„Bocsáss meg ellenségeidnek, de jegyezd meg a nevüket!" - Joszif Sztálin

Második világháború

patreon reklamTámogass bennünket!
Anyagi eszközeink nincsenek, ezek hiányában viszont hosszabb távon leküzdhetetlen nehézségbe ütközik e bázis fennmaradása. Honlapunk nonprofit, csapatunk tagjai puszta elhivatottságból teszik, amit tesznek. Ezért kérjük: akinek fontos e felület fennmaradása, e közösség további munkája, és üzenetünk eljuttatása minél szélesebb körbe, támogasson bennünket. 

Sziklakórház – avagy a Székesfővárosi Sebészeti Szükségkórház története a II. világháború alatt

A kor legmodernebb technikai vívmányait, és egy több évszázados védekezési módszert ötvözött a budai Várhegy alatt található légoltalmi szükségkórház. Létrejöttének célja az akkori kormányzói negyed létfontosságú hivatalaiban, minisztériumaiban dolgozó hivatalnokok és a polgári lakosság védelme, még pontosabban a sebesültek kezelése volt az esetleges légitámadások során és a támadások után, amikor más kórházak esetleg nem voltak képesek a feladatukat ellátni.

Nem ez volt az első eset, hogy a budai vár alatti barlangokat, pincéket, – melyekből több száz is akad a kőzet különleges összetétele és kialakulása miatt – az élet védelmére használták fel. A szájhagyomány szerint már a török hódoltság ideje alatt is helyeztek el a barlangokban sebesült katonákat. Írásos bizonyítékok támasztják alá, hogy a barlangrendszer mentett meg számtalan életet az 1723-as budai tűzvész idején, de sebesültkötöző-hely volt a barlangokban Buda 1849-es ostroma idején is. Békeidőben a budaiak ezekben a barlangokban tároltak bort, húst és értékeket, valamint több kutat is fúrtak, ezzel biztosítva saját vízforrást.

Sok várbéli ház pincéjéből egészen az 50-es 60-as évekig lejáratok nyíltak a barlangrendszerbe, melyet egészen 2008-ig nem sikerült teljes egészében még feltérképezni sem. A budai hegyek alatt húzódó barlangok első alaposabb bejárására 1882 és 1886 között került sor, valószínűleg a Nagyboldogasszony (Mátyás-) templom felújításakor felszínre került barlangüregek felfedezésének kapcsán. A feladattal Schubert Ignác mérnököt bízták meg, aki 120, javarészt pinceként, vagy kútfúrásra használt üreget és barlangot térképezett fel a Szent György tértől a Szentháromság térig húzódó 563 méteres szakaszon. Az ő eredményei alapján tartják számon a várhegy barlangjait egészen 1931-ig, amikor a legilletékesebb, Dr. Kadič Ottokár (1876. július 29. – 1957. február 28.) geológus és barlangász, a Magyar Barlangkutató Társulat alapítója kap hivatalos felkérést a Székesfőváros vezetésétől. Ekkor keletkezett tapasztalatairól így ír „A Rózsadomb és környéke barlangjai” című 1938-as cikkében:

1Dr. Kadic Ottokár

Ha most sorjában vesszük a fővárosi barlangok ismertetését, akkor a következőkben a Várhegyi barlangról kell szólnom. Olyan barlang ez, amelyet már a török hódoltság óta emlegetnek, barlangvoltát azonban csak nemrég ismertük meg. Régóta tudjuk, hogy a Vár majdnem minden házának egy-kétemeletes pincéje van. Ha tehát a várbeli házak valamelyik részéből lépcsőkön először az épület alatt fekvő ódon pincéjébe megyünk, további lépcsőkön leereszkedve, igen mély, sziklák között terjedő pincébe jutunk. Ezek az ú.n. török- vagy szikla-pincék, azok a helyek, amelyekről a Várban annyi sok legenda terjedt el. A múlt század nyolcvanas éveiben a székesfőváros (pontosabban 1882-1886 között Schubert Ignác mérnök K. D.) ezeket a pincéket felmérette s akkor kitűnt, hogy a Várhegy mélyén közel 10 km-nyi üreg-rendszer fekszik.
Az 1931. év végén két székesfővárosi mérnök (Barbie Lajos és Kiss Miklós barlangász-mérnökök K. D.) vezetése mellett magam is felkerestem néhány várbeli törökpincét s ekkor legnagyobb meglepetésemre azt láttam, hogy a híres budavári ’törökpincék’ tulajdonképpen nem is annyira pincék, hanem természetes mésztufaüregek. Ezeket az üregeket a folyó és állóvíz, vájó és oldó hatásánál fogva hozta létre, abban az időszakban, amikor a Duna és az Ördögárok patakja még a Várhegy magasságában folyt. (…) egészen különleges földtörténeti jelenség játszódott le a mai Dísz-térnek megfelelő területen. Az történt ugyanis, hogy a budai Dunaparton jelenleg felszálló hévvízforrások akkoriban a Dísz-téren fakadtak s itt a felszínre érve, az oldatukban levő meszet mésztufa alakjában rakták le. Így keletkezett az a hatalmas mésztufa réteg, mely 5-8-10 sőt 12-14 m vastagságban mintegy kőpáncél födi a Várhegyet. (…) jöttek azután a Várhegy magasságában folyó budai patakok, nevezetesen az Ördögárok patakja és befurakodva a mésztufa aljába, vájták és oldották ki a szóban levő üregeket. Ezeket a természetes üregeket azután a Vár egykori lakói kibővítették, mélyítették, légaknákkal és kutakkal látták el s lépcsős, lejtős aknák kivájásával a felső pincékkel összekötötték. (…) Ha végül szemügyre vesszük azt, hogy a szóban levő barlangpincéket vastag kőpáncél födi, akkor minden katonaviselt ember előtt tisztán áll az a fontos tény, hogy ezek az üregek elsőrangú védőhelyek.
Amikor a budavári barlangpincéknek tudományos, idegenforgalmi és légvédelmi nagy jelentősége kiderült, minden erőmmel arra törekedtem, hogy a székesfővárosnak ezt a felbecsülhetetlen értékű kincsét felkaroljuk (…)”

Ebből a legkevésbé sem szűkszavú beszámolóból is kitűnik, hogy már a barlangok szélesebb körű feltérképezésekor is felmerült azok katonai, egészen pontosan légoltalmi felhasználása. Első lépésként az Úri utca alatti pincéket és barlangüregeket nyitották egybe, továbbá folyosót indítottak a Lovas út felől a várfal tövében. Ezzel párhuzamosan erősítették meg a pincerendszert aládúcolással. Az így nyert bombabiztos helyiségekben 1937-ben légoltalmi riasztóközpontot hoztak létre az Úri utca-Lovas út közötti barlangszakaszon, melynek feladata az egész várnegyed légoltalmi riasztórendszerének kezelése volt, ide értve a légoltalmi szirénák kezelésétől, a minisztériumok, hivatalok telefonos értesítéséig mindent.

Ezt követően 1939-től nagyobb léptékben folytatódott az említett szakaszon található barlangok és pincék összekapcsolása, ezeket alátámasztották, valamint vasbetonnal és bomba- és gázbiztos ajtókkal erősítették meg. A munkálatokat Dr. Mészáros László építész és Péchy László mérnök vezette.

2A Lovas úti Légoltalmi Szükségkórház kiépítése

Egyes adatok szerint Bartha Károly honvédelmi miniszter és a légoltalom országos parancsnokának utasítására Szendy Károly, Budapest főpolgármestere 1941-ben rendelte el egy légitámadások alatt is használható sebészeti szükségkórház felállítását ezekkel a szavakkal:

„(Elrendelem) hogy a várbeli sziklaüregeket légoltalmi sebészeti szükségkórházzá kell kiépíteni és abban megfelelő műtőről, kötözőről, röntgenről, kórtermekről és egyéb berendezésekről és felszerelésekről kell gondoskodni”

Az építkezés azonban különféle okokból kifolyólag csak 1942-ben indult meg, a későbbieknél jóval szerényebb méretekben, ám a késlekedés ellenére éppen időben készülhetett el a kórház, hivatalos nevén a Budapest Székesfőváros Lovas Úti Légoltalmi Szükségkórháza, vagy, ahogy a népnyelv hamarosan elnevezte, a Sziklakórház ahhoz, hogy bizonyíthassa nélkülözhetetlenségét az ostromlott fővárosban.

A légoltalmi szükségkórház kibővítésével párhuzamosan 1943-ban a Székesfőváros a várbarlangokat lezáratta, és megkezdte a különféle kormányzati és közigazgatási hivatalok bombabiztos légoltalmi óvóhelyrendszerének kiépítését. Így lehetett a Honvédelmi Minisztériumnak, a Magyar Nemzeti Banknak (Úri utca 71.), a Nándor Kaszárnyának (Tóth Árpád sétány 40. a mai HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum), a Belügyminisztériumnak (Országház utca 20.) és más kiemelt fontosságú objektumoknak is saját külön bejáratú óvóhelyei a Várhegy alatt. Ezek mellé a „hivatalból” kiépített óvóhelyek mellé, – melyek egyébként Európa-szinten is egyedülálló és korszerű megoldásokkal készültek – jöttek a budai Várban lakó polgári lakosság által a pincékben, néha pedig a barlangokban is kialakított „házcsoport” azaz társasházi közösségi légópincék. A Várhegy nyújtotta természetes védelmet használta ki a Várban élők többsége, sőt mindenki, aki csak tehette a budai oldalon Budapest 102 napos ostroma során.

A szükségkórház születésének hátterében dúló jogi huzavona mementója Budapest Székesfőváros Polgármesterének 193.994/1944.-X. számú rendelete, mellyel nem csak véget vetett a Sziklakórház körüli első sorban ingatlan-nyilvántartási vitáknak, de tulajdonképpen nagyon pontosan behatárolta a Sziklakórház, azaz Budapest Székesfőváros Lovas Úti Légoltalmi Szükségkórházának feladatát és lehetőségeit.

3Részlet Budapest Székesfőváros Polgármesterének 193.994/1944.-X. számú rendeletéből

A Sziklakórház életének következő fontos pillanata, 1944. február 22-e, a légoltalmi szükségkórház felszentelése volt. Az ünnepségre így emlékszik vissza gróf Marosnémethi és nádaskai Edelsheim-Gyulai Ilona Mária Andrea Gabriella, ismertebb nevén özvegy Horthy Istvánné vöröskeresztes ápolónő a Magyar Vöröskereszt főápolónője és ebben a minőségében a kórház egyik ápolónője:

1944. február 22-én szentelték fel a Sziklakórházat. Ez a Várhegy oldalában volt. Vízzel és villannyal, teljesen önellátó módon, bombázások esetére létesült. Itt dolgoztam később a légitámadások idején.

4Edelsheim-Gyulai Ilona grófnő a keleti fronton egy magyar kórházvonat mellett

Ekkorra a kórház már rendelkezik két műtővel, saját diesel-üzemű aggregátorokkal a saját elektromos áram fejlesztéséhez, szellőztető- és fűtőrendszerrel, vízvezetékkel, víz- és üzemanyagtartályokkal, továbbá kórtermekkel a fekvőbetegek számára, röntgenkészülékkel és természetesen több vészkijárattal. A három kórteremben termenként 20-20 civil férfi, nő, illetve katonai személy elhelyezésére volt lehetőség a kórház „alapjáratú” üzemeltetése esetén.

A légoltalmi szükségkórház működéséről műszaki és orvosi téren egyaránt ismét özvegy Horthy Istvánné visszaemlékezése ad átfogó képet:

„(…) megnéztük a Sziklakórházat – szükségkórháznak és légókórháznak is nevezték – ahol később sokat dolgoztam. A Várhegy alatti barlangok még a török időkből maradtak ránk, és eredetileg óvóhelynek szánták őket. A háború veszélyei indokolták, hogy olyan kórház létesüljön, ahol a bombázások idején is zavartalanul lehet sebesülteket operálni. Hosszú hónapok munkájának volt az eredménye, hogy elkészült a Vár szikláiban egy kórház, amelyben száz (valójában 120 K. D.) beteget lehetett emeletes ágyakban, több kórteremben elhelyezni, amelynek saját áramfejlesztő gépeik voltak, és ahol a friss levegőellátás bonyolult problémáját is elsőrangúan megoldották. Ez utóbbi volt a legnehezebb feladat. Hatalmas légturbinák szívták be a friss levegőt, felmelegítve juttatták be a műtőbe, a széles folyosókba és a többi helyiségbe, és eltávolították az elhasznált levegőt. Háromszor cserélődött ki a levegő egy óra alatt, a műtőben pedig négyszer. Óriási víztartályt is létesítettek, amely magától kapcsolódott be, amint a külső vízszolgáltatás megszűnt. A török építésű barlangkutak vizét is fel tudták használni, megtisztítva és tovább mélyítve. Állítólag a kórház teljesen bombabiztos volt, még a nagyobb bombák telitalálata sem okozhatott kárt. A légitámadás után a mozgatható betegeket más kórházakba szállították át.”

A barlangokból kialakított kórtermek bevonásával, melyekkel legutolsóként készültek el, a kórház 60 fekvőbeteg elhelyezésére volt képes, melyet szükség esetén emeletes ágyakkal képesek voltak megkétszerezni. A járóképes betegek ellátásával együtt is ez a szám összesen legfeljebb 200 fős kapacitást jelentett. Ebből is kitűnik, hogy a Sziklakórház nem a hagyományos értelemben vett teljes értékű kórháznak készült. Szervezetileg sem önállóan működött, hiszen a kezdetektől fogva az Új Szent János Kórház kezelése és vezetése alá tartozott. Innen látták el a légoltalmi szükségkórházat élelem- és gyógyszerutánpótlással, stábja pedig szintén az Új Szent János Kórház orvosai, és vöröskeresztes nővérei közül került ki. A személyzet tagjai között olyan neveket találhatunk meg, mint a már említett Horthy Istvánné, Cziráky Alíz, Andrássy Ilona, vagy a később önkéntesként csatlakozó Széchenyi Ilona Mária grófnők, akik nem csupán társadalmi helyzetükből adódó kötelezettségként vállaltak feladatot a Sziklakórházban, hanem magasan képzett ápolónőként képesek voltak a műtőtől a kartonozón át minden téren szakszerűen helyt állni. Jó példa erre Széchenyi Ilona grófnő esete, akit a sebesült katonák és civilek önfeláldozó és együtt érző hozzáállása miatt a rangbéli különbségektől függetlenül csak „Ily testvér” néven emlegettek az ostrom alatt.

A Sziklakórház főorvosa a háború alatt Dr. Kovács István egyetemi adjunktus, sebész főorvos volt, akinek bőven volt tapasztalata a hadsebészi pályán is, a keleti front kétszeres veteránjaként. Helyettese Dr. Seibriger András szintén frontot járt orvos volt. Az ő irányításuk alatt dolgozott a Sziklakórházban váltásokban összesen közel negyven orvos és ápoló.

5A Sziklakórház személyzete a Lovas úti bejárat előtt

A kórház 1944 májusában, az első angolszász bombatámadások idejére nyitva állt a „légitámadások orvosi segítséget kereső sérültjei” előtt, ahogy a korabeli filmhíradó erről nagyon pontosan be is számolt. A gyors, és szakszerű kezelést követően a légiveszély elmúltával a sérültek átkerülhettek az Új Szent János Kórházba, ahol tovább lábadozhattak. Erről, valamint a Sziklakórház új személyzetéről is érdekes adalékokkal szolgál az ekkor 26 éves özvegy Horthy Istvánné:

„A Sziklakórházban érdekes helyzet alakult ki. Nyolc fiatal zsidó orvos volt oda beosztva, akik nagyon jól dolgoztak. A bombázások során behozott sebesültek legnagyobb része is zsidó volt, ami abból adódott, hogy a gyárakat bombázták, és ott zsidó munkaszolgálatosok dolgoztak, akik részére – így értesültem – árkokat ástak óvóhelynek a gyárak mellett. Ezek az árokóvóhelyek nem nyújtottak elég védelmet, így sokan megsebesültek. Szörnyű égési sebekkel hozták be némelyiküket.”

A korabeli sajtó szintén megemlékezett a Sziklakórház megnyitásáról. Egy 1944. április 30-i kiadású napilap például így ír:

"Dr Mészáros László mérnök tervezte a kórház építészeti részét s Péchy László mérnök társaságában valóságos csodát művelt. Nemcsak a legracionálisabb helykihasználás és stabilizálás dicséri művüket, hanem a tökéletes szigetelést is elérték (...). Három nagy kórterem, tartalék kórtermek vannak itt a műtők és az ambulancia mellett. A kórházban Dr. Kovács István sebészfőorvos-adjunktus mellett három alorvos teljesít szolgálatot, rajtuk kívül hármas turnusokban további negyven orvos dolgozik alkalmanként, válogatott vöröskeresztes ápolónőkkel együtt."

A személyzet és maga a kórház igazi próbatétel elé azonban 1944 novemberétől került, amikor a szovjet csapatok bekerítéssel fenyegették a fővárost, és kibontakozni látszott a háború történetének egyik legkeményebb városostroma.

6Budapest lakossága önként és parancsra is barikádokat emelt.

A kórház eredetileg elsődlegesen civil kórházként működött, az Új Szent János Kórház irányítása alatt. Katonákat is csupán a háromból egy kórteremben helyezhettek el, miután azok fegyvereiket leadták. Mégis úgy adódott, hogy az ostrom alatt a legtöbb ápolt mégis a harcokban megsebesült katona volt. A december 26-án bezárult szovjet ostromgyűrűben rekedt férfiaknak és nőknek hamarosan az egyetlen menedéket a föld alatti barlangok, légoltalmi óvóhelyek és pincék jelentették, köztük a Sziklakórházzal és a kórház folytatását képező kiépítetlen barlangrendszerrel. A bekerítésben maradtak közül sok nő állt be önkéntes ápolónőnek, segíteni a Sziklakórházban dolgozókat és sebesülteket. Köztük volt Széchenyi Ilona Mária grófnő, aki eredetileg a svéd nagykövetségre tartott a család somogyvári birtokának és a település megóvásához elengedhetetlen svéd diplomáciai iratok, menlevelek és igazolások beszerzésének ügyében. Bár az iratokat megszerezte, és a bekerítésből ki is juttatta, ő maga az ostromlott fővárosban maradt, és mint képzett ápolónő a Sziklakórházban segített ahol tudott. Később megtudta, hogy az előrenyomuló szovjet csapatok nem törődtek az igazolásokkal, és sok más faluhoz hasonlóan Somogyvárt is feldúlták, a családi kastélyt pedig részben a katonák, részben a lakosság kifosztotta, miután orosz katonák elsősegélyhelyként használták. A szovjet bevonulásról így ír a falu plébánosa:

„Somogyvárott a több mint 8000 holdat kitevő határunk kétharmad része Széchenyi Ilona grófnő tulajdonát képezte.(…) A faluban állandóan ropogott a géppisztoly és szólt a puska. Állandó kocsizörgés és menetelés az utcán. (…) Itthon már oroszok járnak a házban, földúlják az egész lakást, szedik össze az órákat, borotvát, ollót, töltőtollat, lábbeliket, szóval minden megfogható és értékes dolgot. Egymás után jönnek különféle csoportok, de az mind géppisztolyt szögez az emberre és visz, amit tud. Szólni nem szabad, mert az ember életével játszik. (…)Azért sohasem bántottak, hogy pap vagyok, sőt inkább nagyobb tisztelettel voltak irántam (…) Ha nálunk munkásokat kerestek, hozzám is jött a járőr, de nekem tisztelgett és tovább ment. A helybeli orvosok, jegyzők, tanítók mind robotoltak (…) Karácsonyra ismét újabb és újabb csapatok érkeztek a faluba.(…) A grófi kastély állandóan tele volt sebesültekkel, mindig hozták őket a harctérről. (…) Rengeteg sebesültet hoztak a frontról. Valamennyien nagyon féltünk, hogy a harcok központjába esünk. (…) Somogyvárott két öregembert, Vámoson pedig két fiatalasszonyt és férfit lőttek agyon az oroszok. Ezeket is eltemettem. Az egyik temetéskor jöttek az oroszok kocsikon, nekiálltak lövöldözni, mire majdnem csak egyedül maradtam a koporsónál.”

Szintén a kórházba húzódott a háború által szétszakított Andrássy-család betléri ágának nőtagja gróf Andrássy Ilona is, aki vöröskeresztes ápolónőként szintén enyhíteni próbálta a sebesültek szenvedéseit. Ide került a magyar származású szerelme után 1942-ben Budapestre utazó holland Anna Boom is, akit a háború Raoul Wallenberg embermentéssel foglalkozó csapatától szakított el.

7Anna Boom holland ápolónő

Hozzájuk hasonlóan sok fiatal tizenéves lány állt be önként, vagy az oroszoktól való félelmében hosszabb-rövidebb ideig az önkéntes ápolónők közé. A nővérek között volt, aki képzettségénél fogva műtéteknél asszisztálhatott, és volt, aki mivel mást nem tehetett fogta a haldoklók kezét, vagy lemosta az arcukat és átkötözte a sebeiket. Ezek az ápolónők a társadalom minden rétegéből, a legkülönfélébb előképzettséggel kerültek a Sziklakórházba és szinte szemhunyásnyi pihenő nélkül látták el az egyre nagyobb számban érkező civil és katonai sebesülteket.

A Sziklakórházat már az ostrom legelején, december 26-áról 27-ére virradó hajnalra teljesen elvágják a szovjet előretolt csapatok az Új Szent János Kórháztól, ami az ostrom kezdetétől a végéig hullámzó harcok színhelyévé válik, hol az oroszok, hol a német-magyar védők tartják egyes részeit. Ezzel a szükségkórház fő gyógyszer- és élelmiszer-utánpótlási forrása kiesik, szerencsére helyben sikerül korlátozott készleteket felhalmozni a teljes készültségben lévő szükségkórház raktáraiban.

8Szovjet lövészalakulat előrenyomulása Budapesten

Tovább súlyosbította a Várban, pontosabban eddigre nagyrészt a Vár alatt élők helyzetét az, hogy december 27-én a német védők egyik utászalakulata erődítési munkálatok közben véletlenül felrobbantott egy vízvezetéket. Erről emlékezik meg Hindy Iván altábornagy, Budapest védelmének magyar parancsnoka „A budapesti I. hadtest parancsnoka, Hindy Iván altábornagy helyzetjelentése a honvédelmi miniszter és a vezérkar főnöke részére a bekerített fővárosban uralkodó állapotokról.” című 1944. december 30-án 20:00-kor lezárt helyzetjelentésében:

„(…) a Buda-n kiemelésre került barrikádoknál egyik német hadosztály műszaki parancsnoka, aki századosi rangban van, nyugodtan robbantja az Ostrom utcában lévő barrikádját, tekintet nélkül arra, hogy a 800 mm átmérőjű vízvezetékcsövet is felrobbantotta. Ennek következménye az lett, hogy a Várban 3 napja nincs víz. (…) a legénység étkezésének az elkészítése a vízhiány miatt már most is nehézségekbe ütközik, bár egyelőre a vizet még a budai lapos oldalról és forrásokból is fel tudjuk hozatni (…) a Várban tábori árnyékszékeket készítettem el.(…) azt a kérésemet is előterjesztettem, hogy (németek K. D.) alárendelt közegeiknek robbantási dühét lehetőleg mérsékeljék.”

A kérés nem sok hatást tett a város védelmét valójában irányító Karl Pfeffer-Wildenbruch SS Obergruppenführerre és törzstisztjeire, „Festung Budapest” azaz „Budapest Erőd” legilletékesebb hatóságaira. Így a Sziklakórházban ápolt, és a Budapesten rekedt civileknek víz, étel, és gyógyszer-utánpótlás nélkül kellett kitartaniuk a lassan szűkülő ostromgyűrűben. Bár a honvédség az ostrom elhúzódásával tervbe vette a veszélyeztetett honvédkórház felszerelésének és gyógyszerkészletének átszállítását a Sziklakórházba, a szállítást végrehajtó járműoszlop a szovjet tüzérségi tűz alatt álló Lánchídhoz közeledve, és azon áthaladva erős aknavető- és tüzérségi tűzbe került, minek eredményeként lényegében életmentő szállítmányával együtt teljes egészében megsemmisült. A hidakon történő átkelésre így emlékezik vissza Fekete Péter, a Szent László Hadosztály Budapesten rekedt 9. tüzérosztályának ekkor 16 éves őrmestere:

„Úgy éjszaka egy óra körül (január 17-én K. D.) értünk az Erzsébet hídhoz. (…) Ahogy az első lövegünk ráment a hídra, a tüzérségi tűz fölerősödött (…) Mindenki némán tette a dolgát. Tennivaló bőven volt, a lyukakat, kátyúkat kerülgetni kellett, vagy, ha a kerék lesüllyedt vagy beszorult, azt ki kellett emelni, közben azért az ember fedezéket is keresett. A lovakkal is meggyűlt a bajunk, a robbanásoktól féltek, megvadultak, alig tudtuk őket hámban tartani, nyerítéseikkel az állandó dübörgés zaját még rettenetesebbé tették. A híd vasszerkezete sok lövedéket fölfogott, de a becsapódáskor keletkezett fémes, csattanó hangok csak fokozták ennek a pokoli koncertnek az egyre elviselhetetlenebbé váló hatását. Pánikszerűen hatott, amikor az első löveg két vontató lovát szétcsapta egy gránát a híd budai hídfőjénél. Szerencsétlenek nem pusztultak el mindjárt, úgy kellett agyonlőni őket, de vergődésükkel mindent összeziláltak, mi a három löveggel addig álltunk a hídon, míg nagy nehezen szabaddá tették az utat. Rettenetes látvány volt, ahogy a szűnni nem akaró robbanások közepette, a nyakig véres tüzérek nagy kínnal vonszolták el az összeroncsolt lótetemeket. Pánik azért nem tört ki, mert az életükért dolgoztak, hogy minél előbb kiszabaduljunk ebből a helyzetből. (…) A lovakat ért gránát repeszei három emberünket is megsebesítették, szerencsére a közeli budai sziklakórházban sikerült elhelyezni őket.”

9Szovjet géppisztolyos lövészegység előrenyomulása valahol Budapesten. Jobbról a második katonán zsákmányolt német SS-terepmintás nadrág.

A Sziklakórházban, és persze a Vár alatti pincékben ezalatt egyre többen zsúfolódtak össze. A napok 1944. december 27-étől összefolytak, az életért folytatott harcban. A Várban, pontosabban az Úri utca 19. szám alatt, a Sziklakórház közelében élő Ney Klára Mária naplója ad bepillantást az ostrom alatti megpróbáltatásokról, különösképpen az élelmezési gondokról:

„Légoltalmi célokra használt pincénk a Várhegy barlanglabirintusának téglafallal elrekesztett része, mely az egy emelet mélységben fekvő rendes pince alatt még egy emelet mélységben van. Ezek az üregek legnagyobb részt természetes képződmények, mészkőbarlangok, melyeket a századok folyamán főleg stratégiai okok miatt összekötöttek egymással és kibővítettek. (…) Légoltalmi szempontból ezek a pincék ’irigylésre méltóan’ tökéletesek. Legfeljebb a bejárat omlik össze úgy, hogy ott rekednek a benne lévők, de maga az általában 10-15 méter vastagságú, rugalmas sziklafal minden bombázást kibír. (…)A nyáron hatóságilag elrekesztett terület azonban a ház 25 lakója számára volt méretezve (…) 48-an semmiképpen nem férünk el benne. Megszálljuk a fölötte lévő pincéket is (…) Napközben még csak összepréseljük valahogyan töménytelen holminkat, de éjjel aztán valóban minden talpalatnyi földön fekszik valaki. Vannak ugyan állandó fekvőhelyeink is, mint például két-három sodronyon kívül a hatalmas krumplisláda, egymásra zsúfolt kofferek stb. Persze mindegyiken ketten-hárman alusznak. Sajnos azonban nemcsak aludni kell az óvóhelyen, hanem élni is. Ehhez pedig enni szükséges. Férfiaink segítenek a problémán, lehozzák az egyik tűzhelyet és a pincebejárat mellett, az előtérben helyezik el. Itt folyik azután a főzés, kora reggeltől késő estig. (…) Egyedül kenyér van még egy ideig, de ezt is milyen keserves beszerezni! Minden áldott nap listát kell készíteni minden háznak a lakókról. Ezt aztán az Elöljáróságon lepecsételik. (…) micsoda expedíciók ezek! Az ember fejébe nyom egy légósisakot, aztán Istennek ajánlva lelkét, kilép a ház kapuján. (…) végtelenségnek tűnik az út, amely pedig csak a szomszéd épületig, annak a szomszéd utcában lévő bejáratáig vezet. Romok közt bukdácsolva, jégen, havon csúszkálva, összevissza kuszált drótok között csetelve-botolva (…) golyók süvítenek a fejem fölött, hol itt, hol ott csap be őrült robajjal egy akna, repeszdarabok vágódnak körülöttem a falba és a földbe. (…)Végre beléphetek a pince bejáratán, hiszen az Elöljáróság, vagyis az annak csúfolt iroda is a föld alatt működik. (…)Itt ugyancsak vaksötét és még a tetejében jéghideg folyosón kezdődik a sorban állás. (…) Végre engedélyt kapunk arra, hogy a mindenható nyilas ’testvér’ magas színe elé járulhassunk. (…) Kis asztalka mögött ülve találjuk zöld inges barátunkat. Fürkészve néz rám és várja, vajon az előírásos módon köszönök-e. Mivel azonban a karlendítés és a ’Kitartás, éljen Szálasi!’ sorozatosan elmarad (még tréfából sem voltam képes a számra venni egyszer sem), kegyeiért is hiába esedezem. (…) a lista pecsétestül sem jelent kenyeret. (…) azonban most kezdődik csak a második felvonás: sort állás a péknél. Itt azután már igazán csak a Jóisten különös kegyelme őrzi meg az embert bombától és aknától, de legalábbis egy alapos tüdőgyulladástól, melyet a huzatos, félig bedőlt kapu alatt ingyen és bérmentve szerezhettünk volna mindnyájan. A hosszas tortúra eredménye aztán legjobb esetben 10, néha 5 dekagramm kenyér, fejenként.”

Erről az időszakról a legjobban éppen a túlélők visszaemlékezései mesélnek, a dátumok csupán másodlagos szerepet játszanak, kapaszkodóként szolgálnak az ostrom sodrásában rendszert keresők számára. A Sziklakórházban 1944. december 27-étől egyre nő a helyhiány. Az eredetileg legfeljebb 120 fekvőbeteg ellátására berendezett kórházban 300-600 között hullámzik az ellátottak száma, ami a beérkezők és távozók, valamint elhunytak nyilvántartását szinte lehetetlenné teszi. A csoda az, hogy mégis sikerül a folyton érkező-távozó betegeket mind regisztrálni, hiszen a háború után a Sziklakórház környékén exhumált tömegsírokba temetett áldozatok legtöbbjét sikerült azonosítani az itt kiadott azonossági cédulák, vagy más iratok alapján.

A káoszt növeli az is, hogy a Sziklakórház melletti átalakítatlan barlangokban a németek kialakítanak egy tábori kórházat, azaz Feldlazarett-et. Az ezt üzemeltető tábori kórházegység minden valószínűség szerint a Budapestet védő IX. SS hegyihadtest kötelékébe tartozó SS-Feldlazarett 509., azaz a Waffen-SS 509. számú tábori kórháza volt. Ez a német tábori kórház teljes mértékben katonai kórházként működött, ám ahogy az ostrom egyre több katonai és polgári sebesültet követelt, (Pfeffer-Wildenbruch tábornok saját adatai szerint február 11-ére 9 600 német, melyből 2000 fekvőbeteg, és 2000 magyar katonai személy csak a Vár területén, a civil sebesültek ekkori számáról már nincs adat) úgy keveredtek össze a szomszédos barlangkórházak személyzetei és betegei is. 1945. február 11-ére már jóformán nem lehetett meghatározni ki tartozik a Sziklakórházhoz, és ki a Feldlazaretthez. A Sziklakórház-béli állapotokat és az alapvető létszükségletekért vívott harcot szemlélteti Ney Klára Mária hosszú és megrázó visszaemlékezése:

Ebéd után meglátogat Móricz Tibor barátunk, aki most a Honvédelmi Minisztérium pincéjében lakik. Mindnyájan együtt vagyunk a kis krumplispincében. Ott kuporgunk a ládák tetején, és beszélgetünk. Gyurka (a napló szerzőjének sógora K. D.) fölkel közülünk, és elmegy vízért. A Mátyás-templom melletti ciszternához megy (…) mely teljesen szabadon és védtelenül fekszik, és még a környékén sincs egy fedezék, ahová menekülni lehetne (…) ezen a végzetes délutánon kétszer megy oda. Először visszajön, ’ehhez is idegek kellenek – mondja Katinak (a napló szerzőjének húga K. D.) –, most is egy fej nélküli hulla fekszik ott’. Mégis újra elmennek ketten. Házmesternénk, Majorné tizenkét éves kisfiát küldi utánuk. ’Szaladj csak, Árpikám, ha a Gyurka nagyságos úr kimegy, akkor mehetsz nyugodtan!’ Hárman mentek el, és egy sem jön vissza közülük. Fél óra múlva szegény kis Árpit holtan hozzák haza, Hásznét (keresztneve Jolán, a házban lakó gyógyszerész családnál vőlegényével volt elszállásolva K. D.) ugyancsak holtan, Gyurkát halálos sebekkel viszik a Sziklakórházba. Nyílt törés a bal térde fölött, két tüdőszilánk és megszámlálhatatlan seb egész testén. (…)
(A Sziklakórház K. D.) egyik bejárata a Lovas út felől van, közvetlenül az első várfalrondó mellett, a másik a Szentháromság utca 15. számú házon át. A föld alatt természetesen még több ajtóval is közvetlen összeköttetésben áll a barlangpincékkel. (…)

A kórház nemcsak hogy megtelik, de háromszorosan túlterhelődik, a fekvő betegek száma az ostrom második szakaszában 300. Tekintettel arra, hogy föld alatti, természetesen meglehetősen szűkre szabott helyiségekről van szó, ahol például a kórtermekben az ágyak már addig is részben egymás fölé vannak helyezve, ez hihetetlen zsúfoltságot idéz elő. Nemcsak hogy lent is, fönt is a páronként egymás mellé tolt ágyakon fekszik mindenütt két-két személy helyett három-három, de sebesültek fekszenek az ágyak között földre tett matracokon, hordágyakon, minden talpalatnyi helyen a kórtermekben, folyosókon, fürdőszobákban, kötözőkben. Ez utóbbi helyeken már az asztalokra, padokra, sőt a puszta kőre terített kabátokra és takarókra is betegek kerülnek. Elképzelhető, hogy ez a tömeg, mely kizárólag a legsúlyosabb sebesültekből tevődik össze – hiszen mást nem is vesznek fel –, micsoda feladatokat ró a kórházra. Igaz, hogy ennek személyzete is legalább ebben az arányban megszaporodik, sajnos azonban minőségileg nem előnyös ez a szaporodás, mert a különböző szolgálatokat teljesítők nagy része csak mint amatőr került ide, elsősorban saját életének biztonságba helyezése céljából. De még a legprímább személyzettel sem lehetett volna bírni ezt az iramot (…) Nem lehet segíteni az abszolút levegőtlenségen, mely különösen mióta az ostrom második szakaszában a Lovas úti bejáratot befalazták, egészen elviselhetetlen kezd lenni, hozzáadva az állandó 30 fok körüli hőmérsékletet, genny, vér, hulla- és egyéb bűzt. Szabad levegőről jövet az ember pillanatokig nem jut lélegzethez. Mindezt a tűrhetetlenségig növelte három körülmény: üzemanyag hiányában a hűtőkészülék nem működik, a szabad tér felől jövő szellőzés az ostrom miatt lehetetlenné válik, a teljes vízhiány miatt a betegek tisztántartásáról egyáltalán nem lehet gondoskodni (9 nap alatt Gyurkát egyetlenegyszer sem mosták meg). A vízhiány leírhatatlan mértékben súlyosbította a betegek szenvedéseit is.
Az élelmezés is hagy kívánnivalókat, de hát ezen az adott körülmények között igazán nem lehet csodálkozni, inkább megint az a rettenetes, ahogy az a betegekhez kerül. Többórás késéssel, nem egy ízben végre megkapja a szerencsétlen azt a bögre levest vagy főzeléket (lehetőleg bab vagy borsó), amit letesznek az ágya mellé és elmennek. Ha a beteg megissza, jó, ha nem, akkor is. Van úgy azonban, hogy a beteg meg is inná, még ha súlyos állapotában semmiképpen nem is való neki ez az eledel, de fizikailag képtelen lebonyolítani az evést. Ez senkit nem izgat. Így fordulhat elő, hogy vannak, akik formálisan éhen halnak.

Számunkra, akik örökös sötétségben tengődünk, felbecsülhetetlen az állandó villanyfény, de hogyan pótolhatná ez a napfényt! A betegek nem bírnak meggyógyulni, sebeikből felépülni, és meghalnak levegő és napfény hiányában.

Ez a környezet, ilyen körülmények közé kerül Gyurka súlyos sebesülten január 31-én este.
(…) A Sziklakórházban Gyurkához az Úri utca 17. vagy a szemben lévő Úri utca 20. számú ház pincéjén keresztül juthatunk le, amivel az utcai darabot lényegesen lerövidítjük, annál is inkább, mert ez a legveszélyesebb területek egyike. Az említett házak pincéiből először a nyilvános óvóhelyre jutunk. Sötét, mindenfelé szerteágazó, sikátorszerű folyosók. Ember ember hátán mindenütt, hihetetlen piszokban és nyomorúságban. Mindez azonban csak a bevezetés. A nyilvános óvóhely belső részét, éppen a mi pincénk mögötti és a kórházig terjedő területet, már az ostrom második hetében német hatóság (valószínűleg a már említett SS-Feldlazarett 509. tábori kórházegység K. D.) sajátítja ki „Lazarett”-nek. Bár a Sziklakórház is a szenvedések borzalmas tanyája, mégis, az még mind merő civilizáció és hygiénia a Lazarett mellett. Az egyetlenegy fontos dolog, hogy villanyvilágítás van – de azonkívül aztán semmi. A puszta sziklafalak alatt fekete salakos földön hevenyén összetákolt deszkákból, ajtószárnyakból, hordágyakból összehordott fekvőhelyeken, a szó legszorosabb értelmében egymás hegyén-hátán összezsúfolva félkarú, féllábú, sebektől eléktelenített emberi roncsok. Ha a Sziklakórházat elviselhetetlenül piszkosnak, levegőjét kibírhatatlanul rossznak találtuk, úgy az még mind vágyálom ahhoz képest, ami itt van. Emellett az egész valósággal mászik a tetűk millióitól. Úgy végigmenni, hogy az ember senkihez se érjen hozzá, teljesen lehetetlen, hiszen egy ember is alig fér el a fekvőhelyek között, és lépten-nyomon át kell lépni egyet-egyet, hogy tovább lehessen jutni. (…) Gyurka állapota két-három napig stagnál. Biztatnak, hogy ha négy-öt napig kibírja, túl van a veszélyen. Kezelőorvosa azonban ezzel ellentétben nyíltan és meglehetősen szívtelen módon megmondja Katinak, hogy Gyurka felépüléséhez mindössze 20 százalék reményt fűz. (…)
Vitamininjekciókat, gipszet szerzünk nagy kínnal (a kórháznak egy deka sincs már!), remélve, hogy szörnyű fájdalmait enyhíthetjük ezzel. Kisebb műtétet hajtanak végre a térdén (…) Végzetes azonban a két tüdőszilánk (…) az adott körülmények között operációra gondolni sem lehet.”

10A Sziklakórház szükség-emeleteságyai

A hosszú, megrázóan személyes hangvételű visszaemlékezésből két dolog is kitűnik. Mindenek előtt az író aggódása sógoráért, ami áthatja a beszámolót, és az egyébként is tűrőképessége határán túl járó, igencsak kimerült, és főként szaktudásban is változó képet mutató személyzet hibáit emeli ki, akiknek eddigre elfogyott minden készletük, maguk is a felszínen, a bombázások szüneteiben összeszedett havat igyekeznek felhasználni a műtétekhez, főzéshez, és ivásra. Másrészt pedig a valóban félelmetes körülmények, amik nem csak a Sziklakórházat, de a budai oldalon pincékben rekedt lakosságot is hatványozottan sújtják, és Budapest ostromát végigkísérik. A gyógyszerhiányról így ír a Keleti pályaudvar melletti, az ostrom alatt a városban egyedülálló módon végig nyitva tartó és a rendőrség gyógyszerellátásáért felelős Keleti Patika gyógyszerésze, az ekkor hatvan éves Beleznay Károly:

„A forgalom kibírhatatlanul fárasztó, a tömeg türelmetlen, mintha mindenki csak ezt az egy patikát ismerné, s amit meglát, megvesz. (…)A három karácsonyi ünnepnap véres napja volt a Baross térnek. Körös-körül bombázták a patikát, Isten csodája, hogy még áll. Mind a három napon 10-től 13 óráig ügyeletet tartottam. (…)Az éjszakáimat a lakásomon töltöm, feleségem az óvóhelyen. (…) Ruhástól alszom, Isten kezében az életem (…) Ebédidőm alatt (…) begyújtok a kályhába, és felcsalogatom feleségemet a pincéből. Érthetően este visszamegy, szerencsém, hogy megértő lélek, tudja, ha nincs rendes fekvőhelyem, másnap nem tudok helytállni a patikában. (…) 1945. január elsején reggel hét órakor (…) nekiindultam életem legnehezebb ügyeletének. Elgyötörten érkeztem meg a patikába, ahol a hőmérő hat fokot mutatott. Villany nincs, gáz nincs (…) Lehúzott redőny mögött dolgozom, mert rémes a hideg. A betegek pedig egyre jönnek, citeráznak az idegeimen: kötszert, tapaszt, sósborszeszt, salvadort, aspirint, ultraseptylt kérnek, de a válaszom: nincs, nincs és nincs, már napok óta nem kapunk árut. Közben elöl-hátul robbanások. (…) 1945. január 2. Reggel fél kilenckor (…) felöltözöm, mosakodás nincs, a hőmérőm hét fokot mutat. Pakolgatom vissza az elszállításra beládázott gyógyszereket, ne vigye el azokat senki, arra szüksége van Budapestnek (…) Este már az óvóhelyen alszom, onnan hívnak a patikába.(…) A patika csatatér. Por, piszok, üvegtörmelék, a legszükségesebb áruk kifogytak. Közben bombák, belövések, kilövések, golyók sivítása, robbanások, porfelhőben úszik a Baross tér. (…) Jön egy házaspár, úri emberek. A Belvárosból jöttek ki, nem találtak nyitott patikát. Mondják, hogy a Madách-házban lévő szép, új patika, úgyszintén a Múzeum körút és Rákóczi út sarkán lévő Városház patika teljesen kiégett. A többi különböző címeken zárva. Hétköznap, nappal, mi jogon? (…)Ma eddig öt vevőm volt, két morphinista, cocainista. (...) Salvarsan, Medobis és Ultraseptyl kellene. (…)Az én készletem elsősorban a rendőrségé, a testület ellátásának biztosítására utalták ki külön rendőrségi igénylésre. (…) én egyedül ellátom a tízezer főnyi rendőrséget, ez több teljesítmény, mint másik két gyógyszertáré összesen.”

A Sziklakórházban, a szellőztetőrendszer meghibásodása, valamint a Lovas úti főbejárat állandó ágyúzása miatt fennálló 30 fok körüli hőmérséklet, és fullasztó, fertőző levegő uralkodott az egyébként hűvös, 15 fok helyett, amit csak fokozott a szorosan egymás mellett fekvő sebesültek kipárolgása. A fertőtlenítőszerek, a halottak és az izzadtság szagához lőporfüst, cigarettafüst vegyült, hiszen a katonák és civilek egyaránt dohányoztak a föld alatt is, oldani remélve a fokozódó feszültséget. A halottakat nem lehetett a felszínre vinni az állandó ágyúzás miatt, csak pár vakmerő ápoló és önkéntes vállalkozott arra, hogy egy feljáraton át a környéket borító számos bombatölcsér valamelyikébe egyesével eltemeti, jobban mondva belefordítja a halottakat, amiket aztán a tüzérség újabb tűzcsapása újra felszínre hozott. A valóban pokoli helyzet 1945 februárjára tetőzött, amikor a kötszer- és gyógyszerhiány olyan égetővé vált, hogy a halottakról levett kötszereket kellett felületes leöblítés után a még élő sebesültekre tenni. Az ostromot itt élte át az ekkor csupán négy éves Steinert Ágota, a kórházban dolgozó egyik orvos lánya is, az első komolyabb légitámadások után. Így emlékezik:

„Még aznap este elhagytuk otthonunkat (…) hogy elfoglaljuk a számunkra biztosított helyet a Sziklakórházban. Édesapám ugyanis e kórház vezetőjének, Kovács István sebész orvosnak, régi barátjának jóvoltából ide menekített minket, s maga is itt folytatta orvosi munkáját, amire sajnálatosan azonnal szükség is volt (…) Minket egy sziklába vájt, alacsony, vakolatlan teremben helyeztek el (…) ahová lépcsők vezettek le a kórtermekből. Félhomály uralkodott itt, a falakon gyéren pislákoltak a lámpák, és rengeteg ember zsúfolódott össze. Volt, aki csak egy hintaszékben húzta meg magát éjjel-nappal, volt, aki padokon kuporgott, de szerencsére mi kaptunk egy durva deszkából ácsolt emeletes ágyat, amelynek alsó részén én feküdtem édesanyámmal, fent pedig édesapám. Ez a helyzet egészen addig tartott, míg váratlanul le nem szakadt az ’emelet’, s apám, hogy minket megkíméljen, az utolsó percben nem vetette magát oldalra, a csupasz földre. Ekkor cseréltünk, ezután mi kerültünk felülre, és ő aludt lent. Már amikor aludt – mert hamarosan olyan nagy számban hozták a környező épületekből a sebesülteket, hogy egy-két órát leszámítva, éjjel-nappal a műtőben, és a kötözőhelyen teljesített szolgálatot. Az ágyak köré lepedőket, pokrócokat akasztottak tulajdonosaik, hogy valami intimitást mégiscsak biztosítsanak maguknak és családjuknak. Sok volt a gyerek és az öreg ember is. A gyerekek zajongtak, sőt olykor hancúroztak is, de az idősek csendben, mind csendesebben, szinte észrevétlenül húzódtak össze. (…) a kórtermekben fekvő sebesültek üszkösödése, gennyesedése miatt (…) borzalmas szagok terjengtek. Hamarosan mindenfelé bogarak tűntek fel a terjedő piszok következtében, majd patkányokat lehetett látni, ahogy még a sziklabarlang mennyezetén is szaladgáltak. (…) Enni eleinte többet ettünk, míg tartott a hazulról hozott ennivaló, majd egyre kevesebbet. (…) Az ostrom vége felé úgy szereztek szüleim naponta egy tányér levest a szomszédos barlangokban lévő német katonai kórházból, hogy vért adtak érte a német sebesültek részére. (…) délben engem küldtek a műtőbe, hívjam enni édesapámat. Végeláthatatlan sorban hordágyakon fekvő sebesültek mellett kellett elhaladnom. Közülük többüknek majdnem ráléptem a kezére: lázban égve, eszméletlenül feküdtek (…) mások jajgattak, nyögtek, zokogtak. Ruhájuk gyakran merev volt a beivódott piszoktól, törmeléktől, véres kötések borították fejüket, végtagjaikat. Mivel még csak nemrég múltam négy éves, szerencsére képtelen voltam érzelmileg átélni a helyzetet, csak a kísértetiesen fehér arcok látványa maradt meg bennem mind a mai napig. Egyszer (…) behoztak egy sebesült csecsemőt, akinek a szülei a bombázásban meghaltak. Letették egy kosárban a műtő mellett, mikor már gyógyulóban volt, s a főműtősnő, Kovács Pista bácsi felesége ki-kiszaladt hozzá, hogy valamilyen cumisüvegbe tett folyadékkal megetesse. Ez felkeltette az érdeklődésemet, mert a baba sírt olykor, de mégis egészen más hanga volt, mint a haldokló felnőtteknek.”

A védők 1945 eleji helyzetéről jó képet ad a 16 éves Fekete Péter őrmester beszámolója, akit ekkor már egy vegyes összetételű, javarészt csendőrökből álló alkalmi harci kötelékben gyalogosként vetnek be:

„A fegyverropogások a Sas-hegy irányából hallatszottak, de hajnali öt órakor erős ágyú- és aknatűz indult meg egységeink ellen, a Németvölgyi temető irányából előretörő orosz gyalogsággal alakulataink már fölvették a harcot. Hamarosan egy rajnyi orosz katona elérte a Győri út egyik sarokházát. A csendőrhadnagy parancsnokunk észrevette, szakaszunkból két részleget állított össze, az egyiket a ház visszafoglalására vezényelte, a másikat a MOM gyárba betört oroszok visszaverésére küldte. Ez utóbbiba voltam én is beosztva. Rövid (vagy Isten tudja meddig tartó) tűzharc után a mieink visszafoglalták a házat és a gyárat. Néhány orosznak sikerült elmenekülni, a többi elesett. Nekünk is súlyos veszteségeink voltak. A részlegvezető csendőrőrmestert azonnal szitává lőtték. A mi örökké vidám tüzér hadapród barátunk, aki szintén részt vett az akcióban, az oldalába kapott egy géppisztoly sorozatot. Nagy nehezen sikerült segélyhelyre vinni, ahol orvos nem volt. A bajtársaktól megtudtam, hogy később a sziklakórházba szállították, de már nagyon kivérzett állapotban. A sorsáról nem hallottam többé, de az elmondottak alapján azt hiszem, hogy a születendő gyermekét soha nem láthatta meg (…) Késő délután megkeresett a csendőr főhadnagy parancsnokom, akkor közölte velem, hogy a hadapród őrmester barátomat sikerült kórházba vinni, de reménytelennek gondolja, mert 6 vagy 8 golyót kapott az oldalába.”

A helyzetet egyre inkább átlátó, és az ostromgyűrűből való kitörést már február 4-étől üzeneteiben sorozatosan említő Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer először „Buda lakosságának kétségkívül megrendítő helyzetével” igyekszik meggyőzni feletteseit, majd engedélyt, pontosabban „cselekvési szabadságot” kér „minden takt-i (taktikai) intézkedés meghozatalához.” A kéréseket sorozatosan elutasítják, így február 11-én önálló döntésre szánja el magát. Rádión közli a parancsnokságával (a Dél Hadseregcsoporttal) szándékát, mely szerint:

„Az élelmet feléltük, az utolsó töltény a csőben. A kapituláció vagy a védőrség harc nélküli lemészárlása között lehet választani. Ezért az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel támadni fogok, hogy egy új harci és ellátási bázist harcoljak ki magamnak. (…)”

Ezt követően a Sziklakórházhoz közeli barlangokban felállított parancsnoki harcállásponton megsemmisíti a rádió adó-vevő készülékeket, és megkezdődik Budapest ostromának egyik legutolsó és legvéresebb mozzanata, a kitörés a Budai Várból.

11Romok és halott katonák a Nagykörúton a kitörés másnapján

A Sziklakórházban elhelyezett járóképes sebesültek csatlakoznak a kitöréshez, ezzel valamelyest enyhül a kórház dolgozóira nehezedő nyomás. A sebesültek nagy része a német tábori kórházból távozik, ám a felfegyverkező németek látványa, és a kitörés terjedő híre sok járóképes magyar katonát és civilt is kimozdított a bombabiztos föld alatti menedékből.

A kitörés kudarccal végződött. Ennek okait jelen írás nem kutatja, ám az bizonyos, hogy a szovjet katonai parancsnokok sokkal inkább megérezték, mint megtudták a kitörés bekövetkeztét, helyéről és pontos idejéről azonban nem rendelkeztek pontos ismeretekkel. Számos a kitörésben részt vevő katona és civil került vissza a Sziklakórházba szó szerint percekkel a kitörés megindulása után. Ők voltak a szerencsésebbek, hiszen a kitörő sereget (körülbelül 45-50 000 főt, civilt, német-magyar katonát és nyilaskeresztes pártszolgálatost) legnagyobbrészt lemészárolták a kitörés első óráiban, vagy órákkal, napokkal később a szovjet gyalogos- páncélos- és repülőalakulatok, valamint a folyamatos tüzérségi tűz. A halottak számát csupán közelítőleg lehet megadni, hiszen a kavarodásban rengeteg katona rejtőzött el és öltözött át civil ruhákba, valamint a kitörésben részt vevő civilek pontos száma sem ismert annyi azonban bizonyos, hogy a német csapatokhoz eljutó visszakűzdők (Rückkämpfer – német katonai szakkifejezés a bekerítésből magukat fegyverrel kivágó alakulatokra és katonákra) száma 1945. február 16-áig 625 fő.

12Német katonák holttestei az Új Szent János kórház magasságában az Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor taxiállomásánál a kitörés után

A kitörést követő állapotokra így emlékszik az akkor tizenéves Bogárdi Mihály:

„Február 13-a, a Vár eleste után nyílt arra lehetőség, hogy fölkeressem a Sziklakórházat, az egyetlen olyan intézményt, ahol akkor röntgen működött. Dante járt az eszemben: úgy éreztem, átléptem a pokol kapuján! A tágas folyosókon egymás után sorakoztak az emeletes ágyak, emeletenként két-három meztelen, bekötött fejű, sínezett karú és sínezett lábú férfi feküdt, ült, szenvedő arccal. (...) A folyosó egyik tágasabb szakaszát üvegfal választotta ketté, az üveg mögött műtét zajlott! Pár lépésnyire ettől éppen ételt osztottak, hatalmas edényekből. Mindenütt zsúfoltság, nyüzsgés, szenvedés, bűz, izzadságszag, vegyszerszag (...) A röntgen azonban zavartalanul és kifogástalanul működött.”

A Sziklakórházat elkerülte a többi fővárosi közintézményt és magánlakást, valamint a lakosságot érő sokk, amit ma csak felszabadulás néven ismerünk. A családjával ekkor már ötven napja itt élő Steinert Ágota így számol be az oroszok érkezéséről:

„(…) február 12-én elterjedt a hír a pincében, hogy az oroszok elfoglalták a Várat és bevonulnak a kórházba is. Jött a parancs, fel kellett sorakozni, s a sok viszontagságot megért emberek némán, halottsápadtan álltak, nem tudva, mi fog velük történni. Én az édesanyám mellett ácsorogtam, kezét fogva, s bár nem értettem a történéseket, a légkör nyomasztó voltát, a szorongást érzékeltem. Egyszerre a kórtermek felől a lépcső tetején megjelent egy orosz katona ’Davajgitár’ (szovjet PPS-41 géppisztoly K. D.) volt rajta keresztbe vetve, fején sapka. (…) Az arca idegen, taszító félelmetes emberi arcnak tetszett (…) tatár, vagy kirgiz harcos lehetett. Kibiztosított fegyverekkel jöttek nyomában a többiek is, s a felsorakozott pincelakóktól órákat követeltek. A szavakat persze nem értettem, de a mozdulatot igen. Mikor hozzánk ért az első katona, benyúlt a zsebébe és egy darab csokoládét nyújtott felém, megsimogatva a fejemet. Én borzadva néztem őt, és anyám mögé húzódtam. Máig hallom rettegő suttogását: fogadd el, fogadd el… De én félelmemben ruhája ráncai közé rejtettem arcomat, s mire kinyitottam a szememet odébbállott…”

A kórház megmenekülése egy olyan férfi érdeme volt, akit a háború után a szovjet katonai közigazgatás szinte azonnal kiutasított Magyarországról, és akinek teljesítményét igazán saját hazájában sem ismerték el. Ezt az embert Friedrich Born-nak hívták, svájci üzletember volt, és a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi megbízottjaként dolgozott Budapesten.

13Friedrich Born a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi képviselője

Born már a háború előtt is Budapesten élt, mint a Svájci Kereskedelmi Központ egyik tagja és szabadúszó üzletember. Az 1944-es német megszállást, majd a nyilas hatalomátvételt követően Carl Lutz a svájci követ-helyettes segítségével és a Nemzetközi Vöröskereszt menleveleivel körülbelül 10-15 000 zsidónak, és más üldözöttnek, valamint lakóházaiknak és olyan épületeknek, mint a pannonhalmi apátság nyújtott diplomáciai védelmet. Továbbá ő volt felelős az országban tartózkodó szovjet, angol, amerikai hadifoglyok, és az internált polgári személyek érdekképviselete és ellátásáért is csakúgy, mint a Nemzetközi Vöröskereszt orvosi szemlebizottságainak megszervezésétől a magyarországi svájci közösség ellátásán át szinte mindenért, ami a Vöröskereszt hatáskörébe tartozott. Az angolszász bombázások erősödésével Born leköltözött a Sziklakórházba, amit a Nemzetközi Vöröskereszt hadikórházává nyilvánított, és ahol a dolgozók mindegyike rendelkezett érvényes menlevelekkel. így emlékezik vissza jelentésében a helyzetre:

 „(…) Éjjel-nappal szolgálatra készen 16 orvos dolgozott (és lakott is) a földalatti kórházban. A sziklakórház nem egyszerűen a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának a védelme alatt állt, hanem a szervezet magyarországi küldöttsége kórházának nyilvánították (...) Budapest ostromának félidejében, 1945. január 23-ára virradóan, hajnali 3 órakor egy német repülő főhadnagy jelentkezett a Sziklakórházban, s a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának delegátusával közölte: parancsot kapott arra, hogy a kórház fölötti területet, valamint a kórház bejáratát védelmi készültségbe helyezze. Barikádokkal akarták eltorlaszolni a fő- és a mellékkijáratokat, nehézfegyverekkel pedig megakadályozni a bejutást a sziklakórházba. A levegőt gépekkel szivattyúzták be a labirintusba, amelyet eredetileg 200 ember számára terveztek. A kórházban már akkor legalább 400-an voltunk, s az összes bejárat nyitva tartásával lehetett némi levegő-utánpótláshoz jutni. Ha tehát barikádokkal zárják el a kijáratokat, akkor ez már a levegőáramlás romlása miatt is azt eredményezné, hogy be kell zárni a kórházat. Mivel ez az egyetlen polgári kórház, ami ezekben a nehéz időkben kb. 100 ezer ember rendelkezésére áll, erélyesen tiltakoztam a német parancsnokságnál (...)”

Az egyik lakóház, amit Born a Vöröskereszt oltalma alá helyezett pont az Úri utca 19. szám alatti lakás, ahol Ney Klára Mária így emlékezik a humanitárius szervezetek embermentésére:

Egymásután létesíti a Nemzetközi és a Svéd Vöröskereszt menhelyeit, ahol legalább a gyermekek és asszonyok számára próbálnak védettséget biztosítani több-kevesebb sikerrel. A mi házunk is ilyen menhellyé alakul át októberben, amelyben 20 személy vészelte át szerencsésen az ostromot és a megelőző kritikus időket. (…) Az Úri utca 19. számú ház emeletén berendezett gyermekmenhely védelmére a Nemzetközi és a Svéd Vöröskereszt állította ki a védettségi dokumentumokat.”

Hovatovább Born azt is elérte, hogy a szovjet katonai parancsnokság tekintettel legyen a Sziklakórház védett jellegére. Így (a legendákkal és híresztelésekkel ellentétben) az ide érkező szovjet katonák nem lángszórózták, vagy göngyölték fel kézigránátokkal és géppisztolysorozatokkal a kórház folyosóit. Fosztogatások történtek, sőt a kórház egyik generátorát is leszerelték, azzal az átlátszó indokkal, hogy „zavarja a szovjet rádió adó-vevő berendezéseket” de a tanúk beszámolói szerint a katonák senkit nem bántottak. Más volt a helyzet a Feldlazarettben, ahol a sebesült német katonák nagy részét megölték. Máig nem tisztázott, hogy a német katonák nyitottak-e tüzet a megjelenő szovjet katonákra, vagy fordítva történt.

Ezzel tulajdonképpen lezárult a Sziklakórház, mint Légoltalmi Sebészeti Szükségkórház feladata, bár 1945 folyamán szükségmegoldásként még fogadott betegeket. A háború végeztével az országban akkor egyedülálló módon épségben megmaradt felszereléseit más lerombolt és kifosztott kórházakba szállították el, 1945-ben pedig megkezdték a magyar és jugoszláv piacra termelt oltóanyag gyártását a kitörni készülő kiütéses tífuszjárvány megfékezésére. Az itt dolgozó önkéntes és hivatásos orvosok és ápolónők szétszéledtek, sokan közülük nemesi származásuk miatt nem kaptak helyet az új rendszerben, így vagy elmenekültek, vagy kétkezi munkával tartották el magukat. A Sziklakórház azonban ma is áll, és muzeális gyűjteményként mesél látogatóinak Budapest ostroma alatti és az azt követő időkben betöltött szerepéről.

14A Sziklakórház mai bejárata a felújítás és a kiállítóhely megnyitása előtt

Források:

Gróf Edelsheim Gyulai Ilona Horthy István kormányzóhelyettes özvegye - Becsület és kötelesség 1. 1918-1944 (Európa kiadó 2011. ISBN 9789630792196)

Steinert Ágota – Atlantiszból még harangoznak (Helikon kiadó 2008. ISBN 9789632271422)

Fekete Péter visszaemlékezései

Gergely Magdolna naplója

http://forum.bunkermuzeum.hu/

http://hetivalasz.hu/migr_lt_cikk_gy_ujtu/korhaz-a-fold-alatt-16625/?cikk_ertekel=1&;ertekeles=4

http://lexikon.katolikus.hu/S/Sziklak%C3%B3rh%C3%A1z.html

http://m.hvg.hu/hvgfriss/2011.22/201122_a_sziklakorhaz_az_ostrom_idejen_pokoli_mene

http://m.hvg.hu/hvgfriss/2011.22/201122_korhaz_a_varos_alatt

http://nograd.katasztrofavedelem.hu/index.php?subpage2=6&;subpage1=3&subpage=1

http://www.barlang.hu/pages/science/classics/kadic_rozsadomb.htm

Ney Klára Mária naplója

Sándor József – Sziklakórház – Sziklába vájt történelem

Elekes Béla: Rekviem egy városért

Beleznay Károly naplója

http://hu.wikipedia.org/wiki/Sziklak%C3%B3rh%C3%A1z

http://www.polgarinfo.hu/modules.php?name=News&;file=print&sid=33508

http://www.honvedelem.hu/cikk/24187/a-magyar-kolonia-gyongyszeme

http://www.klubhalo.hu/modules.php?file=article&;name=News&sid=2602

http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/100_falu/Somogyvar/pages/009_ket_vilaghaboru_kozott.htm

http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/100_falu/Somogyvar/pages/010_a_legujjab_tortenetek.htm

http://mek.niif.hu/02100/02185/html/72.html

http://www.panzergrenadier.net/forum/viewtopic.php?f=5&;t=13661

http://www.voroskereszt.hu/hireink/125-jubileumok-eve/1085-toerteneti-attekintes-friedrich-bornrol.html

Ajánlott videó:

http://filmhiradok.nava.hu/watch.php?id=5703

Írta: Kiss Dávid (Nix)

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább