Szatmári svábok az SS-ben

Hogyan befolyásolta a nemzeti ébredés, a regermanizáció az asszimiláció útjára lépő szatmári svábokat? Milyen hatással volt rájuk a náci Németország? Mennyiben változott a helyzetük Észak-Erdély Magyarországhoz való visszakerülése után? Miért léptek be a Németország határain kívül élő úgynevezett népi németek a német hadseregbe?

38554

A szatmári svábok

A szatmári svábok 20. századi története, különösen az 1940-1944 közötti időszak mindmáig nem került a történeti kutatások középpontjába, így szinte teljesen ismeretlen. A Duna-medencei németek történetének kutatásakor a szatmári svábokat a kelet-közép európai németség részeként tárgyalták, és egyáltalán nem foglalkoztak külön történetükkel. A szatmári svábok fejlődése különleges, mivel a 19. században meginduló asszimiláció talán körükben volt a legelőrehaladottabb. Az első világháborút követő nemzeti ébredés és regermanizáció egyik legvitatottabb fejezete éppen Szatmár vidékén zajlott.

Az első világháború következtében a nemzetépítéssel párhuzamosan egy nemzeti ébredési folyamat ment végbe Kelet-közép Európában, és ennek egyik legismertebb példája a németek körében meginduló regermanizáció. A világháborús élmény, illetve az ismét nagyhatalommá váló náci Németország támogatása tette ezt lehetővé, így a visszanémetesítés megindult mind Magyarországon, mind az utódállamokban. A próbálkozás eredményei viszont területenként nagyon különböztek. Míg az utódállamokban a kisebbségpolitika terén a magyar kérdés állt a középpontban és a kisantant államok kihasználták s támogatták a visszanémetesítést, ezzel is gyengítve a magyarok pozícióit, addig a trianoni Magyarországon a két világháború között a német kérdés volt a legfontosabb, és a magyar kormány igyekezett folytatni a világháborút megelőző kisebbségpolitikáját, illetve csökkenteni Németország befolyását.

Az utódállamokban a német kisebbség radikalizálódott, és teljesen a nemzetiszocialista ideológia befolyása alá került, ezzel szemben a magyarországi mozgalom mérsékelt maradt. A területgyarapodások következtében azonban a '40-es évek első felében a magyar kormány is szembesült a radikálisabb igényekkel fellépő németség követeléseivel. Az 1940-1944 közötti évek egyik legfontosabb kisebbségi problémájává így (a román kérdés mellett) a német kérdés vált. Ennek a folyamatnak a csúcspontját az 1940. után több szakaszban lezajló SS toborzás jelentette. Az első, 1942-ben történt SS toborzás önkéntes alapon zajlott, ezért ez az egész folyamat egyik kulcsmomentuma. A továbbiakban a toborzás szatmári vetületeit próbálom felvázolni.

A területvisszacsatolások következtében a szatmári svábok is visszakerültek Magyarországhoz, ettől kezdve sorsuk összekapcsolódott a magyarországi németekével. A magyar kormány a külpolitikai sikereknek (revízió nyomán elért területgyarapodásoknak) rendelte alá a kisebbségi kérdést, és ennek fejében hajlandó volt engedményekre is. Az 1940. augusztus 30-án aláírt 2. bécsi döntéssel egyidőben – aminek révén Észak-Erdély ismét Magyarország része lett – aláírták a német népcsoportegyezményt is, amivel a német kormány a magyarországi németeket az utódállamok-beliekkel óhajtotta egy szintre hozni.

A magyar kormány zsarolásnak tartotta az egyezményt, de csak annyit tudott elérni, hogy a kollektív jogok nem kerültek a szerződésbe, ugyanis abban nem a népcsoport közjogi különállása szerepelt, hanem a népcsoportot alkotó személyeké. A kormány végül elfogadta az egyezményt abban a reményben, hogy Teleki miniszterelnök majd mindent megtesz annak szabotálásáért, az egyezmény betartását ugyanis a két állam közötti jó viszony garantálta, és senki nem ellenőrizte.

Radikalizálódó Volksbund

A bécsi népcsoportegyezmény megszületése mindenképpen fordulatot jelentett a magyarországi németek (köztük a szatmári svábok), és a Volksbund (az 1938-ban létrehozott, Basch Ferenc által vezetett Magyarországi Németek Szövetsége) történetében is. A területgyarapodás következtében visszatérő német kisebbségek szervezetei fokozatosan egyesültek a Volksbunddal, ez azonban feszültségekhez vezetett a szervezeten belül. Egyrészt generációs viták bontakoztak ki, másrészt a visszatérő németek öntudatosabb programja a szervezet radikalizálódását vonta maga után.

Egyre elégedetlenebbek voltak a kormány politikájával, egyre radikálisabb követelésekkel léptek fel. Korábban a Volksbund kormánypárti volt, illetve a kormánnyal való jó viszony megőrzését tartotta a megegyezés zálogának. A szervezet radikalizálódása miatt az új miniszterelnök, Bárdossy László a német követhez fordult, és a Volksbund fegyelmezését kérte, de ez egyben az addigi kisebbségpolitika végét is jelentette, és a kérdés többé nem számított belügynek. Ettől kezdve Berlin akarata érvényesült egyre inkább a magyarországi németek esetében is, s ez a szervezet fokozatos átalakításához vezetett.

Berlin utasítására a Volksbund mérsékelt hangvételén, ugyanis tudtára adták, hogy a népcsoport építésének időszaka lejárt, s a Volksbundnak is ki kell vennie részét a háborús erőfeszítésekből. A szervezet ekkor még csak a népcsoport népiségi megszervezésének a kezdetén volt (ugyanis a Volksbund létrehozásakor a német népcsoport összefogása s érdekképviselete volt a cél), ettől kezdve azonban a német politikai érdekek kiszolgálójává vált.

A népcsoportegyezménnyel egyértelművé vált, hogy Berlin nem mond le a magyarországi németekről, s egyre inkább beleszólást kér a szervezet működésébe. Basch Ferenc népcsoportvezető számított is a német kormány beavatkozására, de Berlin eszközként használta a német kisebbséget, és nem a Volksbund érdekeit szolgálta.

A fent vázolt események nagyban befolyásolták a szatmári svábok 1940. utáni helyzetét is. Mint ahogy arra egyes sváb vezetők számítottak, a magyar kormány igyekezett felszámolni a román időkben elért eredményeket: 18-ra csökkentették a német iskolák számát (24-ről), az öntudatos sváb hivatalnokokat más faluba helyezték át, a kultúrotthonokat és a német nyelvű misét pedig betiltották. Basch tiltakozására Bárdossy kifejtette, hogy a román időkben kialakult helyzet abnormális, így azt nem lehet tovább fenntartani.

A magyar kormány intézkedései láttán a szatmári svábok is a Volksbundtól reméltek védelmet, így ennek egyik tagszervezetévé váltak, majd október 19-én Basch is személyesen látogatott el Nagykárolyba. Ezek után sorra alakultak meg a helyi szervezetek a Szatmár megyei német községekben.

1940-1944 között sehol sem folyt olyan elkeseredett és éles küzdelem a magyarok és a népi németek között, mint Szatmáron, ugyanakkor sehol sem jelentkezett annyira a hazafias érzület, mint itt. A kiélezett ellentétek gyakran fajultak tettlegességig, 1941. tavaszán verekedés tört ki, amikor mezőteremi fiatalok megpróbálták feloszlatni a Mezőpetriben megtartott sváb bált. Az összetűzésnek halálos áldozata is volt egy sváb fiatal személyében, azonban az elkövető magyar fiatalt felmentették, a Volksbundnak pedig megtiltották, hogy beszámoljon az eseményekről. Az idő rövidsége miatt a magyar közigazgatásnak nem sikerült felszámolnia a svábok által elért eredményeket, de folyamatosan akadályozta a Volksbund tevékenységét, illetve továbbra is szorgalmazta az asszimilációt.

Indulnak a toborzások

Az SS-t 1925-ben hozták létre Hitler személyes védelmére. Élére 1929-ben Heinrich Himmlert nevezték ki, aki a nemzetiszocialista ideológia erőszakszervezetévé változtatta. Az SS fegyveres alakulatai közvetlenül a nácik hatalomra jutása után, rendfenntartóként jelentek meg, de a háború kitörésekor már az első harcokban részt vettek, s fanatikusságuk miatt nagy létszámveszteségekkel kerültek ki a harcokból.

Az SS alakulatok létszámkiegészítése a hadkötelesek körében végrehajtott önkéntes toborzás útján történt. 1939 végén a felfegyverzett SS alakulatok, a Waffen SS részére létrehozták a kiegészítő hivatalt. Mivel a Wehrmacht szükségletei miatt a németországi sorozás akadályokba ütközött, előtérbe kerültek a határokon kívül élő népi németek, s idővel ezek az SS tartalékaivá minősültek. A súlyos veszteségek miatt 1942-től hadköteles németeket is be lehetett osztani a Waffen SS-be, azonban az önkéntesség elvét végig fenntartották.

Az első illegális toborzásokra 1940. elején került sor. A tervek szerint Romániából 1000, Magyarországról pedig 500 fő toborzását irányozták elő. Magyarországon azonban akadályokba ütközött a toborzás, így csak 1941. júniusában indult el az első 100 fős csoport. Az illegális toborzások Romániában voltak a legsikeresebbek, ahol a népcsoportvezető vendégmunkásoknak álcázva szállította ki az önkénteseket.

1941. decemberében Himmler elrendelte 60 000 fő toborzását Magyarországon, Romániában és Szlovákiában. E hatalmas szám kiutaztatása azonban csak államközi egyezmények útján vált lehetségessé. 1942. januárjában Ribbentropp német külügyminiszter budapesti útja alkalmával hivatalosan is kérte 20 000 német önkéntes toborzását Magyarország területén.

Ez alkalommal is megmutatkozott a magyar kormány álláspontja a kisebbségekkel – elsősorban a német kisebbséggel – szemben. Egyrészt így akarta kímélni, illetve csökkenteni a keleti frontra kiküldött honvédek számát, másrészt ezáltal akart megszabadulni a német kisebbség radikális elemeitől. A megállapodásról azonban csak szóbeli egyezség történt 1942. februárjában, eszerint a magyar kormány hozzájárult a 18-30 éves magyar állampolgároknak önkéntes jelentkezés alapján a Waffen-SS-be történő toborzásához, magyar állampolgárságuk elvesztése mellett, függetlenül attól, hogy az illető a magyarországi Volksbund tagja-e, vagy sem.

Forrás: Múlt-kor

A kommenteléshez jelentkezz be vagy ha még nincs fiókod, regisztrálj!

A hónap képe
A hónap képe
Felhívás: A 25. órában vagyunk
A 25. órában vagyunk