Carl Gustaf Emil von Mannerheim és a „Fehér Halál” (Szovjet-finn háború), 1939-40

Egy legendás alak:

Sziklaszilárd.”

Ezzel az egy szóval jellemezte a britek legendás miniszterelnöke, Sir Winston Churchill a finnek nemzeti hősét. Tömör és lényegre törő. Kevés olyan nagyszerű, karizmatikus és célratörő egyéniséget látott a XX. század, mint a „Fehér tábornok”. Ugyanis ő meg tudta őrizni tekintélyét és emberi tulajdonságait mind, mint katona, és mint államférfi.

Mannerheimet, II. Gusztáv Adolf svéd királyhoz és a franciák katonai géniuszához, Napóleonhoz hasonlítják. Akár csak Napóleonhoz hasonlóan, abban nyilvánult meg a marsall tehetsége, hogy birtokában volt a hadművészet minden fogásának. Nagyszerűen alkotott ebben a művészetben, s míg Napóleon számára végzetes volt a havas évszak, addig Mannerheimnek egyik legnagyobb szövetségese „Tél Tábornok” volt, a sztálini Szovjetunióval vívott embertelen harcokban.

Mannerheim Finnország fegyveres erőit és a nemzetet irányítva elérte azt, ami keveseknek sikerült volna, megállította a Vörös Hadsereget taktikai nagyságának köszönhetően, sőt bár német segítséggel, de visszafoglalta az elveszített területeket és elérte azt, hogy 1945-ben Finnország szabad, független nemzet maradhatott, nem szállta meg a Szovjetunió. Allan Mallinson a következőképp jellemezte a marsallt:

Mannerheim Clausewitz „katonai lángelme” fogalmának egyik – valószínűleg egyik legnagyszerűbb – megtestesítője volt: „először, olyan intellektus, amely még a legsötétebb órában megőriz valamicskét abból a belső fényből, amely elvezet az igazsághoz; és másodszor, bátorság ennek a halvány fénynek a követéséhez, vezessen bárhova is.”

Carl Gustaf Emil Mannerheim 1867. június 4-én született a délnyugat-finnországi Askainenben, Carl Mannerheim báró és felesége, Helena von Julin harmadik gyermekeként. A Mannerheim család – a hamburgi kereskedőcsaládok egyike – holland, talán német eredetű volt. A Marheinek – ahogyan akkoriban hívták őket – a XVII. században vándoroltak Svédországba, ahol később nemesi rangra tettek szert. Finnország 1809-ig svéd birtok volt, majd később az Orosz Birodalom autonóm nagyhercegségévé vált. Ahogy a nemesség nagy részének, a fiatal Carl Gustavnak is svéd volt az anyanyelve, így egész életében „idegen akcentussal” beszélte a finnt. Bár családja nehéz viszonyok közt élt, mégis idilli gyermekkora volt: szánkózott, lovagolt, úszott. Már 13 éves korában, a kivételesen magas fiú bekerült a délkelet-finnországi, régi erődvárosba, Haminába, a katonaiskolába. A fiatal Carl Gustav nem élvezte az iskolát, de a sportokban jeleskedett. 18 éves koráig kitartott, míg az egyik esti kadét-takarodót túl korainak találta, ezért ágyába egy bábut fektetett s kiszökött. Ezért a vétségéért elbocsátották.

Ám azonban kiderült, hogy ezzel alapozta meg szerencséjét. Tökéletesítette orosz nyelvtudását, és sikerült felvételt nyernie a szentpétervári Nyikoláj Lovassági Iskolába. Helytállása után, 1889-ben kinevezték a Lengyelországban állomásozó Alexandr-dragonyosok élére. 1891-ben sikerült bekerülnie a gárdaezredbe, a Cárné Lovas Testőrségének a tagja lett Szentpéterváron. Itt társasági és diplomáciai jártasságot szerzett, több nyelven is megtanult (a svéden, finnen és az oroszon kívül élete végére angolul, franciául, németül, portugálul és valamennyire mandarin-kínaiul is), ráadásul pompásan tudott festeni. Anasztaja Arapovát vette feleségül, egy volt gárdatábornok lányát. Két lányuk született, de házasságuk tíz év után felbomlott.

Szolgálat a cári hadseregben:

A szentpétervári gárdaszolgálat az 1904-1905-ös Japánnal kirobbant háborúig kellemesen, katonaszolgálat nélkül telt, amit Mannerheim hiányolt.

Harminchét éves vagyok. Komoly hadjáratokra ritkán kerül sor, s ha nem veszek részt ebben, megvan minden esélyem rá, hogy íróasztal katona legyen belőlem, aki majd hallgathat, mialatt a tapasztaltabb bajtársak háborús tapasztalataik nagy részét szerzik”.

Mannerheimet alezredessé léptették elő, és a Nyezsin-dragonyosokkal Mandzsúriába küldték. Kereste az alkalmat, hogy harcolhasson, s kaotikus helyzetben is helytállt, ezért ezredessé léptették elő.

Mikor a konfliktus véget ért az ígéretes lovassági ezredest egyedülálló feladattal bízták meg. Orosz-Turkesztánból lóháton a későbbi Pekingbe küldték. Két évig tartó útja során közel 9000 mérföldet tett meg. Jelentései alapján kitűnő törzstisztnek és bátor parancsnoknak bizonyult. Öt éven belül vezérőrnaggyá léptették elő, és a Cári Gárdaulánusok parancsnokává nevezték ki Varsóban.

Az első világégés:

Az első világháború kirobbanása után, 1914 augusztusában Mannerheim dandárja a cári hadsereg mozgósítását biztosító, rögtönzött haderő részét alkotta. Felvették a harcot a Galíciában előrenyomuló osztrák-magyar csapatok ellen. A kraszniki csatában, Varsótól 150 mérföldnyire mesteri módon kezdeményezett és manőverezett, amivel az ellenséget tehetetlenségre kárhoztatta, s négy értékes napot nyert a mozgósításra. Ekkor tűntették ki először vitézségéért, s megkapta a Szent György-kardot, majd nem sokkal később hadosztályparancsnokká nevezték ki.

Naplófeljegyzései és levelei nem csupán a manőverezési tehetségéről árulkodnak, hanem a geopolitikai szakértelméről is, kiderül, hogy tehetséget mutatott a kedvező helyzet felismerésére. Mannerheim szabadságát töltötte Szentpéterváron, amikor 1917 márciusában eldördültek a forradalom első lövései. Kölcsönruhákban menekült el szállodájából, és belekóstolhatott, mire számíthat, ha Helsinkiben is hatalomra kerülnek a forradalmárok. Júliusban altábornaggyá léptették elő, és a VI. Lovas hadtest élére nevezték ki Romániába, de hadteste nem vett részt a harcban, a nyáron indított katasztrofálisan végződött orosz offenzívában. Az odesszai betegszabadsága után, úgy döntött, hogy tisztességgel nem szolgálhatja tovább a változó félben lévő Oroszországot, ezért hazaindult, Finnországba. Nem sokkal ezután Lenin ragadta magához a hatalmat.

A bolsevik forradalom:

A „Fehér Tábornoknak” sikerült decemberben eljutnia Helsinkibe. Az új finn kormány azonnal főparancsnoknak nevezte ki. Bár Lenin a németekkel kötött breszt-litovszki békeszerződésben beleegyezett Finnország függetlenné válásába, de ezt abban a reményben tette, hogy a finn proletariátusnak sikerül megdöntenie a gonosz burzsoázia hatalmát, és majd benyújtják kérésüket az új Szovjet-Oroszországhoz való csatlakozásról. Mannerheimnek csekély haderő állt rendelkezésére, hogy legyőzze a „vörös gárdistákat” és kiűzze a Finnországban tartózkodó 40 ezer orosz katonát. Helsinkiből a nyugati Vasába vonult, amely közvetlen összeköttetésben volt Svédországgal. Oroszországban megtapasztalhatta, hogy a forradalmárok hogyan buktatják meg egy főváros szenátusát és hogyan ragadják magukhoz közigazgatását. Úgy vélte, hogy Helsinkitől távol legalább megőrizheti csapatait épségben. Vasában sikerült a polgárőrség felhasználásával létrehoznia egy hadsereget, és a németek segítségével legyőzte a vörösöket. Mannerheim a parlament németbarát elemeivel civakodott és Svédország miatt is voltak bosszúságai. Alig kapott támogatást, ráadásul a svédek elfoglalták az Åland-szigeteket is. A tábornok megtanulta, hogy kockázatos nagy reményeket fűzni az északi szolidaritáshoz. A forradalom véget érése után lemondott, de Németország 1918-as szétesése után visszahívták, hogy kormányzóként irányítsa az országot. A választásokon azonban nem sikerült nyernie, mivel a centrumpártok megegyeztek egymás között, bár voltak, akik támogatták a tábornok ellenforradalmi terveit. Mannerheim visszavonult, és részt vett a Finn Vöröskereszt, és az általa alapított Gyermekjóléti Liga munkájában.

 

Gyülekező viharfelhők:

1931-ben a tábornokot visszahívták az új Védelmi Tanács élére, mint háborús főparancsnok. Ez idő alatt mindent megtett a védelmi kiadások növelésére, és az újra felfegyverkezésre. Dacára annak, hogy lovastiszt volt, szembehelyezkedett a hadsereg vezetésének koncepciójával, amely a karéliai földszoroson vívandó manőverező háborúra készült, ő inkább szorgalmazta egy állandó védelmi rendszer, az úgynevezett Mannerheim-vonal kiépítését.

A Mannerheim-vonal
A Mannerheim-vonal

A marsall szerette volna az északi szövetség megkötését véglegesíteni, de Svédországot nem vonzotta a lehetőség.

Mikor Sztálin a Szovjetunió határait fokozatosan kezdte tologatni - hivatkozván a védelem szükségességére - a Baltikum térségében is előállt követelésével, a kulcsfontosságú tengeri pozíciók megszerzéséért. Mannerheim kompromisszumos megoldást javasolt: területcseréért, a szigetek kölcsönbérletét. A kormánya azonban elutasította és nem akarta növelni a védelmi kiadásokat sem.

Ámbátor 1939. szeptember elsején Lengyelország áldozatául esett az agresszív német külpolitikának, illetve az Ullrich Friedrich Willy Joachim von Ribbentrop és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov által megkötetett egyezmény értelmében a szovjet intervenciónak is.

Azonban a nyugati hadszíntéren továbbra sem történt semmi komolyabb hadi esemény, diplomáciai úton meg nem sikerült elsimítani a történéseket, így a figyelem az éleződő szovjet-finn konfliktus felé fordult, ugyanis Sztálin a régi határ visszaállítását már korábban kitűzte céljának– a megnemtámadási egyezmény értelmében – igényt tartott a Baltikumra is.

Moszkva követeléseinek az értelmében a Balti államok a szovjet érdekszférába kerültek. Ezért a sztálini nyomásra szeptember 27-én Észtország, október 6-án Lettország, október 11-én Litvánia volt kénytelen „segítségnyújtási” szerződést kötni – önként és dalolva - a Szovjetunióval, amit később a kis államok katonai megszállása követett.

Moszkva Finnországnak is felajánlotta a szerződést, bizonyos területek átnyújtásával. A Karéliai-földhidat és a Finn-öböl kulcsfontosságú részét a Hankó-félszigetet követelték a szovjetek. Mivel a Mannerheim marsallról elnevezett erődrendszer is a követelt területen épült – bár korszerűsége vitatott - a finnek számára elfogadhatatlan volt az „ajánlat”.

A tárgyalások november 13-án végleg megszakadtak.

A szovjet hadvezetés ezért más módszerekhez nyúlt: Sztálin parancsára november 26-án a leningrádi katonai körzet megrendezte a „mainiliai provokációt”, amikor is saját területeiket lövették, mint ha azt a finnek tették volna.

Mannerheim már-már lemondani készült, mikor 1939. november 29-én a Szovjetunió lejártnak tekintette az ultimátumot, mivel azt a finnek nem fogadták el. Hadiállapot állt be Finnországgal és Sztálin november 30-án általános támadást intézett az ország ellen. Papírforma szerint a finneknek nem sok volt az esélye.

Ilyen körülmények között, 72 éves korában Mannerheim ismét a fegyveres erők élére állt, és a mikkeli főparancsnokságra költözött, ahonnan 20 évvel azelőtt irányította az ország fegyveresit. Első parancsa így hangzott a katonákhoz:

„Finnország vitéz katonái!

Olyan időben vállalom ezt a feladatot, amikor az ősi ellenségünk ismét támadásra indul országunk ellen. Az önbizalom a parancsnok győzelmének legfontosabb feltétele. Ismertek engem, ahogyan én is ismerlek benneteket...

…Ez a háború nem más, mint szabadságharcunk folytatása és végső felvonása…

…Otthonunkért, hitünkért és hazánkért harcolunk.”

Ezekkel a szavakkal látott hozzá munkájának, melynek következtében megmentette Finnországot.

A téli háború:

Az általános offenzíva megindulása után bombázások indultak meg a finn városok ellen, mint például a főváros, Helsinki ellen is. A finnek hamar beláthatták, hogy egyedül kell megütközniük a jóval nagyobb létszámú Vörös Hadsereggel. Ráadásul olyankor, amikor a Szovjetuniónak nem kellett más irányba jelentős katonai erőket tartania. A szovjetek a korábbi lengyel, kelet-európai és balti hadmozdulatok sikereire alapozva, Finnországot sem tekintették potenciális ellenfélnek. Olyanokat is lehetett hallani, miszerint a szovjet páncélosoknak két nap is elég, hogy elérjék Viipurit, így nem csoda, hogy a „villámháborús” taktikára készült Sztálin alaposan meglepődött az első hírek megérkezésekor.

 A bombázás utáni Helsinki
 Helsinki a bombázás után

A helyismerettel rendelkező finnek, ugyanis ki tudták használni a terepet, ami szorosokra, erdőkre és folyókra volt tagolva. A szovjetek nem tudták túlerejüket élvezni, nem támadhattak akárhogyan. A szovjet koncepció: gyors és brutális támadás, minél több terület elfoglalása, így nagyban számítottak az úthálózatokra, ami azonban nem sok volt. A Szovjetunióval határos területek inkább vizenyős részek voltak, sűrű őserdőkkel tagolva.

A finnek létszámban, lőszerben, harckocsiban, repülőgépben is alulmaradtak a szovjetekhez képest. A Mannerheim parancsnoksága alatt álló finn hadsereg kb. 200 000 ezres létszáma, alig 30 harckocsija és 119 repülőgépe kevésnek tűnt a Kliment Vorosilov és Szemjon Tyimosenko vezette közel 1 milliós (a támadás kezdetén 460 000-es) létszámú szovjet hadsereghez képest, amely közel 1500 harckocsit és 1000 repülőgépet tudott mozgósítani. Ezek az adatok a háború első napjaira vonatkoznak, a többiről később.

 

A Mannerheim-vonal közelebbről
A Mannerheim-vonal közelebbről

A szovjet offenzíva fő iránya a karéliai földszoroson keresztül indult meg, ami azonban hamar elakadt a szívós ellenállás és a hibás elképzelések miatt. Kezdetben a finnek bár megrettentek a létszámfölény miatt, és néha haboztak felvenni a harcot, Mannerheim személyes erejével reményt adott a katonáknak, akik folytatták az úgynevezett fékező-hadműveletet, s ezek után a védvonalak eredményesen szálltak szembe az agresszorokkal. Heves összecsapásokra került sor Vammelsuu, Ahijärvi és Rautu vidékén. A finnek rengeteg tapasztalatot szereztek ezeken a helyeken, ahol is a szovjetek „harc stílusa” megmutatkozott. A harckocsikat egymás után küldték heves, bár rosszul irányított tüzérségi tűz mellett, sűrű tömegekben a nyílt terepen, mit sem törődve a veszteségekkel, s a csapatok mögött „ösztönzésül” ott álltak az NKVD katonái géppuskákkal. A szovjet közkatonák azonban nehezen adták meg magukat, ugyanis a szovjet közkatonának azt verték a fejébe a hadsereggel együtt mozgó politikai biztosok, hogy a finnek megkínozzák a foglyokat, utána megölik őket. Ráadásul a politikai biztosok a fogságba esettek nevét jelentik, akiknek a hozzátartozóit a szovjet rendvédelmi erők megkínozzák.

Még a rettegett KV-2 nehéz páncélos sem tudta beváltani Sztálin reményeit
Még a rettegett KV-2 nehéz páncélos sem tudta beváltani Sztálin reményeit

Mannerheim jól tudta, hogy a róla elnevezett védvonal nem képes huzamosabb ideig ellenállni – ezt a védelmi vonalat nem úgy kell elképzelni, mint a Maginot- vagy a Siegfried-vonalat, amikhez képest jóval szerényebb – és egy esetleges összpontosított szovjet támadás könnyen áttörhette volna. A finn vezetés már az első hét után látta a szovjet „terv” céljait. A karéliai földszorosban intézett támadás kezdetben egészen határozottan a jobb szárnyra nehezedett. A szándék nyilvánvaló: a szovjet csapatok északi irányba akarnak áttörni Vuoksi partjáig, és miután biztosították az északi szárnyukat, északnyugati irányba folytatják a támadást, hogy elfoglalják a Vuoksitól délre eső egész földszorost, valamint Viipuri városát, amelynek ilyen korai bevétele rendkívül nagy katonai, politikai és pszichológiai hatással bírt volna. Az erre a célra összevont csapatok létszámát, a háború kezdetekor 6-7 hadosztályra becsülték, amelyeket egy harckocsi-hadtest, továbbá több különálló harckocsi dandár támogatott.

A szovjet 7. hadsereg kötelékébe tartozó T-26 könnyű harckocsi és GAZ-A teherautó 1939. december 2-án
A szovjet 7. hadsereg kötelékébe tartozó T-26 könnyű harckocsi és GAZ-A teherautó 1939. december 2-án

December első hetének végén a szovjetek a karéliai szoros keleti részén elérték első céljukat, a Vuoksi alsó folyását, azaz Suvantot és Taipaleenjokit. Taipaleenjokinál – a Ladoga közelében – az ellenség kisebb csapatokkal átkelt a folyó északi partjára, de nem sikerült előrenyomulnia. December 6-ától kezdődően hat napig tartó támadást kezdett az ellenség, melyet erős tüzérségi támogatás és a szovjet flotta is segített. Itt akartak eljutni a Suvanto északi partján harcoló finn csapatok oldalába, ami azonban nem sikerült, és a támadások rendre összeomlottak súlyos veszteségeket elszenvedve.

December 12-ike előtt a szovjetek a karéliai földszoros más pontjain is elérték a fő védelmi vonalat. A szovjetek ezután változó időközönként támadtak hol nagyobb, tüzérséggel támogatott, hol kisebb felderítésre szánt egységekkel. A kisebb egységeknek esélyük nem volt, amit a szovjet parancsnokok tudtak is, de így akarták megtalálni a fő védelmi állásokat. Azonban ezeket nem tekintették nagy veszteségnek, hiszen újabb utánpótlásokat kaptak.

Egy hatástalanított T-26 könnyű harckocsi 1940 febtuárjában
Egy hatástalanított T-26 könnyű harckocsi 1940 febtuárjában

A szovjet villámháborús elképzelések már a háború első heteiben semmisé lettek. A szovjet veszteségek már most érezhetőek voltak, főleg a humánerőforrás terén. A szovjet katonák szívósak és kitartóak voltak, ám gyengén képezték ki őket és felszerelésük nem volt megfelelő a körülményekhez. Karácsony felé előfordult, hogy sűrű sorokban, egymás kezét fogva masíroztak az aknamezőn a finn védvonalakkal szemben.

A háború állása 1939 decemberében
A háború állása 1939 decemberében

Nehézkesen mozogtak az erdőkben, és dolgukat nehezítette a semmiből előbukkanó, sítalpakon suhanó, hószínű álcaruhát viselő finn katonák támadása. A néhai szovjet támadások helyén kupacokban álltak a halottak, elrettentésül, s a finn „motti-taktika” megbélyegezte az agresszorok tétlenségét, akik rettegni kezdtek a „fehér halál” közeledésétől.

Finn elit biciklis felderítők
Finn elit biciklis felderítők

Álcázott paci
Álcázott paci

A motti-taktika:

A motti szó szerinti jelentése: a kivágott fa egy köbmétere. Finnországban ugyanis szokás volt, hogy a kivágott, utóbb elszállításra szánt fát mottik formájába – rönkökre darabolva, máglyákba rakva – hagyták hátra az erdőben. A „téli háború” során a finnek a bekerítet szovjet csapatokat Mottiryssänak vagy Motti-Ruskinak nevezték, utalva arra, hogy a fa is csak arra várt, hogy eltüzeljék. A szovjet csapatok a háború kezdetekor keskeny, egy nyomvonalú vonalakon hatoltak előre a sűrű, hó alatt roskadozó erdőkőn keresztül. Mivel a szovjet csapatok gépesítettek voltak, és ez volt a gyakorlati előnyük, amit azonban nem tudtak kihasználni, így az előrenyomulás lelassult. Volt ahol egész menetoszlopok akadtak el, vagy kisebb páncélos csoport került reménytelen helyzetbe. Amikor a menetoszlop első járművét támadás érte, s a hátul haladók látták, hogy elöl lángol valami, az ellentámadás helyett mindenki behúzta magát, fürkészve az erdőt, az ellenség után, de ahogy azt tapasztalták, hogy a fehérségből egy-egy lövés elhangzik, és a mellettük lévő összeesik a félelem egyre jobban úrrá lett a támadókon.

Finn szántalpas katonák
Finn szántalpas katonák

A finn szántalpasok, az ilyen megállított csapatokat nevezték el mottinak, amit minden oldalról körülvettek. Pár fő, gyors helyzetváltoztatással képes volt megsemmisíteni egy egész támadó oszlopot. Kezdetben ez a taktika, csak a véletlenek során jött létre, de később a finnek folyamatosan alakítottak ki ilyen helyzeteket, mint például a Suomusalminál vívott csatában, ahol jóval nagyobb méretekben játszották le: a teljes 44. és 163. szovjet hadosztályt csapdába ejttették, majd elvágták az utánpótlási vonalaikat, és az egységeket egyre kisebb mottikba szorították. A finnek először mindig a legkisebb, és leggyengébb mottit semmisítették meg, mintegy lelki terrort gyakorolva az ellenségre, amit egyre jobban elszigeteltek. Ha a motti túl erős volt a lerohanáshoz, akkor folyamatosan tizedelték géppisztolyokkal, gránátokkal és a hatás fokozása érdekében Molotov koktélokat, „táskabombákat”, füstgránátokat használtak a sítalpas finn egységek.

Molotov koktél
Molotov koktél

Gyakran átszivárogtak a szovjetek között, akiket így folyamatos nyomás alatt tarthattak. Ha a motti így sem tört meg, a többit bevégezte „Téltábornok”. Az agresszorok az egész napos nyomás miatt nélkülözték a pihenést, így szervezetük nem tudott ellenállni a fagynak. Ezer meg ezer szovjet fagyott meg a védőállásokban, míg a melegen öltözött és kiváló álcázással ellátott finnek akkor támadtak, amikor akartak, s utána szétszóródhattak az erdőben, s ezt csinálták addig, amíg a motti meg nem semmisült. A szovjet tisztek arról számoltak be, hogy gyakorlatilag sosem láttak finn katonát, csak az általuk végzett pusztítást tapasztalták.

Hova kell dobni a Molotov koktéltA molotov koktél célszerű felhasználása. A motortérbe beszivárogva gyakran robbantotta be a harckocsi üzemanyagát.

A Vörös Hadsereg hatalmas létszámára és túlerejére támaszkodva, sem az emberrel sem a gépekkel nem takarékosodott. Az eredmények viszont mégsem jöttek könnyen, ráadásul a szovjetek gyakorta sokkal nagyobb veszteségeket szenvedtek, mint a finnek.

A kudarcnak több oka is volt: a Vörös Hadsereg vezetését 1937 májusa és 1938 szeptembere között Sztálin lefejeztette, és helyükre politikailag megbízhatónak tartottakat helyezett ki, de nekik sem kiképzésük, sem tapasztalatuk nem volt megfelelő.

A megsemmisített harckocsik száma december közepe táján, csak a karéliai földszorosban már százötvenre emelkedett, nem is beszélve a légierőről. A finn légvédelem mesterien bánt el az ellenséges gépekkel, így a veszteség napról napra fokozódott. December elsején például a finn légvédelem, és a vadászok 22 ellenséges gépet lőttek le.

A szovjet utánpótlás is ellehetetlenült, mivel Sztálin nagyban számított az elfoglalt területek nyújtotta lehetőségekkel. A finnek azonban nehéz döntések árán, de mindent megsemmisítettek az agresszorok előtt, akik nem jutottak elegendő élelemhez, megfelelő szálláshoz. A szabadban kellett éjszakázniuk, tábortüzek mellett, amiket azonban gyakran el kellett oltaniuk, mert a finn repülőgépek ezeket sikeresen felhasználták az éjszakai bombatámadásoknál.

Éjszakai bombázások
Éjszakai bombázások

A szovjet csapatok fő célja tehát a karéliai földszoroson át való előrenyomulás lett volna, de emellett voltak másik célpontok is. Egyik például a Ladogát észak és északnyugati irányba meg kellett volna kerülni, hogy együttműködhessenek a földszoroson támadó erőkkel. Nagy erőket fektettek még Suomusalmi irányába, amerre a legrövidebb úton lehetett volna átszelni Finnországot. Emellett a szovjetek még Pielisjärvi keleti partja felől, Kuhmo és Kuusamo irányába, valamint Lappföldön, Salla és Petsamo vidékén hatoltak be az országba.

A karéliai földszoros területén a finneknek kedvezően alakultak a történések, de a ladogamenti Karéliában, és Észak-Finnországban az események válságosra fordultak. A Salmi irányában és a Suojärvi jegén támadó ellenség váratlanul gyorsan hatolt előre. Fontos területeket sikerült a szovjeteknek elfoglalnia, és december 2-án Suojärvi vidéke is az ellenség kezére került. A finnek nem tudtak ellentámadásba átmenni csekély létszámuk miatt.

Finn katonák
Finn katonák

A szovjetek magabiztosan indultak meg a Ladoga északi partján, de az utánpótlásuk akadozása, és az őserdőn való nehéz átkelés miatt lelassultak, ráadásul a finnek „portyázásai” elvágta az agresszorok összeköttetését a parancsnoksággal. A térségbe való szovjet betörés után a szétszóródott finneknek december 5-ikén sikerült Tolvajärvinél, a határtól mintegy 60 kilométerre újból összegyűlniük. A szovjetek fokozták az előrenyomulást Uhtua-Suomussalmi és Kantalahti-Kuolajärvi-Salla irányába. A szovjet taktika azonban ismételten hibás volt, mert az ellenség egységei egymástól nagy távolságra, óriási területeken manőverezve, bármilyen támogatást mellőzve igyekeztek előre támadni. A finnek tudták, hogy ezeket a csapatokat addig kell ártalmatlanítani, amíg meg nem érkezik az utánpótlásuk. Mannerheim ezért december 5-én úgy döntött, hogy a Ladoga és a Jeges tenger közötti frontszakaszon, a finnek megvárják, amíg az ellenség kellőképpen eltávolodott a támaszpontjaitól, majd az utánpótlás megérkezése előtt lecsapnak, s felmorzsolják a támadást. A legveszélyeztetettebb terület Tolvajärvi és Ilomantsi vidéke volt, ezért Mannerheim megerősítette a Suomussalmi körzetében tevékenykedő finn alakulatokat, amik csakhamar átvették a kezdeményezést a térségbe. A veszélyeztetett terület megvédésére Paavo Taleva ezredest nevezték ki, s feladata nem kevesebb volt, mint az Ägläjärvi felé előrenyomuló szovjet csapatok visszaverése. Mikor Talvela ezredes december 7-én megérkezett a helyszínre, már Tolvajärvi legnyugatibb tavánál, és Ilomantsitól 20 kilométerre kelet felé, Möhkö mellett folytak a harcok. Az ezredes jó munkát végzett. December 9-11 között a finnek sikeres ellentámadással visszaverték a támadókat, és átmentek ellentámadásba, s két század átkelt a Tolvajärvi déli csücskén, majd rárontott az ellenség táborhelyére, súlyos veszteségeket okozva.

A téli háború
A téli háború

A helyzet azonban még mindig válságos volt, ráadásul december 11-ikére két szovjet zászlóalj dél felől bekerítő szándékkal előrenyomult, s az egyik zászlóaljnak sikerült a finn állások hátába kerülnie, ám a finneknek sikerült szétszórniuk az ellenség katonáit, akik inkább visszavonultak. A finneknek még ezen a napon sikerült megállítani az Ilomantsi irányába előrenyomuló ellenséget is.  

Mannerheim ekkor alkalmasnak látta az időt az ellentámadásra. December 12-én Tolvajärvin át Suojärvi felé megindult az ellentámadás. A szovjeteket meglepte finnek vakmerő akciója, s a front még a támadás első napján össze is omlott. A finn katonák önbizalma visszatért a térségben, s büszkén hasznosították a zsákmányolt 11 ágyút és 50 gépfegyvert.

December 13-14-én a finnek folyamatosan üldözték a visszavonuló ellenséget, ám azok 15-én újabb hadosztályt kaptak erősítésül, és az Ägläjärvi keleti partján már ellentámadásba mentek át.

December 16-án azonban a finnek felszámolták az ellentámadást, és bekerítő támadással igyekezték ostromolni az új hadosztályt, ami rövidesen megtört. A finnek ismét üldözőbe vették az ellenséget, amit azonban csak a délre eső állásokig tudtak folytatni, mert ott már heves ellenséges tűz támogatta a visszavonulókat. A finnek látványos sikereket értek el, de a veszteségeik érezhetőek voltak, mert a szovjetek elég keményen védték állásaikat.

December 17-18-án úgy látszott, hogy a finnek kénytelenek felhagyni az ellentámadással, de az Ägläjärvi visszahódítása a stratégiai magyarázatok mellett, pszichológiai jelentőséggel is bírt volna, ezért Mannerheim folytatta az akciót. A finnek a környéken minden rendelkezésére álló erővel támadtak, még úgy is, hogy közben Ilomantsinál a szovjetek áttörni próbálkoztak.

December 21-én felvonultak Ägläjärviba a finn csapatok, majd december 22-én teljesen körülzárták az ellenséget, és sikerült visszafoglalniuk a falut. Az ellenállás ismét szívós volt, terepen állásról állásra, a faluban romról romra történt a visszafoglalás. A szovjet halottak száma elérte a kétezret, míg a foglyok száma a hatszázat. Emellett jelentős volt a hadizsákmány, háromszáz automata fegyver, s az ägläjärvii győzelem után történt meg először, hogy a zsákmányolt harckocsikat és egyéb harcjárműveket, finn legénységgel tulajdonosuk ellen fordították. A finnek addig folytatták az üldözést, amíg csapataik ki nem fáradtak, s az erősítést kapott ellenség, ujjászerveződve meg nem állította őket Suojärvi közelében, az Aittojokinál.

Finn lotta ellenséges gépek után kutatFinn lotta ellenséges gépek után kutat

A szovjetek vesztesége nem kevesebb, mint két hadosztály teljes pusztulása, de lélektani hatás még súlyosabb volt. A finn polgárság ellenben fellélegezhetett, és igyekeztek bármilyen módszerrel ellátni a fronton harcoló bajtársaikat. A lották ruhát, kötszert, gyógyszereket gyűjtöttek, irodai munkát és rádiószolgálatot végeztek, gázmaszkokat osztogattak, segítettek a kitelepített lakosok élelmezésében. A hozzátartozók szeretetcsomagokat küldtek a katonáknak, a tábori posta sosem pihent. A nők jelentkeztek a katonasághoz, s feladatuk nem kevesebb volt, mint a mozgó konyhák üzemeltetése, így a harcok szünetében, éjjelenként forró kávét, és meleg élelmet vittek a férfiaknak, emellett a légvédelemhez is csatlakoztak, és az őrtornyokban teljesítettek őrszolgálatot, jelentették az ellenséges gépek helyét, meghatározták a bombatámadások helyszínét. Nem csoda, hogy Európa szerte a finn nőket tartották a legbátrabbaknak.

A 163. szovjet hadosztály Suomussalmi irányába visszaszorította a finn csapatokat, és elfoglalta a kis községet. Mannerheim ezért erősítést küldött, és a frontszakasz erőinek parancsnokává Hjalmar Siilasvuot nevezték ki.

December 9-én a suomussalmi vízrendszer nyugati partján a finn csapatok visszaverték a szovjet erőket, majd a parancsnok, már az ellentámadást tervezte.

December 11-én kezdetét is vette az offenzíva, amely december 15-ére már jelentős eredményeket mutatott fel: a kisközség nagy részét visszafoglalták, és az ellenség összeköttetését elvágták. A szovjetek előtt így, csak Kiantajärvi jegén keresztül maradt menekülési útvonal.

December 27-én megindult a finn támadás, és dacára a szívós szovjet ellenállásnak, amit tüzérség, harckocsik, és légierő is támogatott december 30-ikára ellenállásuk megtört. A 163. szovjet hadosztály szétesett, és csupán töredéknyi ember váltott menekülésre az őserdőn keresztül. A csata záróaktusa Kinanjärvi jegén játszódott le, ahol a menekülő szovjet hordák szembetalálták magukat a keleti utat lezáró finn erőkkel. A tó – a feljegyzések szerint – feketéllett a szovjetek sokaságától, akiket a finn géppuskák a partról, illetve a vadászgépek az égboltról tizedeltek. A finn zsákmány elképesztő volt. Egy teljes tüzérezredet – kiegészítőkkel - fel tudtak szerelni. A szovjetek veszteségét, finn becslések ötezer főre tették (!)

Finn katonák egy M 32-33 géppuskával a taipalei fronszakaszon
Finn katonák egy M 32-33 géppuskával a taipalei fronszakaszon

Miközben a csata zajlott, néhány mérföldnyire kelet felé, a határ közelében, Raatenál a 163. hadosztály segítségére küldött 44. hadosztály teljesen tétlenül – valószínűleg ledöbbenve – várakozott. A finnek később a csatát az 1914-es tannenbergi ütközethez hasonlították, ahol is tudniillik Hindenburg csapataival sikeresen megsemmisítette Szamonov tábornok alakulatát, amíg Rennenkampf tábornok serege egy napi járóföldre időzött.

Az év végére az egész vonalon: Kitelänél a Ladoga partján és északabbra, a Suojärvi északnyugati és nyugati partján, Ilomantsinál, Lieksánál, Kuhmonál, Suomussalminál, Sallánál és Petsamonál is sikerült megállítani az ellenséget.

Az ellenség utolsó próbálkozása a karéliai földszorosban történt, ahol is december 17-e és 18-a között több ízben kíséreltek meg áttörni, de az igazi nagyszabású támadásra december 19-ikén került sor. Hatvan harckocsi és erős tüzérségi tűz támogatásával igyekeztek a szovjetek Summa falva ellen. A támadás ellenben nem hozta meg a szovjet babérokat, ezért december 20-án ismét próbálkoztak, bár már sokkal kevesebb erővel. Az adatok magukért beszélnek. December 22-ikén, csak Summa előtt 52 harckocsit semmisítettek meg a finn védők, melyek közül 20 nehéz harckocsi volt.

Megemlítendő, hogy a szovjeteknek a földszoroson 10-11 hadosztálya, 800 harckocsija, erős tüzérsége és több száz repülőgépe volt.

A szovjetek még próbálkoztak Taipaleenjokinál és Suvantonál átkeléssel. December 25-én a szovjet támadás nyíltan a Suvanto jegén indult meg, s közel 700 halott maradt a jégen.

A szovjet bombázások főként a civil lakosság ellen irányultak, de a szovjet flotta is igyekezett nyomást gyakorolni a finnekre.

Finn parti löveg
Finn parti löveg

December 18-19-e között tengeri és légi támadás indult a koivistoi parti erődök ellen. Először 60 ellenséges vadász és bombavetőgép igyekezett az ostromot végrehajtani, majd később csatlakozott hozzájuk négy romboló kíséretében az Oktjabrskaja Revolutsija csatahajó. A parti ütegek két repülőgépet lelőttek, és a rombolókat elkergették, de hogy a csatahajó miért hagyta el az ütközetet, azt csupán feltételezésekbe bocsátkozva lehet megmagyarázni, miszerint találat érhette, és ezért távozott. Az erődöt többször is támadták bombázók, december 19-én kétszer is, mintegy 40-50 gép.

Később ismét megjelentek a hadihajók, köztük a Marat csatahajó, mely 25 kilométerről adott le lövéseket az erődre. A csatahajó 170 lövést adott le, mire az erőd 30 gránáttal válaszolt, és sikeresen eltalálták a Marat tatját, ami miatt a csatahajó elhagyta a helyszínt.

A háború első hónapja mindennél jobban összekovácsolta a finn népet, akik bátran vették fel a küzdelmet földön, vízen, s levegőn.

A szovjetek európai megítélése jelentősen romlott, ráadásul Sztálin nem ismerte el a sorozatos vereségeket. Szovjetunió egy hajdani finn lázadónak, O. V. Kuusinennek a vezetése alatt megalapította a Finn Demokratikus Köztársaság kormányát. Így amikor a Népszövetség főtitkára meghívást intézett Molotov népbiztoshoz, hogy azonnal utazzék Genfbe a helyzet megmagyarázására, Molotov csak annyit válaszolt, hogy a Szovjetunió nem visel hadat Finnország ellen, hanem éppen kétoldalú segélynyújtási szerződést kötött a Finn Demokratikus Köztársasággal (aminek vajmi kevés köze volt Finnországhoz). A Kuusinen féle kormánynak csupán azok a földsávok voltak a birtokában, amiket a szovjetek a határ közvetlen közelében tudtak megszerezni. A Népszövetség ezért úgy határozott, mivel a Szovjetunió megsértette a népszövetségi szerződését, többé nem tagja a Népszövetségnek. A közgyűlés december 14-én Finnország anyagi és humanitárius megsegítésére szólította fel a tagállamait. A felhívásra különböző reagálások születtek.

Dánia, Norvégia és Svédország nem szerette volna, ha a harcok áthelyeződnek az ő területeikre is, de szimpatizálván a finnekkel szorgalmazták az önkéntesek toborzását. Különösen Svédország igyekezett megsegíteni szomszédját. A napilapokban közölték az önkéntesek szükségességét, így elég sokan indultak harcba az északiak oldalán. Bár a kormány konkrétan nem üzent hadat a Szovjetuniónak.

Az Egyesül Államok nem volt tagja a népszövetségnek, de határozott hangú tiltakozást küldött Moszkvába.

Az angolok és a franciák már expedíciósok bevetésén gondolkoztak és azon, hogy muníciót vigyenek a finneknek.

Magyarország viszont küldött csapatokat és felszerelést a „testvérnemzet” megsegítésére. Eredetileg húszezernél is többen jelentkeztek, de ezt a magyar kormány leszűkítette 5000 főre, mert szigorúak voltak a feltételek (nem lehetett kommunista szimpatizáns, teljes katonai szolgálatot le kellett töltenie, nőtlennek kellett lennie…)

A magyar csapatokat Kémeri Nagy Imre főhadnagy vezette Finnországban. S bár a források 5000 főt írtak, a finnek adatai szerint 350 magyar harcolt az északiak oldalán a háborúban, de ők is inkább csak a frontok mögött.

Szovjet karikatúra
Szovjet karikatúra

A 1940 első hetén a „tétlen” 44. hadosztályon volt a sor, hogy megsemmisüljön. A finn gerillaakcióknak köszönhetően sikeresen elvágták az összeköttetést a parancsnoksággal, így a szovjetek magukra maradtak. Nem is váratott sokat magára a finnek támadás. Raatenál a zsákmányoltak 85 különböző ágyút, 43 harckocsit, több mint 200 gépjárművet, 16 légelhárító gépkocsit, 106 gépfegyvert, 190 golyószórót, több mint 6000 fegyvert, valamint 1170 lovat. A szovjet halottak számát nem lehetett megmondani, de foglyul 1300 embert ejtettek a finnek. A győzelemmel kapcsolatban az is fontos, hogy a szovjetek először itt voltak hajlandóak a fegyverletételről tanácskozni.

Zsákmányolt T-26 könnyű harckocsi
Zsákmányolt T-26 könnyű harckocsi

A zsákmányolt lovak nagyon rossz bőrben voltak, lesoványodtak, éheztek. A finnek néhány napos kúra után azonban újra a régi formájukba hozták őket, és nagy számban használták őket a szállításnál, de emellett fontos szerepet játszottak a kutyák – főként németjuhászok – amik futárszolgálatot teljesítettek, és a katonák bajtársaivá váltak, nem beszélve a rénszarvasokról, hiszen velük szállították a felszerelést, vagy ha finn osztagok kis létszámba mentek portyázni, szintén a szarvasokra támaszkodtak. Nem csoda, hogy a külföldi sajtó ódákat zengett a „rénszarvas alakulatokról” amik „odasóztak” a „szovjet mackó” orra alá.

A celed rénszarvas
A "celeb" rénszarvas

A szovjet fél azonban mindig tudta pótolni a veszteségeit, míg a finnek – bár zsákmányoltak fegyvereket – az ember veszteségeiket nem tudták pótolni. Szovjetunió szerte több száz gyár dolgozott újabb harckocsikon, repülőgépeken, fegyvereken. Az újév elején a szovjet haderők létszámát 31 hadosztályra, egy harckocsi hadtestre és négy különleges harckocsi dandárra becsülték. 

A karéliai földszoroson az arcvonal a Finn-öböl partján lévő Muurilától Summa falván, a muolai tó szoroson, Kiviniemin, Suvanton és a Taipaleenjokin át vezetett a Ladogáig. A szovjetek a január beálltával nem próbálkoztak olyan nagymértékű frontvonalon történő támadással, mint decemberben. Helyette a tó szorosokban erődítéseket építettek, ám néha tüzérségi tűzzel lőtték a finn állásokat főként Suvantónál és Taipaleenjokinál, majd az erődítésekből indítottak kisebb támadásokat, ami azonban emberveszteségeket okozott a szovjet félnek.

Valójában a szovjetek készülődtek egy nagyszabású offenzíva megindításához, amelyhez rengeteg hadianyagot halmoztam föl. A szovjetek a földszoros nyugati részén, Summa falvától keletre fekvő nyílt térséget választották. A finneknek a védelmi vonala itt nem volt kellőképp ellátva, illetve a hó sem volt akkora, hogy akadályozza a harckocsik mozgását. A hónap végére a tüzérség aktívan ostromolta, főleg a summai frontszakaszt. Hamarosan harckocsikkal támogatott támadások indultak meg Summa ellen, de ezeket csupán a védők kifárasztására küldték, a fő sereg még várakozott. A támadások az első napon már sikert hoztak, a szovjet csapatoknak sikerült megvetniük magukat a finnek fő védelmi állásainak legkülső részein, és február másodikán a légi támogatás is megérkezett: bombavetők és vadászok formájában, de egyes beszámolók szerint még ejtőernyősöket is sikerült a finnek mögé juttatni. A folyamatos harcok után, február 6-ikán megindult a végleges áttörési kísérlet Summa területén. A 8 kilométeres szakaszon három divízió és 150 harckocsi kezdte meg a támadást, amiket közel 200 repülőgép támogatott.

A várt siker azonban még mindig nem jött, sőt a veszteségek szovjet oldalon igen magasak voltak, de a támadások folyamatosak lettek, és mindig érkeztek friss csapatok. A summai mezőkön ezrével feküdtek a vérbefagyott holttestek, és ötvennél is több harcjármű roncsa füstölgött a viharvert havasi tájon.

A szovjetek az elit szibériai dandárt is bevetették, sőt „csodafegyverüket” a páncélozott szánokat, amiket a harckocsik vontattak maguk után, de például az aknák megsemmisítésének az érdekében a páncélosokra hóekét is szereltek.

Február 7-én a szovjetek Muola irányában is kiterjesztették a támadást, ám a főerők Summát ostromolták.

Február 9-én támadásba lendültek a taipalei szakaszon is, és néhol sikerült a védelmi állásokba behatolni. Summánál és a tőle keletre lévő lähtei szakaszon február 11-ikén heves, és szervezett támadás indult, amit a Finn-öböl és a Ladoga jegén előrenyomuló lovakkal és harckocsikkal kiegészített szovjet átkarolás igyekezett volna támogatni.

A finn parti ütegek azonban sikeresen megállították az átkaroló támadást, így a sikere megint nem lehetett számítani.

Azonban február 12-ikén a lähtei szakaszon, Summa falva és a vasútvonal között sikerült nagy nehezen, óriási veszteségekkel áttörnie a szovjet csapatoknak, illetve a Finn-öböl jegén újabb nagyszabású támadások indultak.

Finnek által használt FT-17 könnyű harckocsiFinnek által használt FT-17 könnyű harckocsi

Február 15-én és 16-án a szovjetek folytatták offenzívájukat Summa és Muolaanjärvi között, valamint a tó szorosban is megindultak. A földszoros nyugati felén a finn védőknek, így másik állásaikba kellett vonulniuk. A finnek hetek óta változatlan felállásban harcoltak, veszteségeik növekedtek, de utánpótlásuk nem volt. A finn tartalékok elfogytak.

Február 20-ikán a szovjetek azonban támadtak tovább és sikeresen elfoglalták Koivisto községét, és a koivistoi félsziget nagyobb részét.

A finn parti ütegek legénysége ezért megsemmisítette a mozdíthatatlan lövegeket, és felrobbantották az erődöket, majd visszavonultak a jégen át azzal, amit menteni tudtak. Másnap a szigetet teljesen megszállták a szovjet csapatok.

Az ellenségnek így lehetősége adódott arra, hogy elvágja a finnek fő csapatait a parancsnokságtól, ezért Mannerheim kénytelen volt átcsoportosítani, és csapatokat küldött a Virolahti és Viipuri közötti part védelmére. Mannerheim parancsot adott az érintett területek lakosságának evakuálásáról.

Azonban a szovjetek sorsa csak a földszoroson vett kedvezőbb fordulatot. A többi szakaszon folyamatos vereségeket szenvedtek, sőt Kuhmo és Lieksa területén a finnek a határon túlra kergették az ellenséget. Ráadásul a gerillaharcosok folyamatos nyomás alatt tartották az ellenséget. Kemény ütközetek zajlottak le kitelä-syksyjärvi-uomaa-pitkärantai partvidékein. A területen a fő útvonalak Salmin és Pitkärantán, valamint Käsnäselkän át Kiteläbe vezettek.

Egy finn katona
Egy finn katona...

A ladogamenti Karéliában harcoló finn csapatok parancsnoka J. V. Hägglund vezérőrnagy azt tervezte, hogy a Kitelä felé vonuló szovjet csapatokat – a 168. és a 18. hadosztály, valamint a 34. harckocsi dandár – körülzárja. A gyorsan mozgó finneknek sikerült is elvágnia a szovjetek összeköttetését a käsnäselkä-kiteläi úton Uomaa mellett. A szovjetek érezvén a helyzet súlyosbodását megkíséreltek kitörni Käsnäselkä irányába, ám az Uomaanál védekező finnek visszaverték őket, így biztosították a Kitelä-Syksyjärvi-Pitkäranta területén harcoló csapatokat, amik hozzáláttak az ellenséges erők bekerítéséhez. Az ellenséges csapatokat sikerült is január folyamán körbezárni. A 168. hadosztályt Kitelä területén, a 18. hadosztályt a Syksyjärvi erdősségeiben, és a 34. harckocsi dandárt a Kitelä-Käsnäselkä útvonal mellett, Lemetti és Uomaa között. A szovjetek a vasútvonal irányában is megkíséreltek áttörni, ezért februárban bevették a Salmiból Pitkäranta felé támadó 11. hadosztályt, de a finnek ezt is megállították a sinsaarii parti ütegek segítségével. A 11. hadosztály minden kísérlete ellenére sem tudta felmenteni a térségben ragadt egységeket, sőt a csatározásokban a hadosztály parancsnoka, Boriszov ezredes is elesett. A körülzárt szovjetek azonban a háború elejéhez képest egyre jobban védekeztek, s a térségben kialakított kényszer védelmi állások, azaz a mottik, nehezen adták meg magukat. A szovjet hadvezetés megkísérelte légi úton élelmezni a körülzárt csapatokat, ám az „égi áldás” gyakorta a finnekhez pottyant. A vasútvonal mellett körülzárt két hadosztály – 11. és 168. – a Ladoga mentén is kaptak némi muníciót és élelem szállítmányokat, de ezeket a finnek még megérkezésük előtt legtöbbször megsemmisítették. Nem utolsó sorban a Mantsinsaari parti ütegek és az innen indított gerillaakciók szintén az ellenség ellátását akadályozták. A mottik kiéheztetése, és kitisztogatása már nehezebben alakult, és veszteségeket is okozott. A 18. hadosztály így felmorzsolódott a maga 17 000 emberével együtt. A finnek sikeresen zsákmányoltak száznál több harckocsit, bár nagy részük már nem volt használható, 58 tábori ágyút, 12 páncéltörő ágyút és 44 tábori konyhát. A győzelem szimbólumává a 18. jaroszlávi hadosztály zsákmányolt zászlaja lett.

A zsákmányolt zászló
A zsákmányolt zászló

A 34. harckocsi dandár is követte a szovjet példát, és szintén megsemmisült. Február 29-ikén Lemetti erdeiben a dandár utolsó nagy mottiját is felszámolták a finnek. Itt, 105 harckocsit, 12 páncélautót, 200 teherautót, 6 ágyút és nagy mennyiségű lőszert zsákmányoltak a finnek. A szovjetek 2500 embert veszítettek, s köztük volt a 18. hadosztály parancsnoka Kondrásev, aki elmenekült egysége feloszlása után a 34. harckocsi dandárhoz, de elesett maga a dandárparancsnok, Kondrátyev is.

Zsákmányolt T-28 közepes harckocsi
Zsákmányolt T-28 közepes harckocsi

Február végére a ladogamenti Karéliába betört szovjet haderő nagy része tehát megsemmisült, a maradék pedig Kitelä-Pitkäranta között tehetetlenül várta az idő gyötrelmes múlását. A felmentőcsapatok nem tudták véghezvinni céljaikat, sőt a támadások után maguk is felmentésre szorultak. Ha időközben nem ért volna véget a háború, valószínűleg elkerülhetetlen lett volna, hogy elkerüljék a fehér köpenyes halál látogatását.

Hasonlóan alakult a helyzet a Lieksa-Nurmes-Kuhmo közötti frontszakaszon is. Az ellenség nagy részét kiszorították a határon kívülre, s csupán az 54. hadosztály maradt, mely Rastinjärvi vidékén, Kuhmotól 20 kilométerre délkelet felé, a rastii útkereszteződésnél várta sorsa beteljesülését. A finnek sikeresen elvágták a hadosztály összeköttetéseit, és sikeresen verték vissza a segítségükre siető 33. hadosztályt is. Rasti és Saunajärvi között fokozódtak az összecsapások, s február végére a finnek gyakorlatilag körülzárták az 54. hadosztályt, s ha a háborúnak nem lett volna vége, újabb motti esett volna el.

Sallától nyugatra a Saijanjokinál és a délnyugatra lévő Märkäjärvi mentén újabb harcok bontakoztak ki, amelyben részt vettek a svéd önkéntes csapatok.

Heves harcok dúltak Petsamonál, ahol a szovjetek súlyos élelmiszerellátási gondjaik ellenére nagy erőket vontak össze. A csekély finn védelem kezdetben még megállította a támadásokat, de mikor a szovjetek sítalpas alakulattal is támadtak, kénytelenek voltak február 26-27-én Nautsiba, majd pedig a Nautsijoki keleti kanyarulatánál Kohiseva vonalig visszahúzódni. A szovjetek nem folytatták a támadást, hanem deszkabarakkokat kezdtek építeni katonáik elszállásoltatására.

Finn sítalpas könnyű géppuskás katonák
Finn sítalpas könnyű géppuskás katonák

A frontmögötti légibombázások nagy anyagi pusztítást végeztek, de szerencsére a civil lakosság nem szenvedett el akkora veszteséget, mint amennyi bombamennyiséget ledobtak a szovjet gépek. A légitámadások következében 510 polgári személy vesztette életét, és 1063 személy sérült meg. A finn városok közül Turku és Tampere szenvedték el a legnagyobb anyagi kárt, de arányaiban Mikkeliben volt a legszörnyűbb a pusztítás, ám például Viipurit a tüzérség és a légierő együttesen döntötte romokba. A szovjet gépek a vasúthálózatot is támadták, s a legsúlyosabb károkat Kouvola, Riihimäki és Pieksämäki állomása szenvedte el, de az erőfeszítések ellenére sem tudták megbénítani a vasúti közlekedést. A bombázások nem tudták megtörni a finn nép lelkierejét, sőt pánikot sem okoztak, maximum aggodalmat, vagy csüggedést. Március elején egyedül a karéliai földszoros légterébe közel 600 ellenséges gép tevékenykedett, amik nagyban befolyásolták a háború állását. A szovjetek nagyszámban dobtak le ejtőernyővel finn egyenruhába öltözött katonákat, akiknek a kémkedés és a hírszerzés mellett, a rombolás is feladatuk volt.

Rombolást nem nagyon tudtak véghezvinni, de ha volt náluk rádió-jeladó, azzal képesek voltak információkat szolgáltatni, illetve éjszakánként fényekkel jelezhettek gépeiknek.

Bár a finn gépek mennyisége a szovjetekéhez képest csekély volt, mégis jelentősebb eredményeket értek el a finn pilóták, akik egyike lettek Európa legkiválóbb pilótáinak, de nem elfelejtendőek a finn légelhárítók, akik emberfölötti munkát végeztek a háború alatt.

A háború döntő mozzanata a karéliai földszoros nyugati felén és a Viipuri-öböl délnyugati partjain következett be.

Miután megszerezték a Koivisto szigeteket, a szovjeteknek alkalma nyílt arra, hogy a befagyott Viipuri-öböl jégpáncélján keresztül támadást indítsanak. A rendkívüli hideg miatt, a jég oly mértékben megvastagodott, hogy elbírta a nehéz harckocsikat is. A Ristiniemi, Ravansaari és Satamaniemi parti ütegek tüze ellenére a szovjetek elfoglalták a Viipuri-öböl szigeteit. Március 9-én elfoglalták Ravansaarit, s ez a stratégiai pont kulcsfontosságú volt a térségből indított támadások kivitelezéséhez. Mannerheim már korábban küldött csapatokat a térségbe, de azok létszáma elenyészőnek bizonyult, s máshonnan nem lehetett erőket átcsoportosítani, így a finnek remény sugara elkezdett oszlani, mint a sarki fény pirkadatkor.

A finnek február 27-én kénytelenek voltak kiüríteni a muolai szorost, és Näykkijärvi vonalára visszavonulni. A szovjetek hinjoki irányába is előrenyomultak, majd heves harcok bontakoztak ki Paakkolankoski-Pölläkkälä szakaszán, valamint Taipaleenjokinál is.

A háború állása 1940 március 13-ána béke életbelépésének napján.
A háború állása 1940 március 13-ána béke életbelépésének napján 

Március 11-ikén a szovjetek Vuosalminál, Pölläkkälä közelében átkeltek a Vuoksi északkeleti partjára. Március 13-ára a finn csapatok helyzete válságossá fordult a térségben, mert az ellenség stabilan megvetette magát a Viipuri-öböl délnyugati partján. 

Önkéntesek Finnországban:

Finnországnak legnagyobb mértékben a svéd önkéntes csapatok (Svenska Frivilligkåren) nyújtottak segítséget. Már a háború kirobbanásikor elkezdték szervezni az önkéntesek sereget, mert nyilvánvaló volt, hogy Svédország hivatalosan, nem fog részt venni háborúban. A svéd ipari körök nagy összegekben hozzájárultak az önkéntes sereg alapjaihoz, a svéd kormány meg megtiltotta, hogy elbocsássák azokat a tiszteket, akik csatlakoznak az önkéntesekhez továbbá biztosított fegyvert, felszerelést és muníciót. Mivel a svéd kormány nem engedte, hogy az önkénteseket az országban szereljék fel, ezt Finnországban, Tornioban és Kemiben kellett megcsinálni, s a munka élére M. Dyrssen ezredes került, segédje raktárparancsnoki minőségben, M. Ekström ezredes lett. A sereg vezére Ernst Linder tábornok lett, aki korábban a Satakunta-század parancsnoka volt. (Segédje gróf C. A. Ehrensvärd ezredes, a finn hadsereg egyik legképzettebb alakja, a háború egyik híres parancsnoka). Az önkéntesek motorizált alakulatot alkottak, és külön működött a légierejük, ami január 12-én, Beckhammar őrnagy vezetésével támadást intézett az ellenség egyik légitámaszpontja, valamint a Salla-Märkäjärvinél harcoló ellenséges csapatok ellen. A svéd vadászok aktívan harcoltak, de jelentős veszteségeket szenvedtek. Linder tábornokra hárult Észak-Finnország, a kuusamoi frontszakasz védelme. Linder vezérkari főnökévé a svéd Åkerman ezredest nevezte ki, a harcvonalon segédkező svéd csapatok élére pedig Nordensvan ezredes, szárnysegéde Ehrensvärd ezredes lettek.

Az egység a frontra érkezés után súlyos veszteségeket szenvedett el, s az első zászlóalj parancsnoka, Dyrssen ezredes is életét vesztette, csapatai megszemlélése közben, majd helyére Agen ezredes került.

A háború utolsó napján március 13-ikán heves tüzérségi tűz zúdult a svéd önkéntes seregre, mely ekkor szenvedte el legnagyobb veszteségeit. A veszteség 26 halott, 39 sebesült, 139 fagyott és 10 eltűnt. A sereg létszáma a háború végén 8700 emberre volt tehető, melyben 725 norvég önkéntes is részt vett.

Dániából közel ezer önkéntes indult Finnországba, és mint említtettem Magyarország is küldött, bár az adatok szerint 350 embert, de róluk a finnek elismerően írnak. Az Egyesült Államokból 300 fő, és más önkéntesek megalakították a Sisu századot, amely 420 főt számlált. Ám ezek, a svédek kivételével nem nagyon harcoltak. A brit és francia expedíciós erők, azonban nem vettek rész, többek között Svédország passzivitása miatt, ami érthető, hiszen nem óhajtott belesodródni a háborúba.

A szovjet követelések
A szovjet területi követelések

Miután Tyimosenko újabb támadást indított, és sikerült áttörnie a Mannerheim-vonalat is, Moszkva ekkor újra felajánlotta a békefeltételeit: a finnek engedjék át egyes déli területeiket, cserébe a szovjetek visszaadják Petsamót. A finnek nem tettek eleget a követeléseknek, s tovább küzdöttek, de Mannerheim elérte a kormánynál, hogy kössenek addig békét, amíg nem késő.

A finn légierő:

Finnországban, mint említettem a pilóták kiválóan harcoltak, de ahhoz hogy harcoljanak gépekre volt szükségük, ezért a hiány miatt az ország vásárolt különböző nemzetektől, olykor jutányos áron.

  • 30 darab kétfedelű Gloster Gladiator vadászgépet Nagy-Britanniából.

  • 12 darab Bristol Blenheim bombázót Nagy-Britanniából.

  • 30 darab Morane-Saulnier M.S.406 vadászgépet Franciaországból.

  • 44 darab Brewster 239 vadászt az Egyesül Államokból.

  • 22 darab Gloster Gauntlet oktatógépet Nagy-Britanniából.

  • 10 darab Fiat G.50 vadászgépet Olaszországból.

Vásároltak még a finnek 7 darab Fokker D.XXI vadászgépet, de utána már saját maguk gyártották le licenc alapján.

Gloster GladiatorGloster Gladiator

Morane-Saulnier M.S.406 vadászgép
Morane-Saulnier M.S.406 vadászgép

Fokker D.XXI. vadászgépekFokker D.XXI. vadászgépek

Gloster Gauntlet oktatógép
Gloster Gauntlet oktatógép


Fiat G.50 vadászgépFiat G.50 vadászgép

Brewster 239 vadászgép
Brewster 239 vadászgép

Brit Bristol Blenheim könnyű bombázó landolt 1940 február 25-én majd lovakkal vontatják rejtekhelyére.
Brit Bristol Blenheim könnyű bombázó landol 1940 február 25-én, majd lovakkal vontatják rejtekhelyére

Blemheim-I könnyű bombázó
Blemheim-I könnyű bombázó

Moszkvai béke:

Sztálin szívesen belement a békekötésbe, hiszen már birtokolta a stratégiai fontosságú Leningrád-Murmanszk vasútvonalat.

A felek 9 részre osztották a szerződést. Finn részről Risto Rytit miniszterelnök, Juho Kusti Paasikive miniszter, Rudolf Walden tábornok és Väinö Voionmaa professzor vettek részt. Szovjet oldalról Molotov külügyi népbiztos, Andrej Alekszandrovics Zsdanov a Szovjetunió tanácsának vezetőségi tagja és Alekszander Mihajlovics Vaszilevszki dandárparancsnok.

A finn kormány március 12-én aláírta a békeszerződést, melyben a következők voltak:

  • Finnország és a Szovjetunió közötti hadműveletek haladéktalanul beszüntetendők a Szerződéshez csatolt jegyzőkönyvben meghatározottak szerint.

  • A Finn Köztársaság és a Szovjetunió közötti országhatár új határvonal mentén fog vonulni, mégpedig úgy, hogy a Szovjetunióhoz csatoltatik az egész Karéliai Földszoros – Viipuri városával – és a Viipuri-öböl szigeteivel együtt. Továbbá a Ladoga-tó északi és nyugati partvidéke Käkisalmi és Sortavala városokkal együtt. Suojärvi falvával, a Finn-öböl számos szigete, a Märkäjärvitól keletre fekvő területek, valamint Kuolajärvi falva is a Szovjetunióhoz kerültetnek.

  • Mindkét fél elkötelezi magát amellett, hogy nem vesznek részt olyan szövetségbe, nem lépnek be olyan koalícióba, amely a másik szerződő fél ellen irányul.

  • Finnország beleegyezik abba, hogy évi nyolcmillió finn márkáért cserébe, a Szovjetunió bérbe veheti a Hanko félszigetet, és az azt körülvevő vízterületet… valamint több e körzetbe eső szigetet… a célja tengeri támpontok építése, melyek megvédik a Finn-öböl bejáratát, bármiféle támadással szemben. A Szovjetunió engedélyt kap arra, hogy a szigeteken, saját költségein, bármekkora erejű haderőt állomásoztasson a támadások kivédésére… a Finn kormány kivonja csapatait a félszigetről, ami a Szovjetunió hatalma alá kerül.

  • A Szovjetunió kivonja csapatait Petsamo területéről…

  • … Finnország beleegyezik abba, hogy nem tarthat hadihajókat, tengeralattjárókat és fegyveres gépeket az Északi Jeges tengeren…

  • … és beleegyezik abba, hogy nem épít támaszpontokat, hadikikötőket az említett térségben.

  • … a szovjet polgárok átjárhatnak Petsamo városába, ahol a szovjetek konzulátust alapíthatnak… és nem ellenőrzik azokat a szállítókat, amik a Szovjetuniónak szállítanak Norvégiából, vagy fordítva.

  • … megkezdődnek a gazdasági kapcsolatokról és a kereskedelemről folyó tárgyalások.

A háború következményei:

A feltételek kíméletlenek voltak. A finnek elvesztették többek között Viipuri, Sortavala, Hanko és Käkisalmi városokat, Koivisto és Lahdenpohja városkákat, több községet, mint Antreát, Muolát, Heinjokit, Hiitolát, Ilomantsit, Jaakkimát, Jääskit, Kukijokit, Parikkalát, Pyhäjärvit, Rautjärvit, Ruskealát, Sakkolát, Sallát, Salmit, Simpelét, Suistamot, Terijokit, Uusikirkkot, Valkjärvit és másokat, valamint Petsamót is kritériumokkal sújtották. Ez nagyobb területveszteség, mint amit a háború elején követeltek a szovjetek.

Az átköltöztetések miatt 450 000 finn polgárnak kellett elhagynia otthonát.

Azonban az új határ furcsa módot megnehezítette a szovjetek dolgát.

Háborús veszteségek:

A finnek összesen a háború alatt 250 000 katonát, 30 harckocsit és 130 repülőgépet tudtak szembeállítani a szovjetek 1 milliós gyalogságával, 6 541 harcjárművével és 3 800 repülőgépével szemben. 

A finnek részéről 26 662 halott, 39 886 sebesült és 1 000 fogoly a veszteség, míg a szovjeteknél 126 875 halott, 264 908 sebesült és 5 572 fogoly a végeredmény. Emellett megemlítendő a szovjetek páncélos vesztesége, ami 3 543harcjármű volt.

A „folytatásos háború”:

Amikor mindenkinek – kivéve Sztálinnak - nyilvánvaló volt, hogy Hitler a Szovjetunió ellen készül, Mannerheim meglátta annak a lehetőségét, hogy visszaszerezze az elvesztett területeket, és Hitler amúgy is szorgalmazta a finnek belépését a háborúba.

Azonban Finnországnak nem volt célja Leningrád elfoglalása, sőt nem tápláltak különösebb érdekeket a Szovjetunió elfoglalásához sem.

A németek úgy kalkuláltak, hogy a finneknek a lehető legnagyobb szovjet erőket kellene lekötnie, hiszen át kellene csoportosítaniuk az erőiket Leningrád védelmére. Az OKW, ezért rá akarta venni a finneket az offenzívára. Mannerheim elutasította a követelést, azzal érvelt, hogy neki a földszorosra kell összpontosítania.

1941. június 22-én megindult a támadás, mely a németeknek lassan hozta a kívánt eredményeket, a finnek azonban hamar visszafoglaltak bizonyos területeket a földszoroson, ezért Mannerheim indított egy másiktámadást a Ladoga-tótól északra. A finnek gyorsan törtek előre, például a Szvir folyó felé is, hogy a védelmüket biztosítsák, az elkerülhetetlen ellentámadással szemben.

Az akció miatt december 6-án Nagy-Britannia hadat üzent Finnországnak, bár konkrét támadást nem hajtott ellene végre, hanem gazdasági úton segítette a szovjeteket (bár a brit Hurricane vadászgépek Murmanszkban állomásoztak a szovjet légitámadások támogatására). A finn frontokon a támadások megritkultak, de a németek sztálingrádi veresége után megindult az ellenoffenzíva.

A folytatólagos háborúban katyusák lövik a finn állásokat valahol a leningrádi szakaszon 1944-ben
A folytatólagos háborúban katyusák lövik a finn állásokat valahol a leningrádi szakaszon 1944-ben

Mannerheim úgy gondolta, hogy ha a szövetségesek megnyitják a második frontot, akkor Sztálin átcsoportosít, hogy a Berlinért folytatott versenyfutásban learathassa a babérokat. A finnek nehéz helyzetbe kerültek, ugyanis már csak azt tervezgették, hogy mikor lépjenek ki a háborúból. Hitler sejtette, hogy a finnek mire készülnek, ezért követelte, hogy a finnek kötelezzék ez magukat arra, hogy nem kötnek különbékét Sztálinnal, mert különben elesnek a létfontosságú német segítségtől.

Mannerheim és Risto Ryiti ezért elhatározták, hogy hadicsellel élnek. Risto személyesen vállal felelősséget hitlernél, hogy nem kezd tárgyalásokat Moszkvával, később azonban lemondott, és kinevezte utódjául Mannerheimet, aki „hatálytalanította” elődje kötelességvállalását, így megkezdték a tárgyalásokat.

Sztálin követelte az 1940-es határok visszaállítását, további területeket, és jóvátételt. Azonban az ára a békének felbecsülhetetlen volt. Finnország elkerülte Kelet-közép Európa sorsát, s megőrizhette függetlenségét.

A németek kiűzése nem ment könnyen, de azért kisebb véráldozatok árán sikerült.  

Szent István Érdemrend
Szent István Érdemrend

Francia Becsületrend A Finn Fehér Rózsa


 A Francia Becsületrend, és A Finn Fehér Rózsa

Finnország marsallja számos kitüntetést vehetett át pályafutása során. Például: a francia Becsületrend Nagykeresztjét (1939), a finn alapítású Szabadság Keresztet (Vapaudenristin ritarikunta – 1918), a japán Felkelő Nap Érdemrendet, a róla elnevezett Mannerheim Keresztet, a magyar Szent István Érdemrend Keresztjét, a finn Fehér Rózsa Érdemrend Nagy Keresztjét, a Vaskeresztet, de még rengeteg másik kitüntetésben is részesült. Számos intézménynek, intézetnek, egyesületnek lett a tiszteletbeli tagja, s élete végéig folytatta humanitárius szolgálatait.

 

Felhasznált források:

A Hadviselés Művészete – Nagy hadvezérek az újkorban

A Második Világháború

A második világháború teljes története – Villámháború

A második világháború teljes története – Atlasz

A második világháború történelmi atlasza

http://no.wikipedia.org/wiki/Vinterkrigen

http://en.wikipedia.org/wiki/Carl_Gustaf_Emil_Mannerheim

Írta: Zeki 

A hónap képe
A hónap képe
Felhívás: A 25. órában vagyunk
A 25. órában vagyunk