A második világháborús harci repülőgépek közül igazi repüléstörténeti ritkaságnak számít a Dornier Do 17-es típusú bombázógép, melynek egyik majdnem teljes épségben fennmaradt példányát akarják most kiemelni a britek, a La-Manche csatornából. A gép roncsinak felhozatalát előkészítő munkát, 2013. május 3-án, pénteken kezdték el, a Kent partjaihoz közeli, Goodwin Sands-nél.
Bevetésen egy Dornier Do 17-es kötelék
A különleges repülőgép maradványaira – 5 évvel ezelőtt – véletlenül bukkant rá egy búvár. Az azóta elvégzett vizsgálatok megállapították, hogy a Do 17-es 16 m mélységben a hátán fekszik, illetve majdnem teljesen ép állapotú. A legfőbb problémát a vízben eltöltött hosszú idő következtében jelentkező korrózió kérdése okozza. Éppen ezért a kiemelési munkálatok nem lesznek egyszerűek, és hosszú ideig is eltarthatnak. Mivel a felhozatalt egy darabban tervezik, ezért a munkák első fázisában a búvárok a víz alatt egy speciális fém-keretet (bölcsőt) építenek össze a gép köré. A műveletet nehezíti, hogy egy búvár mindössze 45 percet képes egyhuzamban dolgozni a víz alatt, utána viszont fel kell jönnie a felszínre az újabb oxigén-palackért. Ezen kívül egy ember naponta csak négyszer merülhet, mivel a tenger alatti megerőltető tevékenység és az emberi fizikai tűrőképessége ennél többet nem tesz lehetővé, továbbá a hivatalos előírásokat is szigorúan be kell tartani. A munkát az árapály is hátráltatja, így a kiemelési művelet előre láthatólag 4 hétig is eltart majd. A tengeri mentést egyébként a Seatech elnevezésű cég szakemberei végzik.
Egy szonárkép a megtalált repülőgépről és rajzok a kiemelés fázisairól
A második fázisban egy emelődaru segítségével uszályra fogják emelni a roncsot, amit aztán a parthoz szállítanak, ahonnan majd közúton Cosfordba visznek. Végül, ha minden jól alakul, akkor a Dorniert egy 2 évig tartó teljes felújítás után a Brit Királyi Légierő (RAF) Hendon-i Múzeumában fogják kiállítani. Amúgy a repülő ritkaság megmentése is a múzeum ötlete volt, és mintegy fél millió font értékű összeget szánnak a projekt végrehajtására, amiből 345 ezer fontot a Memorial Fund (Nemzeti Örökség Alapítvány) biztosított. Ezen kívül lehetőség van egyéni adományok befizetésére is, amit például a múzeum honlapján is megtehetnek az érdeklődő állampolgárok.
Chris Goss katonai repüléstörténész elmondása szerint ez a lelet azért számít történelmileg is egyedülállónak, mivel teljes állapotban fennmaradt Dornier 17-esből mindezidáig csak ez az egy példány létezik a világon. A RAF múzeumában ugyan található néhány kisebb Do 17-es alkatrész (mint pl. vezérsík), ám ez a mostani gép kétségtelenül felbecsülhetetlen darab.
A Dornier 17-est eredetileg gyors postagépként még a Lufthansa részére tervezték az 1930-as évek elején. Ezt követően – a háborús felkészülés következtében – átalakították gyorsbombázóvá. A különösen vékony törzs és a motorok igen jó mozgékonyságot biztosítottak a típusnak, amit aztán rövidesen alakja miatt egyszerűen csak „Repülő ceruzának" (Fliegender Bleistift) neveztek el. A gép változatait később fényképező-felderítő, tengerészeti felderítő, nagy-hatótávolságú éjszakai vadászgép, vagy kétkormányos iskolagép feladatkörben is alkalmazta a Luftwaffe. A Do 17-et a spanyol polgárháborúban vetették be először, majd a második világháború kitörésekor a német bombázó erők egyik alaptípusa volt, mégis gyorsan elavult, mert nagy veszteségeket szenvedett el a franciaországi és angliai légi csatákban.
1940 nyarán, amikor Nagy-Britannia még csak egyedül szállt szembe a német agresszióval, a Luftwaffe repülőgépei több hullámban támadták a brit szigeteket, amelyek elsődleges célja a RAF elpusztítása volt, hogy megnyílhasson a zavartalan tengeri út az invázió előtt. Az ekkor lefolytatott légi harcot utóbb Winston Churchill miniszterelnök nevezte el angliai légicsatának (Battle of Britain).
Gerhard Krems egykori Dornier-pilóta
Erről az időszakról az utolsó, még életben lévő, egykori német Dornier-pilóta, Gerhard Krems is nyilatkozott, aki 1939-1944 között összesen 250 bombázó bevetést hajtott végre, ebből 39-et az angliai légicsatában teljesített. Jóllehet bevetéseinek többségét később már Heinkel típusokkal repülte, mégis pilóta-pályafutását ő is a Dornier-en kezdte. A kiképzése távolfelderítőként indult, ahol elsősorban az alacsony magasságban való repülést gyakorolták leginkább. Mint elmondta a Dornier 17-essel lehetett akkoriban – a kategóriáján belül – a legalacsonyabban repülni, nagyon közel a talajhoz, szinte a fák tetejét súrolták egy-egy gyakorlat során. Ő is úgy emlékszik vissza, hogy a Do 17-es egy nagyon szép és kecses gép volt. Minden pilótára nagy hatást gyakorolt ez az igen karcsú és fürge gép, és a földről nézve szinte lenyűgözte őket. Éppen ezért nevezték el nemes egyszerűséggel „repülő ceruzának". A gépet először a spanyol polgárháborúban látta szolgálatban.
Az egykori brit ellenfelek közül, a tavaly 99 éves korában elhunyt William Walker repülő százados, aki akkoriban Spitfire pilóta volt, egy korábbi nyilatkozatában mesélte el első kalandját egy Dornier típusú géppel. Walker százados 1940-ben alig csatlakozott századához, és jóformán még kiképzés alatt állt, amikor váratlanul bocsátkozhatott harcba egy Dorinerrel. Másodmagával egy gyakorló repülés során kapott váratlan rádió-üzenetet, hogy egy „bandita" (azaz ellenséges repülőgép) tartózkodik a légtérben, akit meg kell támadni. Ő akkor még mindössze csak 5 órát repült a híres Spitfire típuson. Tapasztalatlanságuk ellenére azonban végül sikeresen megtalálták a betolakodót, és az Északi-tenger felett lelőtték. Így aztán több mint 70 év eltelte után álmában sem gondolta volna, hogy a Dornier 17-esek közül egyetlenegy példány sem „éli majd túl" a háborút.
William Walker egykori Spitfire pilóta is mesélt korábban élményeiről
A Kent partjainál lelőtt, és most kiemelés előtt álló Dornier Do 17 bombázógépről mindössze annyit lehet tudni, hogy 1940. augusztus 26-án érkezett el végzete, amikor egy Boulton-Paul Defiant típusú brit vadászgép lelőtte a tenger felett. A sikeres támadás után a sérült német gép még dél felé fordult, ám gyorsan veszített a magasságából és sebességéből. A pilóta ezért megpróbálta a vízre letenni, ám amikor az egyik szárnyvég elérte a vízfelszínt, abban a pillanatban elvesztette az irányítást a gép felett, amely menthetetlenül a hátára pördült. A német személyzetből a pilóta és a megfigyelő élte túl a szerencsétlenséget, míg a fedélzeten tartózkodó másik 2 repülő életét vesztette. A repülőgép hívójele: „5 Konrád + Anton Richard" (5K+AR) volt. A gép ezután gyorsan elmerült és a tenger alatt végül a homok is belepte. A későbbi vizsgálatok bebizonyították, hogy a Do 17-es – a nemzetközi jogszabályok szerint – nem számít katonai (tengeri) temetőnek, ezért kiemelhető, mivel nincsenek emberi maradványok a fedélzetén. (A személyzet sorsáról egyelőre nincs bővebb információ. Fő kérdés például, hogy: mi történt a hősi halottakkal, ha maradványaik nem találhatók a gépen a hullámsírban?)
Munkában a „Repülő ceruzának" becézett Dornier Do 17Z típusú közepes bombázók
A legutóbbi víz alatti felvételek azt mutatják, hogy a roncs nagyrészt érintetlen. Néhány alkatrész ugyan hiányzik, mint pl.: a bombaszekrény-ajtók, a pilótafülke üvegezés, a futómű ajtók. Ezek valószínűleg leszakadtak a kényszerleszálláskor. Ellenben a törzs, a szárnyak, a motorok, és a légcsavarok még mindig a helyükön (egyben) vannak. De még a futómű, a felfújt gumiabroncsokkal is épnek mutatkozik.
Ennek ellenére a kiemelés nem lesz könnyű feladat, nyilatkozta Bob Peacock, egy helyi búvár és tengeri régész, aki szintén megvizsgálta a roncsot és a gépet ért találatokat. Rajta kívül a berlini Német Műszaki Múzeum, amely szintén nagy tapasztalatokat szerzett a világháborús gépek kiemeléséről, hasonló véleményen áll. Egyik tudományos munkatársuk, Holger Steinle professzor a példának okán bemutatott egy – korábban kiemelt – Focke-Wulf Condor vezérsík-részt. Ez a fém-darab mára már teljesen felismerhetetlen lett, mivel nem tudták a korróziót megállítani. Mint elmondta: egyszerűen eljárt felette az idő, ráadásul a tengeri kagylók sem tettek jót a leletnek. Éppen ezért figyelmeztette brit kollégáit, hogy túl sokat ne várjanak a Dornier Do 17-től sem. De egyébként ő is azt javasolta, hogyha lehetséges, akkor inkább még most próbálják a felszínre hozni, mivel 20-30 év múlva – a korrózió miatt – már nem nagyon lesz mit kiemelni...
Azonban nem mindenki ilyen derülátó a repülőritkaságnak számító roncsot illetően. A londoni Imperial College professzora, Mary Ryan bizakodó nyilatkozatot tett. Ő úgy fogalmazott, megtalálták a módját annak, hogy megállítsák a korróziót, és hosszú távon stabilizálják a gép állapotát. A megoldást egy viszonylag egyszerű konyhai recept: a limonádé elkészítése adta. Szerinte a korróziónak kitett fém részeket meg lehet menteni, mégpedig úgy hogy, friss víz és citromsav keverékébe kell azokat áztatni. Éppen ezért a RAF múzeumának Cosford-i központjában 2 „fóliasátrat" is építettek, amelyeket szórófejekkel szerelnek fel. A Dornier Do 17 kiemelése után a gépet oda szállítják, hol a következő 18 hónapban megkezdik a fém-részek konzerválását. A szárnyakat és a törzset minden 30 percben 10 perc időtartamig fognak citromsavba lógatni. Az elkészült munkafolyamatokról és a felújítás egyes fázisairól a múzeum honlapján folyamatosan tájékoztatják majd az érdeklődőket.
A Dornier Do 17 Z-2 gyorsbombázógép műszaki adatai:
-
Gyártó: Dornier Werke GmbH.
-
Típus: közepes gyorsbombázógép
-
Személyzet: 4-5 fő
-
Motor: 2 db egyenként 1000 LE-s (746 kW) BMW Bramo 323 P „Fafnir" típusú kilenchengeres, egysoros csillagmotor
-
Fesztávolság: 18,02 m
-
Hosszúság: 15,86 m
-
Magasság: 4,72 m
-
Szerkezeti tömeg: 5.200 kg
-
Max. felszállótömeg: 8.590 kg
-
Max. sebesség: 419 km/h 5.000 m-en
-
Csúcsmagasság: 8.160 m
-
Hatótávolság: 1.500 km
-
Emelkedőképesség: m/s
-
Fegyverzet: 4-5 db 7,92 mm-es MG 15 géppuska, és 1.000 kg bombateher
Felhasznált irodalom:
http://www.bbc.co.uk/news/uk-22380915
http://www.rafmuseum.org.uk/cosford/things-to-see-and-do/dornier-17-conservation.aspx
Robert Jackson: The Encyclopedia of Military Aircraft. Parragon, 2002.
Kenneth Munson: A II. világháború repülőgépei. A hadviselő felek valamennyi repülőgépe. Műszaki Könyvkiadó. Budapest, 1994.
Írta: Kiss Kálmán
