Hitler 1945. április 20-án töltötte be 56. esztendejét. Ekkora megfáradt, öreg, gyógyszerfüggő ember lett. A kancellária területén lévő bunkeréből akkor jött ki utoljára, amikor kitüntetéseket adott át a Hitlerjugend tagjainak. Zsukov ugyanezen a napon parancsolta meg a 6. tüzérhadosztálynak, hogy kezdje el lőni Berlin utcáit. Ugyanekkor Konyev utasította egységeit, hogy hatoljanak be a városba „akár még ma éjszaka". A süllyedő hajóról menekülnek a patkányok. A legmagasabb rangú német parancsnokok, Wilhelm Keitel tábornagy és Alfréd Jodl tábornok elhagyták a bunkert és a Wehrmacht új főhadiszállására, a Berlintől északnyugatra mintegy 60 kilométerre fekvő Neuruppinbe távoztak. Dönitz tengernagy, a Kriegsmarine parancsnoka főhadiszállását a dán határ közelében lévő Flensburgban rendezte be. Göring birodalmi marsall, a Luftwaffe parancsnoka pedig Obersalzbergbe költözött. Mindannyian elhagyták Hitlert és a bekerített fővárost, még Himmler, az SS főparancsnoka is - ő Ziethenbe menekült.

Erődítmények

Az utolsó roham rendkívül nehéznek ígérkezett. Az első védelmi vonal a városközponttól mintegy 20-40 kilométerre húzódott, tavak, kisebb folyók és csatornák partja mentén. A másodikat a külvárosoknak a körvasút mentén lévő határa jelölte ki. Ezeket az állásokat különösen nehéz volt megsemmisíteni, ugyanis tüzérségi állásokkal és géppuskafészkekkel megerősített gyárakról volt szó. Az utolsó védelmi gyűrűt a Landwehr csatorna és a Spree határolta. Az állami épületek, a hatalmas épülettömbök, a földalatti állomásai, a pincék, a csatornahálózat mind veszélyes ellenállási pontot jelentettek. Az utcákon barikádok, tankcsapdák. Csaknem négyszáz bunkerben voltak nehézágyúk és géppuskák. Néhány bunker hatszintes volt, és 2,5 méter vastag betonfalak óvták. Ezek ellenálltak a lövedékek többségének. Az egész erődváros kilenc külső és kilenc belső szektorra volt osztva, amelyeket közlekedési hálózat kötött össze.

1945. április 23-án Berlin védelmének irányítását Weidling tábornok vette át az LVI. páncéloshadtesttől. Ő irányította a 20. páncéloshadosztály válogatott egységeit, a „Müncheberg" páncéloshadosztályt, a 9. ejtőernyőshadosztályt, a 18. és 25. páncélgránátos hadosztályt, a „Nordland" és „Nederland" Waffen-SS páncéloshadosztályát, valamint a birodalmi kancelláriát védő SS-dandárt, a Hitlerjugend Brigádot, az 1. légvédelmi tüzérhadosztályt, a Volkssturm körülbelül kilencven zászlóalját - mintegy 300 000 embert -, akik közül sokan csak egy rövid katonai átképzésben vettek részt, s nem túl jól kezelték a fegyvereket, viszont mindenre el voltak szánva. Többségüket nem a fanatizmus hajtotta, hanem otthonuk védelme. Megrémítette őket a Vörös Hadsereg. A szovjet katonák rettenetes bosszút álltak a német lakosságon, amelynek most meg kellett fizetnie a német hadsereg kegyetlenkedéseiért. Azok meggyőzésére pedig, akik ahelyett, hogy az esélytelen harchoz csatlakoztak volna, inkább tétlenül szerették volna megvárni a szovjet csapást, egy megcáfolhatatlan érv maradt: a tábori csendőrség felakasztja őket a lámpavasakra és nyakukba feliratot tesznek: „Áruló voltam".

Nagyításhoz kattints a képre.

Harckocsik és katyusák

1945. április 21-én reggel Zsukov páncélosai behatoltak a fővárost észak felől lezáró településre. Őket követte a gyalogság. Csujkov tábornok kihasználta a sztálingrádi tapasztalatokat. A katonákat rohamcsapatokra osztotta, amelyek mindegyike gyalogosszázadból, néhány páncéltörő ágyúból, rohamütegből, két mérnök és egy lángszórós szakaszból állt. A kipróbált harcmód szerint a tüzérség szétlőtte az ellenség védőállását, majd a gyalogság rohamra indult, és emeletről emeletre elfoglalta az épületet. Az akciók minden fázisát ágyú- és rakétatűz előzte meg. Különösen demoralizáló hatása volt a védőkre a katyusáknak.

"Páncélöklök"

Az utcai harcok rendkívül erőszakosan folytak. A támadók súlyos veszteségeket szenvedtek a közelharcokban, az összeomló épületek sokszor a védőkkel közös sírba temették őket. Számtalan harckocsi is elpusztult, különösen a beépített területeken. Többségük a páncélöklöknek esett áldozatul, amelyek igen eredményesek voltak az elszánt védők kezében. A Hitlerjugend tagjai - Hitler utolsó fanatikus hívei - különösen veszélyes harckocsipusztítók voltak. Óriási magabiztosság és bátorság kellett egy szál páncélököllel kiállni a T-34-es elé. Lesben kellett állni, 50 méter közel kellett engedni a harckocsit, koncentrálni és tüzelni. Egy lövésnek elegendőnek kellett lennie. Hibázni nem lehetett, mert az egyenlő volt a biztos halállal.

Adolf Hitler kis világa

A robbanásoktól meg-megremegő bunkerében megbújó Hitler őrült reményeket táplált. Élvezettel olvasta újra Nagy Frigyes történetéből azt a fejezetet, amelyben Carlyle arról számolt be, hogy a porosz uralkodót a legtragikusabb pillanatban, amikor öngyilkosságot akart elkövetni, mert nem kívánta átélni hadserege vereségét, megmentette az orosz cárnő halála, s az ellene létrehozott koalíció szétesése. Hitler arról ábrándozott, hogy a történelem megismétlődik: a kommunista Oroszország és a kapitalista Amerika közötti szövetség hamarosan felbomlik, s új konfliktus alakul ki a két versenytárs között, aminek minden hasznát a náci rendszer fogja élvezni. A legközelebbi jövőt illetően pedig arra számított, hogy a fővárost felmentik azok a német csapatok, amelyek a bekerítésből kitörnek. A Wenck tábornok vezette 12. hadseregnek élnie kellett a lehetőséggel, hogy mivel az amerikai csapatok megálltak az Elbánál, megforduljanak, és oldalba támadják Konyev csapatait és megnyissák az utat Berlin felé. Hasonlóképp Busse tábornok 9. hadseregének is parancsot kell kapnia az áttörésre, hogy megakadályozza a város bekerítését. Végül a Steiner SS-tábornok irányítása alatt álló SS páncélosegységeknek -száz harckocsi és rohamágyú - támadniuk kell észak felől, és eltorlaszolni a főváros felé vezető utat.

Utolsó erőfeszítések

1945. április 23-án a fővárostól délre az ellenségnek sikerült egy ellentámadással megtörnie a szovjet arcvonalat. Konyev azonnal reagált, jelentős erőket küldött oda a szovjet 5. hadseregből és a lengyel 2. hadseregből a légierő támogatásával, és megállította Steiner tábornok ellentámadását. 1945. április 24-én Berlintől délkeletre találkozott Konyev 1. Belorusz frontjának balszárnya, valamint Zsukov 1. Ukrán frontjának jobbszárnya. Miközben Zsukov tábornagy egymás után vette be a főváros északi külvárosait, Konyev közeledett a Tempelhof repülőtérhez és a „Müncheberg" hadosztály kemény védekezése ellenére átkelt a Tetow csatornán. Egy fiatal harckocsizó tiszt jegyezte le: „Tüzérségünk új állásokat foglal el. Már kevés a lőszerünk. Sztálinorgonák süvítése és robbanásai, sebesültek kiáltozása, motorzúgás, géppuskák fülsiketítő zaja... A repülőtér felé gyalogosokat szállító orosz harckocsik közelednek". A gyűrű bezárult a főváros központja körül. Április 26-án közel félmillió katona készült az utolsó támadásra. Példátlanul erős tüzérség támogatta őket: kilométerenként 650 ágyú, hogy teljesen elpusztítsa az alig 15 kilométer hosszú és 5 kilométer széles területet. A harcok hevessége megduplázódott, minden talpalatnyi területet meg kellett szerezni az elszántan küzdő ellenségtől.

Április 27-én szertefoszlottak Hitler utolsó ábrándjai is. A német 12. hadsereg akciói kudarcot vallottak. A 9. hadsereg, amelynek nem sikerült elkerülni a bekerítést, nyugat felé, az amerikaiak irányába igyekezett kitörni a gyűrűből. Hitler az utolsó kinti vendégeket fogadta. Hanna Reitsch pilótanő komoly teljesítménye volt, hogy Fieseler-Storch gépén sikerült leszállnia a rögtönzött leszállópályává alakított Unter den Lindenen. Könyörgött a führernek, hogy szálljon fel vele együtt. Hitler nemet mondott és közölte végső döntését, miszerint Berlinben marad és ott hal meg. Lefogyott és legyengült, de beszélgetőtársait még mindig hipnotizálni tudta: így például az egyik magasrangú tiszt, aki a végső bukás tudatában kétségbeesetten érkezett Hitlertől búcsúzni, a beszélgetés után lelkesen és megalapozatlan reményekkel távozott.

A kormánynegyedben

1945. április 28-án elkezdődött a Spree és a Landwehr csatorna között fekvő kormánynegyed ostroma. Itt voltak a legelegánsabb épületek, a Reichstag, az Opera, a Belügyminisztérium. Betonlapokkal voltak megerősítve, ablakaik és kapuik befalazva, számos ágyú és géppuska elrejtve, igazi erődítmények. Az Állatkertet is megerősítették. Barikádok torlaszolták el a Reichstaghoz vezető utcákat, a nagyobb épületeket megerősítették, és minden útkereszteződést aláaknáztak. Az egész területet föld alatti átjárókkal kötötték össze. A nácizmus utolsó fészkének megsemmisítését célzó harcok apokaliptikussá váltak. A híres berlini állatkert tragikus látványt nyújtott, mindenfelé megriadt állatok, rémült madarak. A városban előjöttek az emberek a pincékből, tüzelőnek valót és élelmet keresgéltek. Amikor azonban megszűntek a bombázások, csoportosan rontottak be a házakba még nagyobb rémületet keltve a részeg, bárgyú rablók és erőszakoskodók. „Ahová még nem jutottak el az oroszok, ott SS-katonák vadásztak szökevényekre, egyszerű katonákat akasztottak fel fiatal, keselyűarcú tisztek parancsára, akik nem tűrtek semmiféle ellenállást, sem magyarázkodást". 1945. április 29-én a harcok már csak alig ötszáz méterre folytak a Kancelláriától. Hitler elnökölt az esti tanácskozáson. Jelentéseket fogadott és parancsokat osztogatott. A III. Birodalom ura, aki nem rég még egész hadseregeket mozgatott a Szovjetunió végtelen síkságain, most alig néhány négyzetkilométernyi romot uralt. A helyzet abszurd. Mit érnek a parancsok, ha a rádióösszeköttetést szolgáló ballont már reggel lelőtték, s nem működik a telefonközpont? A csapatok többségének nem volt más választási lehetősége, mint meghalni a harcmezőn, vagy megadni magát. Éjszaka Hitler búcsúzkodott. Először a nőktől, titkárnőktől, ápolónőktől és szakácsnőktől, azután a férfiakkal szorított kezet, az adjutánsokkal, a mellette maradó hivatalnokokkal. Április 30-án reggel még levezette az utolsó megbeszélést, majd két legközelebbi titkárával megebédelt. Kutyákról beszélgettek. 15 órakor visszament a lakosztályába feleségével, Éva Braunnal, aki ciánt vett be. Rettegett a gondolattól, hogy sikertelen öngyilkossága után kalitkába zárják, és Moszkva utcáin mutogatják, mint egy majmot, ezért méregkapszulát vett be és főbe lőtte magát. Mindkettejük testét leöntötték benzinnel és felgyújtották egy bombatölcsérben a Kancellária kertjében.

Ugyanebben az időben a Zsukov frontjához tartozó 2. csapásmérő hadsereg 150. gyalogoshadosztályának katonái megrohamozták a Reichstagot. Az épületet 89 darab 152 mm-es és 203 mm-es ágyúval tartották közeli tűz alatt, az ötezer védő azonban ennek ellenére dühödten védekezett. A harcok estig tartottak. Végül két őrmester, Mihail Jegorov és Meliton Kantaria 20 óra 50 perckor kitűzte a kupolára a vörös zászlót.

A führer testamentuma

Hitler politikai végrendeletet hagyott hátra, amelyben államfővé Dönitz tengernagyot, birodalmi kancellárrá pedig, Goebbelst nevezte ki. Dönitz 1945. április 30-án kapcsolatba lépett az oroszokkal és béketárgyalásokat javasolt. Hihetetlen illúziókat táplált, amikor arra számított, hogy a szövetségesek Hitler utódait egy szuverén állam törvényes örököseinek ismerik el. Az álmából fölébresztett Sztálin mindössze annyit mondott, hogy kizárólag feltétel nélküli kapituláció fogadható el, majd visszafeküdt aludni. Másnap az oroszok ismét leszögezték, hogy a III. Birodalom kormányának egyetlen lehetősége van, a feltétel nélküli megadás. A szovjet csapatok határozott parancsot kaptak: „Folytatni a tüzelést! Nem lesz több tárgyalás". 1945. május l-jén 18.30-kor a tüzérség újból tüzelni kezdett, megfosztva ezzel a bunkerek lakóit maradék reményeitől. Két órával később Goebbels és a felesége megmérgezték hat gyermeküket majd öngyilkosok lettek. Május 2-án hajnalban Weidling tábornok, a berlini helyőrség parancsnoka megadta magát és aláírta a kapitulációról szóló parancsot, amelyet szovjet rádióadók továbbítottak a katonáinak: „Április 30-án elhagyott bennünket a führer, akinek hűséget esküdtünk. Továbbra is meg vagytok győződve arról, hogy a führer parancsára tovább kell harcolnotok Berlinért annak ellenére, hogy nincsenek nehézfegyvereitek és lőszereitek, és hogy az események alakulása ezt az ütközetet céltalanná teszi. A harc minden órája csak meghosszabbítja Berlin lakosságának és a sebesültjeink szenvedéseit. A szovjet legfelsőbb vezetéssel egyeztetve megparancsolom, hogy azonnal szüntessétek be a harcot".

Weidling felhívására az utolsó ellenállási pontokon is letették a fegyvert. Csak néhány alakulat, mint a „Müncheberg" hadosztály küzdött tovább azt remélve, hogy sikerül áttörnie a gyűrűt és eljuthat az amerikaiakhoz. Ez az utolsó - még elszántabb ütközet, mint a Sztálingrád alatti - tette véglegessé a III. Birodalom bukását.

1945. április 16. és május 8. között a Vörös Hadsereg vesztesége a berlini hadszíntéren 304 887 elesett, sebesült és eltűnt katona. A német veszteség felmérhetetlen.