss-Inquart szövetségi kormányának intézmény- és kormányzattörténete igen rövid: mindössze két ülést tartott március 12-én és 13-án. Az egyik 45, a másik 5 percig tartott. A két ülés között pedig az kötötte le az új kancellár idejét, hogy Linzben Hitlert üdvözölte.

Bevonulás

A német katonai akcióra 1937. június 24-én kidolgozott "Sonderfall Otto" (Otto hadművelet) azzal számolt, hogy német csapatok "Ausztriát fegyveres erővel kényszerítsék a restaurációról - tehát a Habsburg-ház visszahozataláról - való lemondásra". Ezt a tervet azonban Beck tábornok, a német szárazföldi haderő vezérkarának főnöke "fölvizezte", mert a német katonai vezetést Hitlerrel szemben még bizalmatlanság jellemezte. Hitler 1937. november 5-én egy szűk körű titkos konferencián kifejtette, hogy a Franciaország elleni háború miatt szükséges Csehszlovákia és Ausztria megszállása, erre azonban a hadműveleti tervezés még nem készült föl. Egy 1987-ben Bécsben megjelent hadtörténeti munka bizonyítja, hogy 1938. március 10-ig a katonai akciónak részletesebb hadműveleti terve nem volt. Beck és Manstein tábornok megkezdte ugyan a legszorosabb értelmű vezérkari munkát, de ezt nem fejezték még be, amikor a habozó Hitlernél Göring elérte: mozgósítsák a 8. hadsereget. Az ajtó azonban még itt sem csukódott be véglegesen: úgy vélték, ha mégsem vonulnak be, a csapatokkal legfeljebb majd díszszemlét tartanak Münchenben.

A német csapatok bevonulása Ausztriába - amit az újabb történeti munkák "szerencsés vagy sikerült rögtönzésként" említenek - sok hibával valósult meg. A 2. páncélos hadosztálynak pl. osztrák benzinkutaknál kellett tankolnia. Volt olyan vélemény is ennek törzsében, hogy komolyabb esetben a hadosztály "egyszerűen megbénult volna". A német csapatok hangulata igen különböző volt, az érzések gyorsan változtak, amelyeket csak a siker formált nagyjából egységessé. A politikai okokból hajszolt versenyfutásban, hogy minél előbb elérjék Bécset, két hadtest vett részt mintegy 105 ezer fővel, nem számítva a légierőt és a csapatokkal érkező, olykor ezeket megelőző biztonsági erőket.

Föl kell tennünk a kérdést: volt-e realitása az ellenállásnak? A háború utáni osztrák fegyveres erőt a Saint-Germain-i békeszerződés a magyar hadsereghez hasonlóan gúzsba kötötte, de gazdasági- pénzügyi okok miatt még az engedélyezett 30 ezres létszámot sem tudták fegyverben tartani. Az osztrák hadsereg is - a magyarhoz hasonlóan - olasz kapcsolatai révén kísérelte meg alapvető felszerelésének a biztosítását, de a harmincas években gyorsabban számolták fel a kötöttségeiket, mint ez Magyarországon történt. Ám a haderő változatlanul igen gyönge maradt, különösen a tüzérség és a légelhárítás területén. Bár Alfred Jansa altábornagy (1935-1938 között az osztrák hadsereg vezérkarának főnöke) később úgy vélte, hogy "1938 februárjában az osztrák hadsereg és a vezérkar készen állt, hogy a legsúlyosabb harcokat is vállalja", állítása megkérdőjelezhető. Hiszen pl. a Lidove Noviny című csehszlovák újság már 1935. július 6-i számában megemlítette: az osztrák hadsereg háromnegyede németbarát! Egy újsághír persze csak úgy forrás, ha bizonyítható. Esetünkben ezt a német katonai hírszerzés, az Abwehr tette meg: az újságban közöltet "általában helyesnek" minősítette.

A német támadással számoló osztrák katonai magatartást legjobban az ún. Jansa-terv példázhatja, amelyet 1935-től dolgoztak ki. Ez politikailag, katonapolitikailag és hadműveleti értelemben egyaránt míves teljesítmény volt. Nagy területek feladása árán az Enns folyónál akarta megállítani a benyomultakat. Az 1936-ban még öt olasz hadosztállyal is számoló terv - erről később természetesen le kellett mondaniuk - szerint "nem arról van szó, hogy csatát nyerjünk, hanem arról, hogy hadműveleteinkkel beavatkozásra késztessük a nagyhatalmakat".

A Jansa-tervnek van egy olyan vetülete, amelyre a kutatás alig figyelt fel még: az osztrák hadsereg vezérkarának főnöke tudott a Hitler-ellenes csoportosulásról a német tábornoki karon belül, és ezzel is számolt, amikor számára lehetőséget akart biztosítani a cselekvésre. Ennek bővebb kifejtésére itt és most aligha lehetne vállalkozni, csupán azt jegyezzük meg: kalkulációja 1937 végéig nem volt teljesen alaptalan.

ns

Bekebelezés

A totális és teljes Anschluss kivitelezésének előtörténete alig van. Készült ugyan egy tervezet, amely perszonáluniós változatot adott elő, Göring pedig éppen a berlini magyar követnek, Sztójaynak beszélt arról, hogy a népszavazás dönt majd: teljes legyen-e az Anschluss, avagy formálisan fennmaradjon Ausztria függetlensége. Göbbels március 12-én délben mondott rádióbeszédében a kérdést még nyitva hagyta. Maga Hitler aznap este már arról beszélt, hogy ő "semmiféle félintézkedést nem akar tenni". A kérdés Linzben dőlt el, 13-án kora délután, amikor a diktátor órájára nézve mondta: " ..most jelenik meg egy fontos törvény... Ausztria a német birodalom egy tartománya (Landja)... Nagy óra ez, olyan boldog vagyok."

A döntés okait kutatók a Braunautól (Hitler szülővárosától) Linzig tartó gépkocsiút során szerzett benyomásokra, és a külföldi negatív visszhangra utalnak: ezek között pedig azt emelik ki, hogy Franciaország nemzetközi ellenőrzés mellett népszavazást javasolt Ausztriában - a Saar-vidék mintájára.

A többi már: finálé. Diadalmenettel és dísszemlével, amelyen osztrák alakulatok is részt vettek. Ám ez nem jelentett semmit. Az osztrák hadseregnek a német haderőbe történő integrálása éppoly egyértelmű lett - a bár voltak tervek, amelyek ezt némi kompromisszummal alakították volna - , mint maga az Ansch- luss. Az április 10-én nemcsak Ausztriában, hanem az egész Birodalomban tartott népszavazás formális volt, amelyet leg- jobban a végeredmény bizonyított: Ausztriában a szavazók 99, 7, a Birodalomban 99, 02 %-a voksolt igennel. A fináléhoz persze Himmler és az SS vezetői is hozzájárultak. Amit a kommunista Walter Landgraf mondott, igaz volt: ami 1938 előtt Ausztriában történt, "gyerekjáték" volt a későbbiekhez képest. A letartóztatások már a német csapatok és biztonsági szervek megérkezése előtt, az osztrák nácik "jóvoltából" elkezdődtek. Rövid idő alatt 100 ezerhez közelített a letartóztatottak és őrizetbe vettek száma. A zsidóüldözés túlszárnyalta azt, ami addig Németországban történt. Április 1-jén hagyta el az a vonat Bécset, amelynek úticélja már Dachau volt. A németek érkezése kétségkívül vitt valami rendszerességet mindebbe, ez azonban csak azt eredményezte, hogy az osztrák nácik már kevésbé egyenlíthettek ki egyéni számlákat, nehezebben folytathatták a szabad rablást.

hitler7

Az Anschluss és ahogyan az végbement, kétségkívül állomás volt a második világháborúhoz vezető úton. Az egyik oldalon úgy, hogy a nyugatiakat nem az Anschluss ténye, hanem a német csapatok bevonulása sokkolta. A másik oldalon pedig azáltal is, hogy a német katonai vezetés szervezeti átformálása és a személycserék után Hitler "bizonyított". Úgyis, hogy a véderő főparancsnoksága, az újjászervezett vezető katonai intézmény az Anschlussban "klasszikus példáját látta a katonai erő és a propagandaeszközök révén megvalósított politikának", amely - látszólag - legálisan és vér nélkül hozott eredményt. Ez pedig azt is jelentette, hogy Hitler olyan katonai vezetést alakított ki, amely hajlandó volt a Führer politikai frázisokban megfogalmazott hódító terveit is támogatni.

A hónap képe
A hónap képe
Felhívás: A 25. órában vagyunk
A 25. órában vagyunk