Don-kanyar, 1942-43

A 2. magyar hadsereg története

A német hadvezetés 1941 telén csúfos vereséget szenvedett Moszkvánál, így 1942-ben mind eddiginél nehezebb feladat hárult a szövetségesekre. A birodalomnak újabb seregekre volt szüksége. Wilhelm Keitel vezértábornagy - a német véderő főparancsnokságának egykori vezetője - 1942 január 21-én Magyarországra utazott a kormánnyal való tárgyalás végett. Az eredmény: Magyarország 9 gyalogos és 1 páncélos hadosztály kiállítását vállalta magára. Ezekből alakult meg a 2. magyar hadsereg vitéz Jány Gusztáv parancsnoklatával, mely a fronton Weichs tábornokhadseregcsoportjához tartozott.

A 2. magyar hadsereg katonáit az egész ország területéről hívták be, a népességi arányok figyelembevételével. A katonailag leghasznosabb emberanyaghoz azonban nem nyúltak, mert azt a világháború utáni időkre akarta átmenteni a magyar katonai vezetőség. A III., a IV. és a VII. hadtest állományából két-két könnyű hadosztályt mozgósítottak. A 6 hadosztályt további hárommal egészítették ki. A frontra magukkal vitték a II. és az V. hadtest, ill. a kassai VIII. hadtest egy-egy könnyű hadosztályát. Nem csoda, hogy a 2. hadseregből hiányzott az összeszokottság és a csapatszellem sem volt egységes. 1942 tavaszán osztottak egy páncélos hadosztályt is a hadseregbe osztottak, melyet német hadianyaggal szereltek fel. A sereg állományát gazdagította egy 1942 október 15-én csatlakozó egy ezred erejű repülőcsoport is, amely ettől a naptól kezdve a 2. repülődandár nevet viselte. 1942 áprilisában a hadsereg megszervezése befejeződött, ezután megkezdődött a csapatok kiszállítása a hadműveletek helyszínére. Július 27-én az utolsó egységek is megérkeztek a keleti frontra. 822 száztíz tengelyes vasúti szerelvény bonyolította le a hadosztályok szállítását. Annak ellenére, hogy igyekeztek megakadályozni a hirtelen kivonulás nyilvánosságra hozatalát, a vonatok indulásánál mindig sokezres tömeg búcsúztatta szeretteit.

A 2. magyar hadsereg létszáma meghaladta a kétszázezer főt. Ez első hallásra soknak tűnik, de a szám nem tükrözi hűen a valóságot. A magyarok hadosztályait csupán két gyalogezred alkotta, míg a németek, sőt még az oroszok hadosztályai is három ezreddel rendelkeztek. Ezért is hívták csapatainkat könnyű hadosztályoknak. A német hadvezetés egyik nagy baklövéseként emlegetik, hogy a magyar könnyűhadosztályokat olyan feladatokkal bízta meg, ami a teljes értékű és jobban felszerelt hadosztályoknak is komoly megpróbáltatást jelentett volna. A 2. magyar hadsereg azonban, a királyi honvédséghez képest, igen jól fel volt szerelve a nem mozgósított egységektől elvett fegyverekkel. Egy gyalogezred fegyverzete a következőképpen festett:

46 géppuska
18 gránátvető
20 aknavető
20 páncéltörő ágyú
18 nehézpuska
108 golyószóró
160 német géppisztoly (körülbelül).

Az ezredekhez tartozott még:

egy tábori ágyús üteg 4 darab 8 cm-es löveggel felszerelve
egy aknavető század
egy kocsizó géppuskás század
egy páncéltörő ágyús század
egy árkászszázad
egy lovas szakasz
egy kerékpáros szakasz
egy távbeszélőszakasz.

Ez a felszereltség csak magyar viszonylatban volt jelentős, az orosz és a német haderő sokkal nagyobb fegyverarzenállal dicsekedhetett.

A már említett problémákon kívül is voltak gondjai a keleti fronton harcoló egységeknek. Magyarország lakosságának 20 %-át a nemzetiségek tették ki, a hadseregben is hasonló számarányban szolgáltak. Főleg az ellátó és kiszolgáló egységekben kaptak szerepet, de megfordultak a csatatéren is. A magyarok legfőbb gondját talán az elvi probléma jelentette: ez a háború igazából Hitler háborúja volt, a magyar nép érdeke nélkül a mások céljaiért kellett harcolniuk, egy idegen országban, távol a hazájuktól. Hasonló okokból hiányzott a magyar katonákból is a harci szellem. A 2. hadsereg katonái azzal az ígérettel vonultak a harctérre, hogy rövid időn belül felváltják őket. Ez nem következett be, a váltás megérkezésének időpontja egyre inkább eltolódott, majd végül elmaradt. A katonák jogosan érezték úgy, hogy becsapták, a biztos halálba küldték őket. Társaikat szemlélve csak erősödött bennük ez az érzés, mivel a katonák jelentős része már 35 évnél is idősebb volt, nincstelenekből, szegény parasztokból, az állam által leginkább nélkülözhető egyénekből állt. Különös volt még számukra, hogy a Magyarországon megbetegedett katonát nem odahaza ápolták, hanem Oroszországban, abból a célból, hogy felépülve könnyen bevethető legyen. Az összes jel arra utalt, hogy a honvédség őket könnyen feláldozható "emberanyagnak" tekinti.

A kivezényelt tisztek is hasonlóan vélekedtek. A tisztikar jelentős hányada tartalékos katona volt, aktív szerepet csak a magasabb beosztásúak kaptak. Harci kedvüket és pozitív jövőképüket jól jellemzi, hogy a harci események iránti érdeklődés helyett inkább politizáltak és a mihamarabbi leszerelésükön serénykedtek. A gyalogezredek viszonylag jól fel voltak szerelve, azonban több aggasztó hiányosság is mutatkozott. Az ellenséges páncélosokkal vívandó harc végzetes következményekkel járhatott, ugyanis a magyar páncélelhárítás igen hiányos és korszerűtlen volt. 244 darab 37 mm-es páncéltörő ágyúval rendelkezett a hadsereg, ez a szám önmagában is alacsony lenne, de nagyobb problémát jelentett, hogy a korszerű T-34-esek ellen mit sem értek az effajta fegyverek. A németek ugyan segítséget nyújtottak csapatainknak, 47 mm-es páncéltörő ágyúkkal, de ezeket csak a frontra történő megérkezés után kapták meg a katonák. Szintén a fronton kaptunk még 77 darab 50 mm-es német 38 M. típusú és körülbelül 50 darab francia építésű 75 mm-es páncéltörőt.

A páncéloshadosztálynál jobb volt a helyzet. A németek segítséget nyújtottak, mert a magyar hadseregnek nem volt kellő számú közepes harckocsija. Utánpótlásként 108 darab a csehektől elkobzott, de korszerűsített T 38-ast kaptunk. A német haderő pedig 22 PZ-IV-es harckocsit bocsátott a hadosztály rendelkezésére. Az előbb említetteken kívül a magyar haderő így festett:

18 Csaba páncélgépkocsi
19 Nimród páncélvadász
17 Toldi könnyű harckocsi

A páncéloshadosztály a 2. magyar hadsereg elitalakulata volt. A felszereltsége messze meghaladta a többi magyar hadosztályét, mégis, mikor összehasonlították egy német, vagy orosz tankhadosztállyal, akkor láthatták elmaradottságát mind számban, mind a technika terén.

További problémát jelentett a katonák ruházata. A honvédség a rövid szárú bakancsot általánosította, ami nyáron a port, ősszel pedig a vizet engedte be. Szállítási problémák miatt télen is ezt kellet használniuk a fronton harcolóknak, mivel a téli ruházat csak későn érkezett meg és akkor sem elegendő számban. Csak hadosztályi szinten álltak rendelkezésre gépkocsik, egyébként lovak vontatta kocsikat kellett használni. Hadosztályonként 70 teher-, 55 személy- és 17 egyéb gépkocsi állt készen. A németek ezen a téren is segítséget ígértek. Amikor Weinknecht ezredes észlelte a hiányosságokat, ígéretet tett rá, hogy gépkocsikat próbál biztosítani a csapatvonatoknak. A felajánlott járműveket azonban sohasem kapta meg a 2. magyar hadsereg, mivel azok a német hadseregben is hiánycikknek számítottak. Az élelmiszerellátás jól megszervezett volt, jórészt német szállítmányokban érkezett. A mennyiség kielégítő volt, mindössze a katonák német koszthoz nem szokott gyomra jelentette a gondot. A kenyérben is hibákat találtak. Mivel ezt is a németek készítették, ezért állaga és íze eltérő volt, mint a hazaié. A honvédség meghallgatta a katonák panaszát és igyekezett is, hogy orvoslatot találjon gondjaikra. A német élelmiszerszállítmányokat rendszeresen magyar ételekkel egészítették ki. Az étlapra került a magyar bor, pálinka, szalonna és a hagyma. Az időjárás romlásával egyre gyakrabban maradtak el a magyar ételek, vagy érkeztek meg romlott állapotban. Ennek oka az volt, hogy a csekély számú német vasútvonalat túlságosan lekötötte az utánpótlás, így nem maradt idő és energia, hogy Magyarországról is szállítsanak élelmiszert a fronton harcolóknak. A téli kavarodásban előfordult, hogy katonáink nem pálinkát kaptak karácsonykor, hanem francia pezsgőt.

A magyar csapatok közül elsőnek a szombathelyi III. hadtest érkezett meg. Orjolban székelt a 2. német hadsereg parancsnoksága, Von Weichs báró vezérezredes vezetésével. A 2. magyar hadsereg, a 2. német hadsereggel és a 4. német páncéloshadsereggel, a Weichs-seregcsoportba tartozott. Az összlétszám félmilliónál is nagyobb volt. Jány Gusztáv május 20-án érkezett meg az oroszországi Kurszkba törzsével. A megérkezett III. hadtest első feladata a Tyim város előtti védőállásokban harcoló német csapatok felváltása volt. A két hadosztály átvette a hatvan kilométer szélességű védősávot. A hadtest katonáinak nem tetszett, hogy fel kell váltaniuk a németeket, úgy gondolták, hogy a német hadvezetés inkább őket áldozza fel, mint a saját katonáit. A komáromi 6. könnyű hadosztály Szeregyina Budára települt. Innen vettek részt az orosz partizáncsapatok leverésében, amelyek a közeli brjanszki erdőben rejtőzködtek. Ez a hadosztály volt a III. hadtest harmadik, kiegészítő hadosztálya, de csak június végén került vissza az alárendeltségébe. Az első veszteségeket ezek a partizánharcok követelték. Május 1-ig 30 tiszt és 469 honvéd hunyt el.

1942. június 28-án Kurszk térségében indult meg a központi hatalmak offenzívája. Ezt Maximilian von Weichs báró vezérezredes három hadserege indította, majd 30-án a 6. német hadsereg 19 hadosztálya indult csatába. A III. hadtest már a támadás legelején bekapcsolódott a harcokba. Megindult a roham a Don irányába. A német hadvezetés arra törekedett, hogy a több száz kilométeres szakaszon folyó harcokban a szárnyakon elhelyezett német egységek az orosz csapatok hátába kerüljenek és így körbezárják azokat. A Vörös Hadsereget azonban nem lepte meg a támadás, mivel korábban birtokukba került a Wehrmacht nyári offenzívájának részletes terve. A III. hadtest csak Tyim városában talált komolyabb ellenállásra és a német hadosztályok is gyors ütemben nyomultak keletre. A cél az volt, hogy mielőbb előretörjenek a Donig. A III. hadtest felbomlott és egy külön csapat, kerékpárokkal, motorokkal és lovakkal felszerelkezve még nagyobb ütemben tört a folyó irányába, ezt az osztagot Major Ottó ezredes vezette. Július 6-án érték el a Dont és a korábbi terveket túlteljesítve át is keltek rajta és még 15 km-t nyomultak előre. A gyalog érkező csapatok csak július 10-én érték el a célt. Időközben a további hadtestek is megindultak a Don felé. A vasútvonalak túltelítettsége miatt a katonáknak gyakran ezer kilométeres gyaloglással kellett kijutniuk a frontra, mert a vonatok korábban rakodtak ki, hogy minél hamarabb indulhassanak a hátországokba az újabb transzportokért. Az I. páncélos hadosztály július 10-én érkezett meg a hadműveleti területre és Kurszk, illetve Sztarij Oszkol térségében rakodott ki.

Július végére mindhárom magyar hadtest megérkezett a Don vidékére, hogy felváltsa a német hadseregcsoportokat, amelyeket a német hadvezetés a sztálingrádi ostromban akart bevetni. Augusztus 25-re minden magyar katona elfoglalta a helyét. A magyar hadsereg egy 200 km-es szakaszát védte a frontvonalnak. A magyaroktól északra a 2. német hadsereg helyezkedett el, délre pedig a 8. olasz hadsereg védte az állásokat. A Don folyó magyar védelmi szakaszán három hídfő volt: Scsucsje, Krorotojak és Uriv. Ezek a Don egy-egy kanyarulatában voltak és erős szovjet ellenállás akadályozta a lerohanásukat. A Don tökéletes védelmet jelentett a számukra. Az esetleges szovjet ellentámadásnál ezeknek a hídfőknek óriási jelentősége lett volna, ezt a központiak hadvezetése is tudta, ezért még a nyár folyamán több támadással is megpróbálta bevenni azokat.

1942. július 18-án megtámadták az urivi szovjet hídfőt. A 7. könnyű hadosztály és a Zádor-csoport vett részt ebben a támadásban a 2. magyar hadseregből. Jórészt sikerült megtisztítani a területet az ellenségtől. A szovjet csapatok még az éjszaka folyamán erősítést kaptak, másnap ismét fellángoltak a harcok. A 7. könnyű hadosztály nem volt képes az ellenállásra, ezért Jány elindította az I. páncéloshadosztályt, hogy az segítsen felszámolni az orosz haderőt az urivi térségben. Eközben érkezett a hír, hogy Korotojaknál támadást indított a Vörös Hadsereg. Veress altábornagy a 7. könnyű hadosztálynak mindössze egy harckocsiszázadot és egy üteget hagyott hátra, a többi páncélost Korotojak vidékére irányította. Ellentámadást akart intézni a magyar hadsereg, gyalogsági támogatásként a 12. könnyű hadosztály volt kijelölve, amely augusztus 6-án érkezett meg Korotojakhoz. Illésházy Gábor vezérőrnagy parancsnoksága alatt majdnem ezer kilométert gyalogoltak az előző napokban, így fáradtak, elgyötörtek voltak. A vezérőrnagy hangot is adott aggodalmainak, mire Jány idegkimerültség címén leváltotta! Az utódja Sáska Elemér vezérkari ezredes lett. Az ellentámadást azonnal megindították és sikerült is kiverni az oroszokat Korotojakból, de a hídfőt még mindig nem adták fel. A harc két napja alatt a 12. könnyű hadosztály 30 %-a megsemmisült. A németek erőltették a körzet mielőbbi megtisztítását, így itt egész augusztusban folytak a harcok. Erősítés érkezett a 10. és a 13. könnyű magyar hadosztály, a 386. német gyalogezred, valamint egy páncélos harccsoport. Szeptember 3-ra sikerült is teljesen megtisztítani a hídfőt. A 12. hadosztályt azonban ki kellett vonni a körzetből, mert akkora veszteségeket szenvedett el.

A magyar páncélosokat nem sokkal a harcok megkezdése után visszavezényelték Urivhoz, ahol a 7. és a 20. könnyűhadosztályt segítette. A magyar csapatok parancsnokai jórészt tapasztalatlan tisztek voltak, így előfordult az is, hogy a katonákkal saját tüzérségük végzett. A veszteségek nagyok voltak. A 20. hadosztály például 1400 honvédot veszített a 13 500-ból, de voltak olyan századok is, ahol nem maradt tiszt. Augusztus 20-án gépével lezuhant Horthy István. A hír döbbenetet keltett a magyar katonákban és tovább rombolta a morált. Mindeközben a németek elhatározták magukat az urivi szovjet hídfő mihamarabbi felszámolása mellett. A helyszínen tartózkodó 7., 13. és 20. könnyű hadosztály német segítséget kapott, a legjelentősebb a 24. német páncéloshadosztály volt. A német légierő megfigyelői jelentették, hogy hozzávetőlegesen egy hadtestnyi szovjet katona védi a hídfőt.

1942. szeptember 9-én kezdődött meg a harmadik urivi csata. A támadás nem volt jól előkészítve, felesleges célpontokat támadtak a központiak és, bár hősiesen harcoltak, a veszteségek nagyok voltak. Veress Lajosvezérezredes így írta le a történteket:

"...Egy órán belül nem élt egyetlen századparancsnokom sem, elesett a szakaszparancsnokok hetven százaléka is. ...Hiába vártuk és kértük a német páncélosok segítségét: az ő támadásuk Sztorozsevoje előtt teljesen összeomlott.-

Szeptember 10-én és 11-én a további harcokban sikerült elfoglalni a hídfő felét. A német hadtestparancsnok taktikája az volt, hogy állandóan változtatta a célpontokat, így megzavarta a szovjeteket.

Szeptember 15-én a szovjet vezetés ellentámadást hajtott végre. Ez végleg meghiúsította a németek tervét az urivi hídfő elfoglalására. Az orosz katonák szinte teljes egészében visszafoglalták a stratégiai jelentőségű területet. A magyar katonáknak vissza kellett vonulniuk, az új védelmi vonalak pedig jóval kedvezőtlenebbek voltak. A csata 6 napon át folyt, a német és magyar veszteség jelentős volt. 55 tiszt és 1400 katona esett el. A sebesültek és a fogságba esettek száma elérte a nyolcezer főt. Október 3-én aknatűzben elhunyt Langermann páncélos tábornok is. A magyar csapatok offenzív jellegű hadműveletet ezzel befejeződtek. A 2. magyar hadsereg megkezdte a felkészülést a téli védekezésre. A németek a magyar honvédeket a védelmi vonal kiépítésére, aknák telepítésére használták fel.

A következő hónapokban nyugalom volt a korábbi harcvonalakon. A szovjet csapatok helyzete azonban lényegesen megjavult, ez a szövetségesek segítségének volt köszönhető. Miközben a Vörös Hadsereg erőt gyűjtött, a magyaroknak mindenért meg kellett küzdeniük. Még a védelmi sáncok kiépítésére sem volt elegendő pénz! A gépesítés továbbra sem következett be, a lovak viszont egyre nehezebben viselték az időjárás viszontagságait, ezért az állomány 40-70 %-át lótelelő telepekre szállították, ahol ugyan biztosítani tudták számukra az élelmet, de mivel több száz kilométerre kerültek az első vonaltól, elérhetetlenek voltak a katonák számára. A csapatoknál csak kevés ló maradt. Ezeknek kellett volna ellátniuk azt a feladatot, amit azelőtt 3-szor annyian láttak el. Nem csoda, hogy a túlterheltség miatt rövid időn belül elpusztultak. Az alakulatok nehézfegyverei mozgásképtelenekké váltak, azok nélkül pedig kiszolgáltatottak voltak. A lőszerben is hiány mutatkozott, de még nagyobb probléma volt a korszerű fegyverek hiánya. Jány ezt többször is sürgette, a németek el is halmozták ígéretekkel, de nekik sem volt elegendő ezekből, így mi is csak nevetséges számban kaptunk. A tüzérségi fegyverek lőtávolsága kisebb volt, mint az ellenségé, így még mielőtt lőtávolba ért volna a Vörös Hadsereg, veszteséget tudott okozni a magyar honvédeknek, anélkül, hogy egyetlen katonája megsérült volna.

A tél közeledtével bajok voltak az élelmezéssel is. A magyarokat a németeknek kellett volna ellátniuk élelemmel, de a magyar honvédeknek szokatlan volt a német étel. Jány maga beszélt Hermann von Witzlebennel, aki a német összekötőtiszt volt, és tudomására hozta, hogy ilyen ételek mellett a magyar hadsereg még a tél beállta előtt le fog gyengülni. A 2. magyar hadsereg vesztesége 1942-ben 33 763 fő volt. A tél beálltával befagyott a Don vize és a szovjetek ott kelhettek át rajta, ahol csak akartak. A 8. olasz hadsereg állásait december 16-án támadás érte. Italo Gariboldi vezérezredes már másnap visszavonulási engedélyt kért von Weichs bárótól. Nem kapta meg. A német hadvezetés megkövetelte az olasz katonáktól a doni állások utolsó emberig való védelmét. December 18-án, segítség gyanánt, megérkezett a magyaroktól elvezényelt 24. német páncéloshadtest törzse és átvette az olasz II. alpini hadtest feletti parancsnokságot. A cél az olasz visszavonulás minden eszközzel történő megakadályozása volt. Gariboldi azonban ismételten visszavonulási engedélyt kért Weichs vezérezredestől. Ezt december 19-én megkapta és a két olasz hadtest megkezdhette a visszavonulást. Az olaszok visszavonulásával azonban a németeknek is hátrább kellett húzódniuk, mert csak így kerülhették el, hogy a szovjet csapatok bekerítsék őket.

A fronton több száz kilométeres rés keletkezett, amelyen át folyamatosan özönlöttek a friss szovjet hadosztályok, amelyek célja Rosztov visszafoglalása volt. Ez azért volt fontos, mert így a Kaukázusban harcoló német A hadseregcsoport két hadserege egy katlanba került volna és ezzel óriási vereséget mérhettek volna a Wehrmachtra. Hitler látta ezt és kiadta a parancsot, hogy azonnal vonuljanak vissza a kaukázusi csapatok és Rosztov alatt gyülekezzenek. A nyári támadás tehát nem hozott sikereket a központi hatalmaknak, sőt a jövő sem volt bíztató. Jány közben egyre több nézeteltérésbe keveredett a német vezetéssel, amely kérni akarta Budapesttől a leváltását és egy másik tábornokkal való helyettesítését. Csak annyit sikerült elérnie a tábornoknak, hogy a 168. német hadosztályt meghagyták a magyaroknak és páncéltörő fegyvereket küldtek a 2. magyar hadsereg megerősítésére. 1943 januárjának első napjaiban még nem sejtették a magyar honvédek, hogy mi vár rájuk. Január 12-én Urivnál megmozdult a Vörös Hadsereg.

A 2. magyar hadsereggel szemben a szovjet Voronyezsi Front csapatai álltak. Ezek a következők voltak: a 38., a 60., a 40. hadsereg és a 18. lövészhadtest. A szovjet parancsnok Fjodor J. Golikov altábornagy volt. A Vörös Hadsereg 1942. december 20-ra dolgozta ki a támadás tervét, amelyet Sztálin még aznap szentesített. A támadás célja a 2. magyar hadsereg és a 8. olasz hadsereg szétzúzása volt. Az offenzívát 250 kilométer szélességben akarták megnyitni. Csatlakozott még az ellenséges haderőhöz a 33. harckocsihadsereg és a 7. lovashadtest. Főleg a 40. szovjet hadsereg feladata volt a 2. magyar hadsereg felmorzsolása. Ezt 5 lövészhadosztály, egy lövészdandár, egy harckocsihadtest, három harckocsidandár, két páncélvadászdandár, egy tüzérhadosztály, egy gárda aknavetőosztály és egy légvédelmi tüzérhadosztály alkotta. A számbeli és a technikai fölény tehát a szovjet hadseregnél volt, méghozzá olyan mértékben, hogy a magyar honvédeknek esélyük sem lehetett a győzelemre. A téli hideg időjárás és a befagyott Don is a szovjetek malmára hajtotta a vizet. A támadáshoz három áttörési pontot jelöltek ki: az urivi, a scsucsjei hídfőket, iIletve Kantyemirovka városát. A sikeres áttörés után pedig a mihamarabbi előrenyomulás volt a cél, hogy a magyar és az olasz hadsereget bekeríthessék. A támadás időpontja egyre tolódott, mert az szovjet csapatok egy része csak késve tudott a hadműveleti területre érni. A Vörös Hadsereg ügyelt rá, hogy a támadás előkészítése titokban maradjon. A ködös időjárás és a rossz német felderítés miatt ez sikerült is. Amikor 1943. január 12-én az urivi hídfőnél megindult a támadás, a védők azt hitték, hogy csak egy helyi áttörési kísérletről van szó.

Január 14-én megindult a támadás Scsucsjénél is. A szovjetek T-34-eseket vetettek be, amelyek előbb legyőzték a segítségül küldött 700. páncélosköteléket, majd a Dubovoj községnél kialakított körkörös védelmet kezdték támadni. Ma már tudjuk, hogy Weichs vezérezredes még az offenzíva előtt hajlandó lett volna kivonni a 22. magyar hadsereget, de ezt Hitler megtiltotta. A támadás első rohamát még sikerült visszaverni, de amikor megjelentek a harctéren a páncélosok, az olaszok megfutamodtak, magukra hagyva a magyar katonákat. Az ellenséges előrenyomulás olyan sikeres volt, hogy a hadtestparancsnokot, Martin Wandelt még aznap elfogták és kivégezték.

Január 15-én már a magyar védvonal is több ponton át volt szakítva. A 7. és a 12. könnyű hadosztály szinte teljesen megsemmisült, vagy fogságba esett és a többi hadosztály is jelentős veszteségeket könyvelt el. Hitler ekkor hajlandó volt a magyarok rendelkezésére bocsátani a 168. gyalogoshadosztáyt, de ez sem változtathatott a csata kimenetelén. Közben a 40. szovjet hadsereg elvágta a főerőktől a III. hadtestet., ezért azt az északra állomásozó 2. német hadseregnek rendelték alá. Az egyre súlyosbodó helyzetet figyelmen kívül hagyta a hadvezetés és továbbra is az arcvonal szigorú tartását követelték meg. A csata napokon át tartott. 16-án a 2. magyar hadsereg már több helyen szét volt szakítva és egy része visszavonulóban volt. A szovjet erők már több, mint félszáz kilométert nyomultak előre. A helyzet kilátástalan volt. Jány a frontvonal mögött állomásoztatta a váltást, amely fegyvertelen volt. Ez úgy volt lehetséges, hogy a terv szerint minden katonának át kellett adnia a fegyverét az őt felváltónak, de a menekülés közben sokan eldobták fegyverüket és voltak, akik vissza sem érkeztek a tartalékokig. A felváltott katonák viszont fegyvertelenek voltak és így indultak hazafelé. A németek jelentéseikben azt írták, hogy a magyarok fegyver nélkül menekülnek hazafelé és az arcvonal teljesen összeomlott. Ez azonban nem volt igaz, mert a friss honvédek ekkor már átvették a védőállásokat.

Január 17-én a VII. magyar hadtest parancsot kapott a visszavonulásra. A parancs későn érkezett, ezért a csapatok már nem tudtak egységesen visszavonulni, fejetlenség uralkodott. 18-án már csak a III. hadtest tartotta magát. A visszavonulók az Oszkol folyócska völgyében gyülekeztek. Január 24-én a 2. magyar hadsereg megszűnt fronthadsereg lenni. Jány Gusztáv a következő hadparancsot adta ki:

1. A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés - esküjéhez és kötelességéhez hű - ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.

Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapat a kötelességét megtette. Ez nem szégyen. Ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lélekveszett, fejnélküli gyáva menekülés, mit látnom kellett, miért most a szövetséges német hadsereg. és az otthon mélységesen megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.

2. Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegséggel, sem sebesüléssel, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.

3. A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa.

4. Minden, még a legmagasabb parancsnokság is addig marad a gyülekezésre kijelölt helyen, míg útba indulásra parancsom meg nem kapja.

5. A gyűjtő és irányító állomások parancsnokai Bjelgorod és Prohorovka-ról a kijelölt területekbe meneteltetik zárt rendben a gyülekeztetett csapat és vonatrészeket, D. körletbe a 19. hop. az É. körletbe a 10. hop-hoz, kik felelősek azért, hogy annak Ny. határát egy ember, vagy jármű át ne léphesse, aki megkísérli, azt fel kell koncolni, ha egység kísérli meg, meg kell tizedelni.

6. A D. és É. körzet parancsnoka ossza be területét vonat- és csapatkörletbe.

a) A vonatkörletbe jut minden jármű-felelős parancsnok., néhány kemény idős tiszt parancsnoksága alatt járművenként 1 hajtóval.

Egy oszlop 50 járműből áll.

b) A csapat körletét seregtestenkénti alcsoportokba kell beosztani, melyekben csapattestenként külön-külön alakulatokat kell szervezni 100 fős alosztályokba összevontan.

Gk. vezetőket külön vonja össze és ossza be valamely alosztályhoz.

A nemzetiségeket külön egységekbe vonja. Ezekből alakítsa meg a munkás szakaszokat és vonatlegénységet. A vonatnál csak idősebb magyar ember lehet. Fiatal nincs sem ott, sem a törzseknél. Ezért haladéktalanul fel kell váltani, étkezdék személyzete sem lehet kivétel. Tiszti küldönc is csak akkor maradhat fiatal korosztályokhoz tartozó, ha az egyúttal gk. vezető, ill. másodvezető. A 2. magyar hadsereg egyre nyugatabbra szorult és az eszeveszett menekülésben nem lehetett képet alkotni a veszteségekről. Hetek múltán derült ki, hogy az összveszteség 120 000 főre tehető és ebből majdnem 100 000 ember esett el az 1943-es doni csatákban. A hadfelszerelés háromnegyede odaveszett. 110 000 puska, 3500 géppisztoly, 3300 géppuska és golyószóró és körülbelül 550 löveg veszett el. 1943. március 31-én a Legfelső Honvédelmi Tanács úgy határozott, hogy a túlélőkből két hadosztályt alakít ki, amelyeket az ukrajnai magyar megszálló hadosztályok megsegítésére küld. Ezzel fejeződött be a 2. magyar hadsereg története, mely mindössze egy évig tartott. A hazarendelt csapatok áprilisban tértek vissza Magyarországra. Jány Gusztáv vezérezredes május 1-én érkezett meg Budapestre, ahol Kállay Miklós miniszterelnök fogadta. Dicsérő szavakkal emlékeztek meg a 2. magyar hadsereg hősies harcáról a Vörös Hadsereg ellen.

Az 1943. április 4-én kelt hadseregparancs utolsó bejegyzése így hangzik:

"Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel."

Forrás: donkanyar.gportal.hu