Amikor a szovjetek kiemelték azt az angol tengeralattjárót (L 55.), amelyet egy szovjet romboló süllyesztett el 1919-ben, annak alapján igen komolyan továbbfejlesztették az addigi D-osztályt. A tervezőmérnökök és a tengeralattjáró parancsnokok egy olyan erős, torpedókkal és ágyúval is felfegyverzett hajót kívántak létrehozni, amely képes aknák telepítésére is, azaz egy többcélúan bevethető, nagy hatósugarú aknarakó és támadó tengeralattjáróra merült fel az igény. A tervek végül is egy közepes méretű, részben duplafalú nyomásálló hajótesttel rendelkező egységről szóltak , kezdetben Leninec néven, később L-osztályként, ugyanis a szovjet vezetés a 30-as években úgy döntött, hogy a tengeralattjárókat nem névvel, hanem számokkal jelölik. Az L-osztály jóval sikeresebb konstrukciónak bizonyult a korábbi D-osztálynál. 25 egység épült meg 1933 és 1942 között belőlük, ezeket a hajókat hat (533 mm-es) torpedóvető-csővel szerelték fel, és aknák telepítésére is képes volt. Az osztály négy szériában készült a gyártás ideje alatt - 1. csoport (Type II), 2. csoport (Type XI), 3. csoport (Type XIII), 4. csoport (Type XIII-mod.) - ahol csak kisebb különbségek voltak a különféle szériák között, elsősorban az elektromos meghajtás és a parancsnoki torony különbözött. Amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót 1941. nyarán, ezek a hajók a Balti-tengeren, a Fekete-tengeren és a Csendes-óceánon teljesítettek szolgálatot. 1942-ben két L-osztályú tengeralattjáró (az L-15 és az L-16) megpróbál Vlagyivosztokból áthajózni a Csendes-óceánon a szovjet északi vizekre, miközben érintettik San Francisco-t és áthaladnak a Panama-csatornán. Az L-16 azonban sohasem érte el célját, mert egy japán tengeralattjáró (az I-25) tévesen amerikai tengeralattjáróként azonosította és torpedóval elsüllyesztette. Az osztály 25 hajójából a háború folyamán 6 pusztult el.

 

TECHNIKAI ADATOK