Amerikai bombatámadások Európában, 1942-45

A második világháború egyik legaktuálisabb témája a szövetséges - és benne az amerikai - légierő bombatámadásai az európai kontinens ellen, hiszen ekkor formálódott ki az amerikai légierő mind a mai napig érvényben lévő stratégiája és harci módszere. A súlyos veszteségek és az elhúzódó háború miatt az amerikai közvélemény ugyan sokszor bírálta a bombázások hatékonyságát és hasznosságát, a háború végén a németek mégis a stratégiai bombázást tették az első helyre, amikor vereségük fő okát keresték. 1945 januárjára akkora káosz uralkodott Németországban, hogy az a szövetségesek inváziója nélkül is összeomlott volna.

ang_csat2Az első világháború után, amikor az emberek elborzadtak a szörnyű pusztítástól, sokan töprengtek azon, vajon milyen lesz a jövő háborúja. Valamennyien egy gyors és kíméletes módszert próbáltak kidolgozni a nemzetek közötti konfliktusok kezelésére. Az úttörők egyike - és talán az egyik legnagyobb hatású stratéga - Giulio Douhet olasz hadseregtiszt volt, aki 1921-ben A levegő uralma (Il dominio dell' aria) címmel publikált könyvében foglalta össze a jövőlégierejéről alkotott elképzeléseit. Eszerint egy eljövendő háborúban már a légierő válik a meghatározó haderőnemmé, míg a szárazföldi egységek legfeljebb a megszálló erőket alkotnák. A légierő igazi erejét a hatalmas, felfegyverzett "légi cirkálókban" látta, amelyek kibombázzák az ellenséges országot a háborúból.

b25_1Douhet víziója világszerte nagy hatást gyakorolt a haderőfejlesztési elképzelésekre. Napirendre került a bombázórepülők kifejlesztése. Az Egyesült Államokban, ahol a légierő (United States Army Air Forces, USAAF) a hadsereg része volt, William Mitchell dandártábornok fektette le a jövő légierejének alapelveit. Az Egyesült Államokban született meg a stratégiai bombázás leghatékonyabb és leghumánusabb formájának, a precíziós bombázásnak az elmélete.

Mitchell szerint a háború gyorsan eldönthető és a polgári lakosság megkímélhető, ha csak az ipart, annak is bizonyos szegmenseit bombázzák, ami magával rántja az egész ellenséges gazdasági felépítményt. Ezeket Mitchell "üvegnyak iparoknak" (hottleneck industrier) nevezte. Az Egyesült Államok hadba lépésével elérkezett az idő, amikor a bombázásokról kialakított elméletet a gyakorlatban is kipróbálhatták. Az 1943 januári casablancai konferencián összeállították a bombázandó célpontok listáját, amely a háború végéig nem változott: elsődleges prioritást élvezett a német tengeralattjáró-ipar, a repülőgépgyártás, a golyóscsapágygyártás és az olajipar.

Kiemelten fontosnak tartották a Luftwaffe elpusztítását, a légi fölény kivívását. Másodlagos fontosságú volt a szintetikusgumi- és abroncsgyárak, valamint a gépjárműgyártás felszámolása. A prioritások listáját a találkozó helyszínéről Casablanca-direktívának nevezték el.

dresden2
Az Amerikában kidolgozott bombázási módszerek nem nagyon változtak a háború folyamán. A támadást néhány nappal megelőzte egy felderítő repülés, majd a támadás napján egy célmegjelölő egység repült a támadó raj előtt öt-tíz perccel. A fő raj az általa megjelölt célpontra szórta a bombák tömegét, szőnyegszerűen betakarva a célpontot (= szőnyegbombázás). A bombázók, hogy a veszteségeket minimalizálják, egy ún. "fő harci alakzatban" (bomberbulk combat box) repültek. Ezt átlagban két század alkotta, 250 méteres magassági tagozódással. Így a bombázók géppuskái össztüzet zúdíthattak a támadó vadászokra. Ha azonban valamilyen okból egy bombázó lemaradt a rajtól, ritkán kerülte el végzetét.

Egy bombázóezredet (bomber wing) 2-4 század, míg egy támadócsoportot két ezred alkotott, így könnyen kiszámítható, hogy a támadók hatalmas erőt képviseltek a 3-6000 kg bombaterhet is szállítani képes bombázók sokaságával. A találati pontosságot azonban jelentősen ronthatta az erős légvédelmi tűz, illetve az is, ha ennek elkerülése érdekében a támadók 5400-7400 m magasban oldották ki bombáikat. A harmadik-negyedik támadó hullám pedig az előző kettő bombái miatt már semmit sem látott a portól és a füsttől. Így sokszor előfordult, hogy a legnagyobb igyekezet ellenére sem sikerült egy adott célt elpusztítani, a polgári áldozatok száma ugyanakkor igen nagy volt.

dresdenIdőrendben öt fázisra lehet osztani az angol-amerikai bombázásokat. Az első szakaszban csak az angolok támadták a kontinenst. 1942. augusztus 17-én az amerikai bombázók is megjelentek Európa egén, ettől számítjuk a második szakaszt. A harmadikban, 1943. július 5. és 1944. február 19. között a legfontosabb esemény a második légi front megnyitása volt Észak-Afrika, majd Dél-Európa felől. A negyedik szakasz az ún. nagyhéttel kezdődött 1944. február 20-án, és az év június 20-án zárult. Ezt követte az ötödik szakasz, mely egészen a háború végéig tartott. A támadások sorában a vízválasztónak az ún. nagyhét (Big Week) bizonyult, melynek hivatalosan az Érvelés hadművelet (Operation Argument) nevet adták. 1944. február 20-27. között az Angliában állomásozó 8. és a Dél-Olaszországba települt 15. légi hadsereg mindennap támadta a Luftwaffét és a német repülőgépgyártást. Amíg a bombázók a repülőtereket, repülő- és golyóscsapágygyárakat rombolták, az 1282 amerikai vadászgép szabad vadászatot rendezett Európa fölött. A nagyhét folyamán összesen 3800 bombázóbevetést regisztráltak, és tízezer tonna bomba hullott a német repülőgépiparra. Ez több mint az amerikaiak által 1942-ben ledobott bombák tömege összesen. Ez alatt a hét alatt 226 bombázó és 28 vadászrepülő veszett el, ami 6%-os veszteségi mutatónak felel meg - ez sokkal jobb arány volt, mint a várt 200 bombázó elvesztése naponta.

A hatás Németországban megrendítő erejű volt. A repülőgépipar 90%-ában megsemmisült az épületek 75%-a. A Luftwaffe gerince megtört. Ekkor a repülőgépipar Hitler döntésének eredményeképpen Göring Repülési Minisztériumától Albert Speer Hadianyag- és Termelési Minisztériumához került. Speer az eredetileg 27 gyárból álló ipart 729 kis üzembe, nehezen megtalálható erdőkbe, bányákba és barlangokba telepítette szét. A német repülőgép-termelés 1944-ben ért a csúcsra, de ekkorra már nem maradt üzemanyag, ami felröpíthette volna a gépeket. Speer erőfeszítései emberfelettiek voltak, de a széttelepített ipar olyannyira igénybe vette a közlekedési rendszert (főleg a vasutat), hogy annak legkisebb hibája is komoly termeléskiesést eredményezett. Ezért omlott össze olyan hirtelen a német gazdaság 1945 elején.

usa-a-anzio-44Hiába volt azonban Speer minden erőfeszítése, az amerikai légierő belekényszerítette egy olyan anyagháborúba, amelyből csak vesztesen kerülhetett ki. 1943-ig a németek uralták Európa egét. 1943. november 3-án azonban új kor kezdődött: megjelentek a kísérővadászok az amerikai bombázók mellett. A német pilóták nem voltak képesek felvenni a harcot ekkora túlerővel szemben, és nem tudták eldönteni, hogy kit támadjanak: a bombázókat vagy a rájuk tüzelő vadászgépeket. 1944 tavaszától a közös amerikai-angol tervezésű P-51 Mustang - a háború legjobb hagyományos vadászgépe - póttankkal már Angliából Prágáig és vissza tudta kísérni a bombázókat, ami megpecsételte a német légvédelem sorsát.

A nagyszámú elvesztett repülőgép azonban egy másik, súlyosabb következménnyel is járt: a lezuhant repülők többségében odavesztek a pilóták. Könnyebb pótolni egy jó repülőgépet, mint egy jó pilótát, amint arra a németek is rájöttek. 1944 első felében a Luftwaffe 2262 pilótát veszített, s mivel ugyanez megtörtént már 1943 őszén is, a rendelkezésre álló emberanyag egyre képzetlenebb volt. A kadetiskolák nem tudták kielégíteni a frontokról jelzett igényeket, amit tetézett az egyre krónikusabbá váló üzemanyaghiány, a gyakorlógépek hiánya, valamint az a tény, hogy ezeket a repülőket is állandóan támadták az amerikaiak. Így mire a német kadet frontszolgálatra került, csak a szövetségesek által repült órák felét teljesítette, harci gépben pedig még kevesebb időt töltött. Így fordulhatott elő, hogy az egykor büszke és rettegett Luftwaffe a háború végére minden harci erejét elveszítette.

A nagyhét után az amerikaiak veszteségi mutatói egyre csökkentek, míg a pontosság és a ledobott bombamennyiség egyre nőtt. Ráadásul a folyamatos bombázásoknak kumulatív hatása volt, így a célpontok közelében mind több gyár és üzem kényszerült bezárni kapuit.

bomb41944 tavaszán a legfontosabb cél a normandiai partraszállás előkészítése volt. A hírhedt atlanti fal, a németek part menti vádműveinek szétzúzása a stratégiai bombázók feladata volt. A csatorna körüli német repülőterek bombázása is olyannyira sikerült, hogy Caentől - az inváziós zónához legközelebb eső francia várostól - 130 km-es körzetben alig maradt ép repülő- tér. Könnyítette a bombázók helyzetét, hogy eközben már javában folyt az ún. "olajkampány", így a Luftwaffe nem tudott egységeket átdobni a part védelmére. Az invázió napján az a néhány német repülőgép, amelyik egyáltalán levegőbe tudott emelkedni, ugyanolyan távolságról érkezett a csatatér fölé, mint a csatornát átrepülő angol-amerikai repülőgépek.

A partraszállás előkészítésének másik fontos eleme a francia vasutak szétrombolása volt. A német hadsereg ugyanis elsősorban vasúton oldotta meg az erők átcsoportosítását, az utánpótlás szállítását. A francia vasúti rendszer szisztematikus lerombolása a pályaudvaroktól a mellékvágányokon át a mozdonyokig és vagonokig azt eredményezte, hogy június 6-ra a francia vasutak kapacitása az 1944. januári teljesítmény 10%-ára csökkent.

A szövetséges légierő egyre erőteljesebben támadta a német vasutakat is, hogy megakadályozza a csapatmozgásokat. 1945. február végére a német vasúthálózat már nem tudta ellátni Németországot, ami jelentős mértékben hozzájárult a német összeomláshoz. A Speer vezette iparszéttelepítés most ütött vissza, mivel nagyon rá volt utalva a közlekedési rendszerre (egy repülőgép például 40-50-szer "végigvonatozott" az országon, mire felszállhatott). A vasút leállásával nem jutott el a nyersanyag a gyárakba, a késztermék a frontra. Még a városoknak szánt élelmiszer sem ért célba, pedig Hitler kényesen ügyelt arra, hogy a nép minél kevesebbet érezzen a háború viszontagságaiból. Még nagyobb pusztítás érte a német olajipart. Németországban mindig is gondot okozott az üzemanyag- utánpótlás. 1938-ban, az utolsó békés évben a felhasznált hét és fél millió tonna kőolaj kétharmadát importálni kellett, és 1939-ben is csak hathavi tartalék állt a csapatok rendelkezésére. Bár a kőolajipar szétzúzása benne foglaltatott a Pointblank prioritásaiban, csak 1944. június 10-től került az első helyre a célpontok listájában, s ezt a helyét megőrizte a háború végéig. A német hadvezetés néhány nagyobb csoportba telepítette a kőolaj-finomítókat és -lepárlókat, mert abban bízott, hogy a Luftwaffe majd megvédi a könnyen elpusztítható objektumokat. Amikor azonban a szövetségesek elkezdték bombázni ezt az iparágat, a Luftwaffe már nem tudott számottevő ellenállást kifejteni.

A bombázások eredményeként 1944. szeptemberben, az olaj- ipart ért támadások hatodik hónapjában már csak a januári teljesítményük 23%-át tudták előállítani a német konszernek, de repülőbenzinből csak az eredeti mennyiség 6%-át. Ta- karékosságból leállították a pilóta és tankvezetőképzést, vala- mint törölték a Szovjetunió ellen irányuló bombázásokat. 1944 decemberben az Ardennekben induló utolsó német offenzívát úgy indították el, hogy remélték: az előőrsök elegendő üzem- anyagot szereznek majd a támadás befejezéséhez, mivel a hadvezetés csak az első 100 km-re elegendő üzemanyagot tudta biztosítani. A repülőgépgyártás, a közlekedési rendszer és az olajipar ellen intézett támadásoknak tehát döntő szerepük volt Németország térdre kényszerítésében.

Az amerikai légierő 18 418 repülőgépet veszített, melyből 9949 volt bombázó, a RAF vesztesége 22 010 repülő, ebből 11 965 bombázó. A Luftwaffénak összesen 32 921 repülőgépe semmisült meg. A RAF és a 15. Légi Hadsereg több tisztet vesztett 1944-ben, mint a partra szálló szárazföldi egységek. A két világháború között megjósolt gyors és kíméletes háború nem következett be, sőt, minden addiginál elképzelhetetlenebb kín és szenvedés várt a világra a háború hat éve alatt. A bombázások legalább huszonötmillió embert érintettek Európában, s ebből a legóvatosabb becslések szerint is hétszázezer és egymillió közé tehető a halottak száma.

dresden1945A stratégiai bombatámadások hatását azonban késleltette néhány tényező. Egyrészt, majdnem egy évbe telt, míg az amerikai légierő olyan szintre fejlődött, hogy nagyobb számban indíthasson támadást a kontinens ellen. Másodszor, a kísérő- vadászok 1943. végi megjelenéséig öngyilkos vállalkozásnak számított berepülni Európa fölé, ahol a Luftwaffe korlátlan úr volt. Az amerikai bombák 72%-át 1944. Július 1. után, tehát már a győzelem felé menetelve dobták le. Mindent összevetve, a szövetséges légierők támadásait a tengelyhatalmak hadiipara ellen sikeres és fontos momentumnak tekinthetjük a második világháború történetében. Valójában ez ugyanúgy kiérdemli a "front" minősítést, mint akármelyik másik, hagyományos front Európában. Bár nem álltak szemben egymással hatalmas hadseregek, és nem voltak véres ostromok, mindennap megütköztek a pilóták Európa egén. Mind a bombázások, mind az ellenük való védekezés hatalmas áldozatokat követelt emberéletben, hadianyagban és munkaórában egyaránt, ami jelentős termeléskiesést jelentett a német hadiiparnak.

Volt azonban két terület, amelyben nem sikerült áttörést elérni a háború folyamán: a bombázások pontossága és a lakosság morális megtörése terén. Az amerikai koncepció, miszerint csak az adott ipari üzemet szabad bombázni, a lakosságot pedig lehetőleg kímélni kell, rendkívüli pontosságot igényelt. Ezt azonban soha nem sikerült elérni. A háború elején ideális körülmények között is csak minden harmadik bomba hullott a cél közelébe, és ez az arány 1945-re sem emelkedett 50% fölé. Radarbombázásnál, rossz időben azonban 151 combat boxból (átlag 450 század) mindössze egy tudta a cél egymérföldes körzetébe juttatni bombaterhét, kétmérföldnyire 17 közelítette meg a célt, ötmérföldnyire 30, a többi 103 pedig még csak a cél közelében se járt. Ez kitűnő lehetőséget adott a náci propagandának arra, hogy terrortámadásnak minősítse a bombázók tevékenységét, és elfedje az igazi hatást. Míg az amerikai vezetés a német ipar megsemmisítésében bízott, a brit Királyi Légierő inkább a városok lakónegyedeit bombázta éjszakai bevetésein, abban a reményben, hogy megtörik a lakosság ellenállása vagy - még jobb esetben - az emberek fellázadnak Hitler és a náci vezetés ellen, így fejezve be a háborút. Ezen elképzelés szellemében hajtották végre az olyan gyalázatos támadásokat, mint 1943-ban Lübeck és Hamburg, 1945-ben pedig Drezda bombázása. Ezek során kifejezetten a lakosság minél nagyobb számban történő elpusztítására törekedtek, és így e bombázásokat valóban terrortámadásnak lehet bélyegezni. Nem számoltak azonban egyrészt a náci propaganda hatásával, másrészt azzal a ténnyel, hogy az ilyen nehéz sorba juttatott emberek már nem lázadnak, inkább összehúzzák magukat és megpróbálnak kitartani a háború végéig.

Nem feltétlenül kell szeretniük a fennálló rendszert ahhoz, hogy kitartásukkal és dacos élni akarásukkal kollaboráljanak a diktátor rezsimjével. Ez a pszichológiai tényező mentette meg Angliát is a kapitulációtól 1940-ben, az angliai csata idején.

A hónap képe
A hónap képe
Felhívás: A 25. órában vagyunk
A 25. órában vagyunk