(1890-1969
Amerikai tábornok, politikus, az Egyesült Államok 34. elnöke. 1915-ben fejezte be West Pointban a katonai akadémiát, de az elsõ világháborúban nem vett részt. Különböző parancsnoki és vezérkari pozíciókat töltött be, 1933 és 1939 között MacArthur alatt szolgált. Hamarosan felfigyelt rá Marshall vezérkari fõőök, aki 1942-ben Angliába küldte. Röviddel ezután Eisenhowert választották ki az Észak-Afrikában partraszállásra készülő szövetséges erők vezetőjének. 1942-43-ban az Észak-Afrikában majd a Földközi-tenger térségében harcoló amerikai csapatok főparancsnoka. 1943-ban nevezték ki az európai szövetséges haderő főparancsnokává, így részese volt a szicíliai és az olaszországi hadjáratoknak. Decemberben visszahívták Nagy-Britanniába, hogy vegye át az európai invázióra készülő szövetséges egységek irányítását. Ő felelt a normandiai partraszállásért, melynek operatív parancsnoka Montgomery volt. "Ike" ezután az európai hadjáratot vezette. 1944 szeptemberében nehéz döntést kellett hoznia: parancsnokai (pl. Montgomery és Patton) azt sürgették, hogy egy helyre összpontosítsa az erőket, így gyorsan betörhetnek Németországba. Õ a "széles front" stratégiát választotta, mely az utánpótlás könnyebb biztosíthatósága és a hadseregek közötti rivalizálás elfojtása árán lassabb előrehaladást tett lehetővé. A háború után 1945 és 1948 között az USA hadseregének vezérkari főnöke, 1951-52-ben a NATO főparancsnoka volt, 1953-tól 1961-ig pedig két cikluson át az Egyesült Államok elnöke. Katonaként higgadt, jó szervezői erényekkel rendelkező parancsnoknak ismerték. Néha szemére vetették túlzott óvatosságát, viszont kitûnõ érzékkel tudta kezelni a szövetségesek egymás közötti konfliktusait.
Az SZTE Egyetemi Könyvtár Hadtörténeti Gyűjteményének engedélyével.
