Vichy a térségben kb. 100 ezer fős katonaságot állomásoztatott, ami tekintélyes erőt jelentett, s tervezők azzal számoltak, hogyha ezek az egységek kemény ellenállást tanúsítanak a támadókkal szemben, akkor feltarthatják vagy akár meg is akadályozhatják az akciót. Ennek elkerülése érdekében Washington titkos tárgyalásokba kezdett Vichyvel, majd ezek után, 1942. november 8-án a 600 hajóból álló (némelyik egyenesen Amerikából érkezett) flotta 70 ezer emberrel a fedélzetén megérkezett a kijelölt partraszállási övezetekhez. Az amerikaiak mellett 25 ezer brit katona is részt vett a hadműveletben, de ha lehetett, nem igen mutatkoztak (egyesek amerikai egyenruhában voltak), mert a francia telepesek körében erős volt az angolellenesség a Mers el-Kebir-i flottatámadás óta. Vichy hadserege csak elszórt ellenállást tanúsított, kivéve Casablanca és Orán környékét ahol, elkeseredett harc bontakozott ki. 11-én Darlan admirális, az afrikai francia csapatok főparancsnoka megegyezett Eisenhowerrel ellenállás beszüntetéséről, sőt egységei átálltak a szövetségesekhez. De Gaulle tábornokot, a Szabad Franciaország vezetőjét mélyen sértette és felháborította, hogy az amerikaiak nem vele, a szövetségesek oldalán 1940 óta katonával és politikussal, hanem a németekkel kollaboráns Vichy egyik tisztviselőjével tárgyalnak, ez azonban nem változtatott mit sem azon, hogy a megállapodás lehetővé tette az angol-amerikai csapatok gyors előretörését Tunéziában.