Az egész 1942. június 26-kán kezdődött. Szép, napsütéses idő volt, egy pilóta ennél jobb időt nem is kívánhatna. Ezen a napon, az amerikai 56-os vadászezred 48 darab P-47 „Thunderbolt”-ja kapja azt a feladatot, hogy egy Németország bombázásából visszafelé érkező B-17 „Flying Fortess” bombázógép rajt hazáig kísérjenek.
A P-47-es repülőgép, a többek által „Tejescsupornak” csúfolt gép, a II. világháborús USAAF egyik legkiválóbb vadászgépének számított. 1941-ben repült először, hadrendbe állítása pedig 1942-től kezdődött. Fő fegyverzete 6-8 darab 12,7 mm-es Browning géppuska volt, mereven a szárnyba beépítve. Ezek a fegyverek félelmetes vadászgépé tették a P-47-est, melynek legfőbb feladata a B-17-es és B-24-es nehézbombázók kísérete volt. Gúnynevét onnan kapta, hogy a Pratt & Whitney R-2800-59, 18 hengeres, kétsoros csillagmotor motorblokkja úgy került kialakításra, hogy szemből nézve egy közönséges tejescsuporhoz hasonlított.
Robert S. Johnson
Egy ugyanilyen „Tejescsupor” pilótája az újonc, Robert S. Johnson volt, aki a történet egyik főszereplője. A repülőgépraj alakzatba állt a célterület fölött, hogy bevárják a bombázókat. Johnson a „formációban” a jobb szélső helyen volt. Mint ahogy a kiképzésen is tanulta, mihelyst elfoglalta pozícióját, rögtön ellenséges gépek után kezdett kutatni. Rövidesen fel is fedezte őket. A háta mögött észlelt egy támadásra készülődő német vadászgépet. Rádión próbálta elérni a rajparancsnokot, de a rádió süket volt, nem működött. Körbenézett még egyszer, de a német gépek még mindig ott voltak mögötte. Megpróbálta még egyszer a rádiót, hátha ezúttal értesíteni tudja a rajparancsnokot. Próbálkozása ismét sikertelen maradt. Ekkor már el is kezdődött a csata.
Az egyik német gép pilótája egyből rálőtt, és Johnson gépét a motornál, valamint a pilótafülkénél találta el. Johnsont ekkor egy lövedék is megsebesítette a jobb karján, a kabin ennek következtében csupa véres, illetve olajos lett a motortalálat következtében. A gépe ekkor dugóhúzóban zuhanni kezdett. Johnson éppen maradt, bal kezével megpróbálja kinyitni a kabintetőt, ám egy találat miatt lövedék befúródott a szánba, ami megakadályozta a tető kinyitását. Majd kétségbeesetten megpróbálta kiütni az üveget, ám ez sem sikerült neki. Ekkor végső kétségbeesésében elhatározta, hogy visszanyerni valahogy az uralmat a gépe fölött, mert túl akarta élni azt a kalandot. Bal kezével megragadta a botkormányt, és fogát összeszorítva, minden erejét összeszedve, végül sikerül kihoznia a gépet a pörgésből. Amikor körülnézett, a piszkos kabin-üvegen át homályosan meglátott egy gépet, melyről először azt hitte, hogy az övéi közül lehet az egyik, de kevéssel utána rájött, hogy alaposan tévedett. A gép ugyanis egy német Focke-Wulf FW 190-es volt, amelyet a híres pilóta, Egon Mayer irányított.
Egon Mayer
A Focke-Wulf FW 190-es a III. Birodalom egyik, ha nem a legjobb vadászgépe volt. A gép 1939. június 1-jén repült először, majd 1941 augusztusától a nyugati hadszíntéren került harci alkalmazásra, ahol hamar bebizonyította, hogy a Spitfire-t is képes minden tekintetben felülmúlni. Erőforrása egy 1700 LE-s BMW 801, 14 hengeres, léghűtéses csillagmotor volt; fegyverzete pedig 2 db 20 mm-es Mauser MG 151/20 gépágyúból, 2 db 13 mm-es Rheinmetall Borsig MG 131 géppuskából állt. Ezekkel felfegyverkezve már bármilyen szövetséges repülőgép pilótája jogosan félthette „madárkájának épségét”.
Mihelyst Johnson ráeszmélt arra, hogy mekkora bajban van, egyedüli reménye a túlélésre csak a gép szívósága lehetett. Ezután olyan erőpróba következett, amely mind a gép, mind a pedig pilóta tűréshatárait feszegette. Mayer elhatározza, hogy bármi áron lelövi azt a „madarat” az égről, ezután célkeresztbe fogta, majd tüzet nyitott. Johnson nem tehetett mást, mint tehetetlenül elviselte a gépébe csapódó lövedékeket, miközben lassítani kezdett. Ennek következtében a FW 190-es eléje került, és ő habozás nélkül tüzet nyitott rá. Jóllehet nem sokat látott ki a kabinból az olajfoltok miatt. Mayer azonban egyszerűen kikerülte a szánalmasra sikeredett lövést. Johnson végignézte, ahogy az ellenséges pilóta leír egy lassú kört, majd ismét mögéje kerül. Ekkor felkészült a legrosszabbra, amikor valami váratlan történik.
A Focke-Wulf azonban Johnson gépe mellé repült, és látta, ahogy Mayer átnéz hozzá, majd int neki. Johnson ekkor azt hitte, hogy ennyivel megúszta, ám csalódnia kellett. A Focke-Wulf ismét mögé került és újból tüzet nyitott, ezúttal a gépágyúkból. Egy későbbi visszaemlékezésekor, Johnson úgy mesélte, hogy ennek a támadásnak olyan volt a hangja, mint amikor a jégverés kopog a bádogtetőn. Johnson ekkor nem tehetett mást, mint összekuporodott, és reménykedett abban, hogy kibírja a gépe az újabb találatokat. Ezután Mayer megint mellé repült, ezúttal viszont már nem integet, hanem dühösen rázta az öklét, hogy nem tud megbirkózni a másik géppel. Aznap harmadszor is megsorozta Johnson P-47-esét, ezúttal az egyik szárny végétől a másik szárny végig. Johnson pedig eközben is összegörnyedve fohászkodott a pilótaülésben, hogy gépe továbbra is kibírja az újabb találatokat. Az eredménytelen támadás után megint mellé repült a Focke-Wulf, és ekkor a háború egy ritka pillanata történt: Egon Mayer elismeréseképpen megbillentette a gépe szárnyát, és eltávozott a légtérből. Robert S. Johnson pedig nyugodtan indulhatott vissza angliai bázisa felé.
Mikor földet ért, hősként üdvözölték a társai. Elmondták neki, miután látták a gépét égve zuhanni, biztosak voltak benne, hogy Johnson már halott. Miután kiszállt a gépből, elkezdte számolgatni a találatokat. Végül aztán, amikor a kétszázhoz ért, abbahagyta a számolást. Ebben az volt a különleges, hogy Mayer több mint 200 találatot ért el, és mégsem volt képes a P-47-est lelőni, míg Johnson sérült gépével még megfelelően védekezni sem tudott, mégis kisebb sérüléssel megúszta a nem mindennapi kalandot, ráadásul erős szerkezetű repülőgépe is jól kibírta a találatokat. A sors „iróniája”, hogy végül ebből a Robert S. Johnsonból lett később a szövetséges pilóták közül az európai hadszíntér egyik legsikeresebb pilótája.
Írta: Magyar Harcos és Kamikaze
