Mindenki másképp ítéli meg a dolgokat. A legkisebb, személyes konfliktusok esetén is, úgy, mint a II. világháborúnál is mindenki más-más álláspontot képvisel. De pontosan mit is gondolnak a különböző nációk a nagy világégésről?
A cikk általános tapasztalatokon, felméréseken és az adott nemzetbe tartozó személyek megkérdezésén alapszik, nem pusztán pillanatnyi benyomásokon.Az írás egyszerű tényfeltárás, nem bizonyos "rétegeket" provokálni kívánó burleszk.
Németek: „Ciki a téma, nem válthatnánk?"
Ha bárki is német kosztümös történelmi filmeket nézett már, láthatta, hogy a németek a háborúból „előszeretettel" kiragadják a keleti offenzívát és az olaszországi ellenállást, mint témát. Azonban Svédország, vagy a lengyel gettók történetei feldolgozatlanok, mondhatni elfeledettek. Érthető a németek részéről ez a passzivitás. Nem elég a hatalmas áldozat, a porig rombolt ország és egy félévszázados szovjet iga, a mai világ az osztrák Adolf Hitlert gondolkozás nélkül németnek titulálja, illetve a németeket nácinak. Így ha tehetik, próbálják kerülni, óvakodnak felhozni a témát, de az emberek nem felejtenek, így mint a megtört, de büszke nép fogják fel az egészet. Igaz, hogy elvesztettük a háborút... de ellenfeleink rettegtek tőlünk.
Igaz, hogy több katonája volt az ellennek... de technikai fölényünk volt végig. Hallhatjuk ezeket és hasonlókat. Németország körülbelül 85%-a így vélekedik a háborúról. Azonban Bajorország egy elég érdekes kis magot képez. Volt szerencsém személyesen is beszélgetni bajorokkal, személyesen. Kis ferdítéssel a bajorok úgy tekintenek Hitlerre, mint egy „flúgos Széchenyire", és itt a Hitler utálat nem érezhető annyira, mint máshol, amit logikusan is magyaráznak. Amíg Adolf Hitler még kis hal volt a birodalom politikájában, addig ő bajor, és ekkor tette meg azokat a lépéseket, amelyek Németország gazdaságát fellendítették. De onnantól kezdve, hogy Hitler neve egyet jelent a Führerrel, ő már nem bajor, hanem német, és a még mindig erősen élő bajor öntudat miatt (melyek okai visszavezethetőek egészen a Német-római Birodalom koráig) a német nem jelent egyet a bajorral Münchenben.
Természetesen itt is megtalálhatjuk azt az egészhez képest kis létszámú revizionistát, akik a háborút igazságtalannak és a zsidók összeesküvésének tartják, de beszélni róluk nem érdemes.
Oroszok: „Pontosan nem tudom mi is ez, de azt mondták, hogy nagy valami!"
A Szovjetuniónak a második világháború a kommunista eszme terjedésének zárt kapuit nyitotta meg, melyet előnyösen is felhasználnak. „A nagy honvédő háború alatt a nép egységbe kovácsolódott és a szocializmus tanításai alatt söpörték ki, a forradalom vívmányaira törő ellent. A nagy pusztító háború alatt, elpusztult az orosz anyaföld legtermékenyebb és legfejlettebb vidékeinek nagy része, de még így is sikerült előnyt kovácsolni és leigázni a germánokat. Sőt, mi több közép-kelet Európát megszállva egy szocialista közösséget kialakítani." Hallható az oroszoktól. Bár arról már kevesebb szó esik, hogy a háború többek között arra is jó volt, hogy a szovjet rezsim által végzett bűncselekményeket az amúgy is globális gyűlölet közepében álló németek nyakába varrják. Érdekes viszont figyelni az arányokat, hogy a mai Oroszország lakosainak közel 82% tud arról, hogy a II. világháború alatt Németország megtámadta a Szovjetuniót. A Japánnal való hadiállapotról már csak a kérdezettek 30%-a tudott. És ami megdöbbentőbb adat, az oroszok 62%-a nem ismeri el az USA-t, mint háborús szövetségest. Érdekes az is, hogy amíg Németországban a legnagyobb gonddal ügyelnek Adolf Hitler nevének és tetteinek elhallgatására, addig Oroszországban Sztálin „nemzeti hős" napjainkra. Ukrajnában más a helyzet az 1930-as évekbeli nagy éhség miatt, de Moszkvában még tüntetést is szerveztek Sztálin miatt.
Ha csak a májusi nagy felvonulásra gondolunk, könnyen rájöhetünk, hogy az oroszok szemében, az egyetlen harcos és győztes nemzet nem más, mint a Szovjetunió.
Nagy-Britannia: „Amerika ide vagy oda, győztünk."
Az angol közvélemény a megszokott közönnyel és lenézéssel tekint a háborúra. Habár a németek próbálták a bit szigeteken az életet ellehetetleníteni, sőt a megtorlófegyverekkel Londont a földdel egyenlővé tenni, mégis a nép egybefogása és győzni akarása felülkerekedett a rájuk támadó németeken. Az angolok (az oroszoktól ellentétben) nem szeretik nagydobra verni a háborút. Túl rossz emlékek fűzik őket az eseményhez, főleg az 1940-es német légitámadáshoz.
Az angolok mégis azt szeretik hangoztatni, hogy ők egyedül is megnyerték volna a háborút, Egyesült Államok hadba lépése ide vagy oda. Az, hogy ezt maga Churchill is megkérdőjelezte abban az időben, nem lényeges. És mégis mi az oka ennek az elbizakodottságnak? A megnyert angliai-csata, illetve El-Alamein. Viszont ha vitába próbálunk keveredni egy brittel arról, hogy mind El-Alameinnél, mind a partraszállásnál és onnantól kezdve a háború végéig más nemzetek csapatai is (főként amerikaiak) jelen voltak, a vitának azonnal vége, ép észérvek híján.
Amerikai Egyesült Államok: „Pearl Harbor miatt a háború igazságos volt!"
Az 1941. december 7-ei Pearl Harbor elleni japán támadás után az amerikai közvélemény a háborúról villámgyorsan megváltozott. A valószínűleg jó reklámozás miatt is, amerikai polgárok ezrei léptek be a U.S. Army kötelékeibe, eleinte, mint a gyalázatos módon őket hátba támadó Japán megleckéztetésére, majd mint a náci uralom által megszállt Európa megmentői és felszabadítói. Az amerikai polgárok a rádiókból, televízióból, plakátokról és a (cenzúrázott) postákból is azt a benyomást kapták, hogy aki nem lép be katonának, az rossz ember.
Ez a felfogás a mai napig él az amerikai emberek tudatában. Mint a jelenlegi világ vezetőhatalma, ragaszkodik katonai pozícióihoz és hagyományaihoz, melynek egy büszke és dicső foka a II. világháború. Mint tudjuk az Egyesült Államok földjén nem folytak harcok, amik nehezítették volna a termelést. Nem fenyegette a népességet véletlenszerű bombatámadás, se ellenséges invázió, sőt mi több a Föld erőforrásainak kiaknázása (már akkor) mesterfokian történt, így csak idő kérdése volt, mikor fognak a Tengelyhatalmak összeomlani. Az angol felfogással szemben, az amerikai büszkeséget hétköznapi jelzővel nagymellűségként tudnánk jellemezni. A büszkeség és az elhullottak iránt érzett gyász kettőse, ami áthatja az európai embernek kissé erőletettnek tűnő amerikai nézeteket.
Azonban itt egy érdekes dolog. Az atombomba és elcsábított tudósok százainak kérdése. A válasz egyszerű: „Szükség volt rá. Meglépjük és megmentünk titeket, vagy szenvedünk még 4 évig és meghalnak még több millióan. (...) A tudósok pedig... Jöttek. Tudták, hogy két választásuk van: Vagy jönnek és jó életük lesz, vagy maradnak, dolgoznak a ruszkiknak." mint mesélte nekem egy megkérdezett. Hogy igazságos és életeket mentő, vagy brutális és felesleges lépés volt e, döntse el mindenki maga.
Japán: „Mi békések vagyunk. Hogy mit tettek a nagyapáink, nem az én dolgom."
A japán ifjabb generációt nem igazán érdekli a háború, mivel nagyon régen volt. Azonban az idősebb korosztályt, sokkal jobban izgatja az atombomba és sokan egyáltalán nem tudnak arról, mit tett a japán sereg Kínában, Koreában, avagy Dél-Ázsiában.
A japán vélemény a II. világháborúról általánosságban negatív. A Japánt ért többi veszteséghez viszonyítva Pearl Harbor egy semmi, így nem is veszik lényeges és fontos dolognak. Az atombomba még annyira erősen él a japán köztudatban, hogy még a főiskolán se tanítanak róla többet, hogy véget ért nekik „köszönhetően" a háború és elkezdődött a Hidegháború.
Összegzésként nem látjuk az az elutasítást, mint Németországban. Japán lépései indokoltak és logikusak voltak. Ha egy Nagy-Britannia vagy Franciaország gyarmatosíthatta a fél világot, egy nyersanyagokkal nem rendelkező kis szigetállam, miért ne tehetné a környezetével?
Írta: Fejes Roland
