Második világháború

Német és japán városok Utahban felépített másolatain próbálta ki először az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság bombázó ezredei, hogy hogyan kell tökéletes terror alatt tartani a Harmadik Birodalom és a Japán Császárság lakosságát. A "szellemváros" épületeit a kor legjobb sztárépítészei tervezték.

 

 

 

Benjamin Colby brit történész kutatásai szerint Adolf Hitler már 1935-ben javasolta Londonnak, hogy egy esetleges háború esetén a szemben álló erők ne bombázhassák egymás polgári létesítményeit, kórházait és iskoláit-, a harctéri érintkezések mindig a csataövezetek keretein belül történjenek. A kutató szerint az Egyesült Királyság több ok miatt nem válaszolt a Führer felvetésére: „Anglia ekkoriban már nemcsak hosszú-távú bombázóinak tervein dolgozott, hanem Stanley Baldwin miniszterelnök előterjesztésére 1936-ban csak azért állították fel a Brit Bombázó Parancsnokságot, hogy Nagy-Britannia egy esetleges háború esetén Németország belsejét is elérhesse bombavetőivel.” Ezt a tényt támasztja alá Sir Arthur Harris, a British Bomber Command főtábornagyának 1942-es visszaemlékezése is: „a németeknek nem voltak stratégiai bombázóik. A Luftwaffe csak közeli célpontok ellen tudott bombatámadást indítani.” Bár 1938-ban Neville Chamberlain brit miniszterelnök kijelentette, hogy az „az angol kormány sohasem fog szándékos támadást indítani nők, gyermekek és más polgári személy ellen terrorista szándékkal,”a RAF 1940. május 15-től napi rendszerességgel bombázta a katonai létesítményekkel, gyárakkal nem rendelkező német városokat.

 

 

John Frederick Charles Fuller vezérőrnagy szerint, „kevés kétségem van afelől, hogy lényegében az angol bombázás kényszerítette Hitlert Anglia megtámadására.” A Royal Air Force hivatalos történésze dokumentumokkal alátámasztott véleményét így fejti ki: „Bár a Ruhr-vidék városainak megtámadása közvetlen meghívás volt a Luftwaffe-nek, hogy Londont bombázza, a német iparvárosok stratégiai bombázását nem követte azonnal a Temze-parti város megtámadása. Hitler ugyanis azt remélte, hogy Anglia záros határidőn belül kilép a háborúból, miután a Wehrmacht súlyos vereséget mért az angol szárazföldi hadseregre Franciaországban. A Führer ennek reményében állíttatta le páncélosait és légi erejét május végén Dunkerque határánál, hogy a menekülő angol, belga és francia csapatok minden gond nélkül elmenekülhessenek a szigetországba. Ezt követően tett csak békeajánlatot Hitler Angliának. Nemcsak katonáit küldte ekkor szabadságra, hanem a Luftwaffe-t is áthelyeztette a part menti francia és a belga repülőterektől Párizs és Köln környékére. Ellenben az angolok nemcsak, hogy ismételten nem válaszoltak a Führer ajánlatára, hanem tovább folytatták Hamburg, Bréma, a Ruhr-vidék és Frankfurt bombázását. 1940. június 23-án a Bomber Command megkapta az utasítást a német gabonatermés és erdők felgyújtására speciális gyújtólabdacsok segítségével, amelyek elkészítését július elejére várták. Hitler London bombázását is csak akkor rendelte el, miután Berlin már hat komoly légitámadást szenvedett el a brit légierőtől”.

 

Frederick Lindemann a brit kormány vezető tudományos tanácsadója 1942. március 30-án nyújtotta át Winston Churchillnek az úgynevezett dehousing memorandumot. A viszonylag pontos számításokat és elemzéseket tartalmazó dokumentum arra próbált választ keresni, hogy az angol légierő mennyi idő alatt tudná a Harmadik Birodalom városainak lakosságát a lehető legrövidebb idő alatt hajléktalanná tennie és demoralizálnia. Cherwell grófja úgy kalkulált, hogy a szigetország repülőgépparkjának amortizációját is beleszámítva az 58 német 100 ezer főt meghaladó nagyváros ingatlanállományának legalább az egyharmadát csak úgy tudná fél év alatt szétzúzni a RAF, ha a sűrűn beépített, nagy tűzviharokat generáló munkáskerületeket bombázná először. Számítása szerint az angol légierő fél év alatt 232-464 ezer munkás otthonát tudta volna a föld színével egyenlővé tenni, ami „várhatóan országos elégedetlenséghez, és előbb-utóbb Hitler hatalma megdöntésére szerveződő polgárháborúhoz vezethetett volna.”

 

 

Nemcsak Londonban, hanem Washingtonban is kiverte a biztosítékot a Lindemann-féle számítás. Persze, nem a német lakosság ellen elkövetni kívánt terrorcselekményre való felbujtás, hanem a Harmadik Birodalom ingatlanállományban elérhető „csekély mértékű” rombolási értéke miatt. A Pentagon szerint ráadásul a Lindemann-féle számítás kifelejtette a germán ingatlanoknak azt a speciális építéstechnológiai tényezőjét, hogy jóval masszívabb és vastagabb szarufákat, tető-és favázszerkezeteket (33-38 centiméter) cserepeket, padlókat alkalmaztak házaik megépítésénél, mint az angolszász országok a hasonló adottságú épületeiknél (12-22 centiméter). Washington szerint így nemhogy 232-464 ezer otthont, hanem „csak” 77-155 ezer lakást tudott volna a RAF lerombolni gyújtóbombáival. „Az amerikai Hadügyminisztérium számítása bár kisebb mértékben, de ugyanolyan nagyképű volt, mint az angol társa. Sem Washington, sem London nem kalkulált ugyanis azzal az egyszerű ténnyel, hogy ekkora bombaköteg ledobása ellen aktívan fog védekezni a német légvédelem és a Luftwaffe is. Ráadásul RAF és az USAAF az elsődleges célokra, úgymint a katonai célpontok vagy a hadigazdálkodásra átállt üzemekre nemhogy egyetlenegy bombát sem dobott volna le, hanem az angol légtér védelmét sem tudta volna megfelelően ellátni.”- írja Benjamin Colby brit történész.

 

 

A polémia megoldása érdekében Franklin D. Roosevelt elnök már 1942. február 6-i rendeletében a Pentagon kezelésébe adta a Utah államban fellelhető Nagy Sóstó-sivatag területének 1/17-ét, hogy az amerikai hadsereg itt tesztelhesse a Harmadik Birodalom és a Japán Császárság ellen bevetni kívánt nagyobb hatékonyságú gyújtóbombáit és új vegyi-biológiai fegyvereit. A csaknem 127 holdnyi tüzérségi területet, a közeli faluról Dugway Proving Ground (DPG) névre keresztelték el. Annak érdekében, hogy az angolszász országok bombázóezredei elérjék a Lindmann-féle memorandumban lefektetett kívánalmakat, a Pentagon azonnal elrendelte egy német és egy japán falu pontos replikájának felépítését a sivatagi területen.

 

Az amerikai Hadügyminisztérium semmit sem bízott a véletlenre. A német falu megtervezését a Kelet-Poroszországban született, majd származása miatt 1933-ban az Egyesült Államokba emigrált Eric Mendelsohnra bízta, akit akkoriban a világ egyik legsikeresebb és legfelkészültebb sztárépítészének tartottak. (Mendelsohn például indult a moszkvai Szovjetek Palotája tervpályázaton is.) Az ő munkáját segítette Konrad Wachsmann, aki nemcsak a német expresszionista építőművészet egyik legismertebb képviselője volt hazájában, hanem a Christoph & Unmack vállalat egyik vezetőjeként 1940-ig széles körben el tudta fogadtatni a Harmadik Birodalom lakosságával a cége által előre gyártott, ám mégis változatos formavilágú fából készült házait. A Pentagon a japán falu terveinek elkészítésére Antonín Reimann (Raymond) cseh származású amerikai építészt kérte fel, aki 1918-tól 1936-ig tokiói építészirodájában nemcsak több luxushotel, az 1923-as Nagy Kanto-i földrengés után tucatnyi családi ház típustervével segítette ki a Felkelő Nap országának népét, hanem úttörő szerepet játszott a modern japán építészet megteremtésében, és a vasbeton szigetországi bevezetésében is.

 

 

 

 

 

Az amerikai Védelmi Minisztérium a 127 holdas Dugway Proving Ground (DPG) területen felépíteni kívánt német és japán falunak egy 252 méter hosszú és 140 méter széles területet különíttetett el. Az összesen 400 ezer köbméteres építési telken az építészek a német falu esetében hat olyan kétszintes apartmanból álló duplex szerkezetű házat álmodtak meg, amelyeknek a felét műpalatetőkkel (Rajna-vidék, Vesztfália), a másik felét pedig cseréppel (Poroszország, Szászország, Bajorország) kellett a munkásoknak lefedniük. Az ázsiai szigetország településeit utánzó „községet” 2,4 méter (8 láb) széles sikátorokkal elválasztott 12 különálló ház jelképezte. A Pentagon még arra is ügyelt, hogy a replikáknál tényleges német és japán építőipari anyagokat használjanak fel. A német falu esetében a haditengerészet Murmanszkból duglász-, répa-, erdeifenyőt, szibériai lucot; a japán település esetében pedig Ausztráliából, Mexikóból és Új-Zélandról szugi fenyőt, hinoki ciprust, rattant és békaszittyót importált. (Bambuszt nem tudtak beszerezni.) Az építőanyagok szállításánál és raktározásánál ráadásul a DPG igazgatósága még arra is ügyelt, hogy a fák és pázsitfűfélék nevesség tartalma ugyanaz legyen, mint a berlini vagy a tokiói éghajlat alatt.

 

 

 

A Pentagon előzetes kutatásai szerint az is kiderült, hogy a németországi lakásokban „a kelleténél sokkal több és súlyosabb bútorokat használnak az emberek, mint az Egyesült Államokban,” azaz olyan új gyújtóbombákat kellett a DPG-nek kifejlesztenie, amik nemcsak a padlástérig tudnak behatolni, hanem a mennyezetet áttörve legalább a második emeletig is el tudnak jutni. (Japán esetében könnyebb dolga volt az USAAF parancsnokságának, hiszen az ázsiai szigetország ingatlanállományának 95 százaléka egyrészt fából készült épület volt, másrészt pedig a lakások belső tereit gyúlékony rizspapírból készült tolóajtókkal „Fusuma” osztották fel, illetve padlógyékényekkel „Tatami” rendezték be. A problémát itt a csaknem 2 centiméter vastagságú ónból készült tetők okozták.) A német és japán stílusú bútorok, matracok, drapériák és szőnyegek elkészítésére az Országos Honvédelmi Kutatási Bizottság nemcsak George Hartmueller New York-i bútorgyártó cégét kérte fel, hanem az amerikai filmgyártás kellékeinek fő kivitelezőjét, a Hollywood RKO Stúdiót is. A két cég összesen 2404 lakberendezési cikket szállított le Utahba.

 

 

Ahogy elkészültek a DFG területén az épületek, Franklin D. Roosevelt elnök rögtön kiszélesítette a bombázandó épülettípusok körét. Míg az Indiana államban található Jefferson Proving Ground (JPG) és az Alabama államban fellelhető Huntsville Arsenal (HVA) tüzérségi lőtereken a német gazdasági épületek másain kezdték el a bombavetést gyakorolni, addig a floridai Eglin Field légi bázison (EFAB) és a New Jersey melletti Bayway-Linden (BLAB) zónában komplett „germán típusú” gyárakat építettek fel a robbanószerkezetek tanulmányozásához. Nagy-Britanniában szintén hasonló módszerrel megépített német lakóházak másolatain kezdett el gyakorlatozni a RAF a Harmondsworth közeli Heathrow repülőtér mellett.

 

 

 

A B-29 repülő erődökről és a B-24 Liberator nehézbombázókról ledobott új fejlesztésű kazettás gyújtóbombák többsége felemás eredményű kárt okoztak az Utahban felépült replika falvakra.

 

Az AN-M52 (vagy M52) névre keresztelt két kilós magnéziumbomba vizsgálata során például kiderült, hogy azok szinte lepattannak a nyeregtetős házak tetejéről az instabil repülési tulajdonságuk miatt-, így semmiféle kárt nem tudtak okozni a kiszemelt célokban.

 

Jobb rombolási tulajdonságokat mutatott a Chemical Warfare Service (CWS) gyártott AN-M50 (vagy M50) nevű négykilós bomba, amely két percig égő termit alapú keveréke szinte berobbantotta a magnézium töltetet. A 22 hüvelyk hosszú, három hüvelyk vastag bombatípus olyan jól vizsgázott Utahban, hogy az 1942 tavaszán elindított gyártás során több ilyen típusú gyújtóbombát (96%) dobtak le Európára (30 millió darab) és Japánra (10 millió darab), mint az összes többi típusú gyújtóbombából összesen.

 

A legsikeresebb bombatípusnak az AN-M69 (vagy M69) névre keresztelt „égi áldást” kiáltották ki. A Standard Oil Development Company kifejlesztett 2-11 kilós súlyú bomba nemcsak az összes korábbi típus (M12, M13, M18, E36, M19) legjobb ballisztikai és rombolási értékét tudta magába egyesíteni, hanem könnyen áthatolt a közepes vastagságú (18-20 cm) tetőszerkezeteken is. A hatszögletű, vastag fémlemez burkolattal rendelkező M69 gyújtólövedék izobutil-metakrilát polimer alapú töltetével a napalmhoz hasonlóan gyújtotta fel az épületeket. Tokióra és Toyamára a háború végéig 40 ezer tonna ilyen típusú bombát dobott le az USAAF. Bár Németország fölött ezt a fegyvert nem vetették be, de a módosított változatát, az AN-M69X-et (vagy M69X) már igen.

 

Az M69-cel ellentétben az M69X 550 fontos bomba nemcsak 35 százalékkal nagyobb ütközési energiát tudott kifejteni a célfelületre, hanem átütötte a 8 centiméter vastag vasbeton falat is. Ez a bomba ráadásul a legszélsőségesebb időjárási viszontagságok közepette is úgy tudta magába „szívni” az oxigént, hogy másodpercek alatt egyetlen hatalmas 1472 Fahrenheiten (800 Celsius fokon) égő tűzpokollá tudta átalakítani a városokat. Hamburg 1943-as, Drezda és Tokió 1945-ös bombázásakor az emberek épen ezért vagy halálra égtek, vagy pedig a légszomjtól szó szerint megfulladtak.

 

 

 

Bár a II. világháború alatt az amerikai és az angol hadsereg több mint 80 millió fontnyi napalmot használt fel gyújtóbombáinál és lángszóróinál, egyelőre nem került elő olyan dokumentum, amely azt bizonyítaná, hogy dr. Louis Fieser másik „turmixát”, a Dugway Proving Ground területén sikeresen letesztelt lépfenét tartalmazó „N-bombát” bevetették volna-e Európa ege felett.

 

 

A DPG területén felépített német és japán típusú városreplikák, valamint az ezeken tesztelt új típusú gyújtóbombák sikert hoztak a szövetséges erőknek. A Frederick Lindemann-féle memorandumban lefektetett bombázási iránycélokat Nagy-Britannia egymaga már abban az évben jelentősen túlteljesítette (45.561 tonna), egy év múlva, 1943-ra pedig már meg is triplázta (157.457 tonna). A második világégés végére a RAF és az USAAF Németország történelmi városainak 62-87 százalékát tette a föld színével egyenlővé. Ennek öröme felett pár évvel ezelőtt lelkes amerikaiak arra kérték a Fehér Házat, hogy az Utahban álló német városmásolat maradványát ne csak a Nemzeti Történelmi Nyilvántartásba vegyék fel (a japán falureplikát 1943-ban teljesen szétbombázták), hanem állami költségvetésből „körültekintően” újítsák is fel. Az északi szélesség 40°08’20” nyugati hosszúság 113°00’22” metszéspontban fellelhető városmaradványnak azonban azért kicsi erre az esélye, mert ma is a DPG katonai objektum közepén helyezkedik el.

 

 

Forrás: falanszter.blog.hu

Írta: Jamrik Levente