41 évig sem a győztes amerikai hadsereg, sem a vesztes Japán nem tudta, hogy a szigetország egyik legnagyobb bunkervárosát rejti a Nagano melletti föld mélye-, pedig a császári vezérkar pont ide tervezte a végső összecsapást a jenkikkel.
Japán-ellenes amerikai háborús plakát (Fotó:Times.uk)
Utolsó vérig
Miután a japán haditengerészet 1944. október 23 és 26 között lezajlott ütközetek során elveszítette a Leyte-öbölben a világtörténelem legnagyobb tengeri csatáját és szinte teljes birodalmi flottáját, Tokiónak egyértelművé vált, hogy városait most már bármikor könnyen tudja napi szinten bombázni az Egyesült Államok légi ereje a visszahódított Fülöp- és az Észak-Mariana- szigetekről. A várható B-29-es támadások kivédése miatt Tódzsó Hideki kormányfő, kabinetjének utolsó ülésén így nemcsak a 62 hadosztályból álló hadsereg létszámának felduzzasztását rendelte el 145 egységnyire, hanem egy hatalmas bunkerváros megépítését is utasításba adta, hogy az ezekben a föld alatti járatokban vívja majd meg Japán végső harcát ellenségével. A komplexumot természetesen úgy akarták kialakítani, hogy az helyet biztosítson a császárvárosból esetleg ide menekülő főparancsnokságnak is.
Óvakodj a jenkitől. Japán háborús plakát (Fotó: Kswz.nz)
Ida Maszataka őrnagy, Tominaga Kijódzsi altábornagy és Fukuoka Jamaga politikus javaslatára az új kormányfő, Koiszo Kuniaki, a Naganótól nyolc kilométerre található Macusiro kisvárost körbeölelő hegyekben vélte felfedezni a bunkerváros ideális helyszínét. A tervek szerint a 13 önálló, ám egymással állítólag a föld alatt azért egy-egy alagúttal mégiscsak összekötött, precíziós bombázásnak is ellenálló komplexumokban kívánták elhelyezni a vezérkar mellett a császár új földalatti palotáját, a minisztériumok különböző kirendeltségeit, valamint több kisebb-nagyobb méretű élelmiszer- és fegyverraktárt is. A műtárgyak kivitelezésére 200 millió jent szánt az állam. Érdekes momentum, hogy a komplexum tervezéséről és annak építéséről csak 1945 májusában tájékoztatták először az uralkodót. Történészek szerint az információátadást valószínűleg azért késleltette vagy jó fél évig az új kormány, mert a miniszterelnök nem akarta, hogy a bombázások elől a titkos városban menedéket kereső Hirohito császárt itt vegye házi őrizetbe a hadsereg, illetve az uralkodó „letartóztatásával” párhuzamosan a vezérkar névlegesen átvehesse a hatalmat Tokióban. A császár személyi biztonsága érdekében éppen ezért egy páncélvonat gyártásába is belefogtak a japánok.
Macusiro központi erőssége és a három legnagyobb japán császári bunker (Grafika: Falanszter.blog.hu)
A zózani bunkerváros (Fotó: Yamasa.org)
A Közlekedési és Hírközlési Minisztérium, valamint az Építési Minisztérium az építkezés lebonyolításával az Obajashi céget bízta meg. A vállalat első lépésként evakuálta a meredek hegyekben élő mintegy 100 földművest és favágót, akiket zömmel Kuvabata és Tabata falvakban felállított hevenyész szerkezetű kaszárnyákban szállásoltatott el. A lebontott házak anyagi ellentételezéséről hallani sem akart az állam. A kitelepítéssel és a nincstelenséggel járó polgári dühöt csak fokozta, hogy a városka lakossága álmatlanságban szenvedett a földalatti robbantások hanghatásai miatt, ezáltal jelentős munkaképesség-csökkenés „kínozta” az itt lakó, és a közeli Naganóban élő munkásokat. Az 1944. november 11-től datálható, éjjel-nappal zajló bányászati munkálatokat azonban nemcsak a lakosság, hanem a városka állatállománya is megszenvedte: A földalatti dörejektől, a nap minden órájában közlekedő teherautó-áradattól megrémült tyúkok ugyanis „elfelejtettek” tojásokat tojni, a tehenek tejet adni, a kutyák éjjel-nappal vonyítottak és acsarkodtak az udvarokban, a lovak pedig annyira megbokrosodtak az istállóikban, hogy sokukat kényszervágásra kellett küldeni.
Japán bunkerváros
A 13 objektumból álló komplexum-együttes összterülete meghaladta a 63 ezer négyzetmétert, hosszuk pedig a 10 kilométert! A központi, legnagyobb méretűre tervezett bunkervárost (象山地下壕) a 475 méter magas Zózan nevű hegy aljában kezdték el kialakítani. Ez a 7500 méter hosszúra tervezett bunkerrendszer nyújtott volna menedéket az összes kormányzati szervnek, illetve biztos védelmet az állami rádió ide telepített szerkesztőségeinek. A gránithegy gyomrában kialakított „A” (イ号倉庫) fedőnevű várost sakktáblaszerűen képezték ki. A négy méter széles, három méter magas járatokból 20 darab kelet-nyugati irányú, 10 pedig ezekre merőlegesen rávezetett alagút volt.
A zózani bunkerváros (Fotó: Yamasa.org)
A csatornák kialakítását kezdetben háromezer alacsony munkaértékű japán bányásszal, pontosabban földművessel és középiskolai diákkal végeztették el, ám a szakértelem- és a krónikus munkaerő hiánya miatt a Honvédelmi Minisztérium csakhamar hétezer, majd további tízezer kényszermunkást is idevezényeltetett a Koreai-félszigetről. A „vendégmunkások” szállásigényét három tucat barakkal oldották meg. Érdemes megemlíteni, hogy a műtárgy építése közben a dinamiton kívül csak a puszta kezeikben és csákányaikban bízhattak a bányászok, hiszen Japán gyárai már jó pár év óta csak a hadseregnek termelhettek acélból kovácsolt termékeket. A szigetország krónikus nyersanyaghiánya miatt ráadásul a „Macusiroi Császári Székhely” (松代大本営関連) építésekor csak olyan alapanyagokat használhattak fel az építtetők és a munkások, amelyből bőven rendelkezett a "felkelő Nap országa": eszerint fából voltak kénytelenek szigetelni az energiahálózatokat, a betonkoszorúk merevítőit, a lépcsőket és a támfalak jelentős részét is.
A zózani bunkerváros (Fotó: Yamasa.org)
Annak ellenére, hogy a központi bázis építése még javában zajlott, az államapparátus egyes hivatali egységei 1945 márciusától már folyamatosan költöztek be a félig-meddig berendezett 5900 méter hosszú komplexumba, hogy innen irányíthassák a harakiri felé rohanó birodalom haláltusáját. A szigetország 1945. augusztus 15-ei kapitulációja napján a császárhoz hű hadsereg itt szolgálatot tejesítő egyik egysége a műtárgy bejáratát egyébként annyira sikeresen tudta berobbantani, hogy a dokumentumok, a tervrajzok és a szemtanúk hiánya miatt a komplexum létezéséről 1985-ig sem az Egyesült Államok, sem a demokratikus útra terelt Tokió nem tudott. (Maximum csak sejtették, hogy valamit rejt a föld mélye.) A véletlenül újra felfedezett barlang járatainak kitisztítása után, az önkormányzat egy 519 méteres szakaszt ingyenesen látogathatóvá tett.
A Maizuru-hegyben kialakított bunkerváros (Fotó: Yamasa.org)
Zózantól keletre alakították ki az 559 méter magas Maizuru hegy belsejében a császár föld alatti palotájának (ロ号倉庫) és a hadsereg Főparancsnokságának is védelmet biztosító 2600 méter hosszú bunkervárost. A műtárgy megépítésére többek között azért volt szükség, mert a tokiói Császári Palotában 1935-ben átadott légvédelmi óvóhely, illetve az 1942-ben felavatott háromszintes fővárosi „légókocka” a nagyobb teljesítményű amerikai bombák ellen már nem voltak hatásosak. A szintén négy méter széles, három méter magas járatokból nyolc darab kelet-nyugati irányú, öt pedig ezekre merőlegesen rávezetett alagútrendszer már a 10 tonnás bombák ellen is hathatós védelmet nyújtott. A kilenc hónap alatt megépített „B” (御座所) fedőnevű objektumba a császári pár minden igénye kielégítésre került. Hirohitonak több háló- és dolgozószobát, valamint mellékhelyiséget is kialakítottak itt a föld alatt, de a Császári Ingatlanok Minisztériuma még arra is figyelt, hogy az uralkodó egy esetleges bombázás során bármikor nyugodtan biliárdozhasson, vagy éppenséggel filmet nézhessen a járatokból kialakított 40 férőhelyes játéktermek egyikében, vagy mozijában. A komplexumban 1947 májusa óta a Precision Meteorológiai Ügynökség szeizmikus obszervatóriuma működik-, így a három külső épülettel kibővített objektumba ma már szinte lehetetlen bejutni.
A Maizuru-hegyben kialakított bunkerváros (Fotó: Yamasa.org)
Maizurutól nem messze található az 1900 méter hosszú „C” fedőnevű (ハ号倉庫) élelmiszerraktár, amelyet építésének kezdetén a kormány még a császár és a császárné lakosztályának szánt. A 642 méter magas Minakamijama kúphegy belsejében kialakított téglalap formájú bunkervárost szintén négy méter széles, és három méter magas járatokkal szabdalták fel, de annyi energiája és pénze még volt az építtetőknek, hogy egy apró szentélyt a hármas számú alagút közepére is felépíttessenek. Ez az objektum ma szintén a szeizmológia szolgálatában áll.
A többi föld alá rejtett bunkert eredetileg is fegyver- és élelmiszerraktárnak építtették meg. A fent említett három fő objektummal ellentétben, ez a 10 ingatlan „már annyira kicsinek” számított, hogy építésük során a munkások már nem teherautókkal, hanem csak gyalogosan tudták megközelíteni az itt kialakított munkaterületeiket. Ezeknek az alagutak hossza 100 és 180 méter között váltakozik. A 13 objektum a tervezett 200 millió jen helyett végül is 600 milliójába került Tokiónak, s a Hirosimára és Nagaszakira ledobott két atombomba pusztítása után, ennek az építőipari attrakciónak egyszer sem kellett létezését bizonyítania.
Áldozatok fala (Fotó: Yamasa.org)
Becslések szerint az építkezés ideje alatt az alultápláltság, a balesetek, a kimerültség, az öngyilkosságok és a kínzások miatt 1500 koreai rabszolga hunyt el, s további 46 személy tűnt el a három hegy gyomrában. Az utóbbi évek kutatásainak köszönhetően az elhunytak közül már három koreai és egy japán munkavállaló neve is ismert lett: Pak Toszam, Kim Khveszul, Cso Dokszu és Nakano Dzsiró. Érdemes megemlíteni, hogy Tokió a koreai embereket nemcsak, mint rabszolga vette igénybe területi terjeszkedései során, hanem 20 százalék erejéig-, helyet biztosítottak nekik az államapparátusban, a kereskedelemben és a hadsereg soraiban is. Persze a legkelendőbb koreai „terméknek” azok nők számítottak, akik szexuális szolgáltatásra is rávehetők, vagy éppenséggel kényszeríthetők voltak. A zózani építkezés során például négy ilyen „speciális ápolónői” feladatot ellátó 20 éves lánynak kellett (?) dolgoznia a nap nyolc órájában. Az eljapánosodott Kanemoto Dzsunko vezette csapat ügyfélköre így nemcsak az őrséget biztosító nipponok, hanem a föld alatti városok tervezésében és kivitelezésében jelentős oroszlánrészt vállaló, magas beosztású koreaiak soraiból is kikerülhetett. (A Zózan-hegy aljában álló kéjnő-fakunyhót, illetve ahogy akkor hívták „Komfort-állomást” csak 1991-ben bontatta le Nagano polgármestere.)
Írta: Jamrik Levente
