Titkos fejlesztések
A háborút követő békeszerződés minden korszerű fegyver, köztük a harckocsik gyártását és fejlesztését is megtiltotta Németországnak. Ez azonban már az 1920-as években titokban sort kerített a harckocsigyártás megalapozására.
Az 1920-as évek közepén a nehézipar mérvadó cégei, a Rheinmetall-Borsig, a MAN, a Krupp és a Daimler-Benz megrendelést kaptak arra, hogy titokban lássanak hozzá könnyű, illetve közepes/nehéz harckocsik prototípusainak tervezéséhez és építéséhez. E harckocsik korszerűtlenek voltak, technikai hiányossággal küszködtek, bonyolult szerkezetük miatt nem voltak alkalmasak tömeggyártásra. Segítséget jelentett, hogy a német mérnökök konzultálhattak szovjet kollégáikkal, akik ekkorra már több mint ezer legyártott harckocsival büszkélkedhettek. A korai német prototípusokkal szerzett tapasztalatok fontosak voltak a későbbi, a második világháborút végigszolgáló típusok megtervezésénél.
Az újrafegyverkezés szolgálatában
Nem lehet elfelejtkezni arról a felbecsülhetetlen értékű "segítségről"
sem, amelyet a megszállt Csehország ipara nyújtott a Harmadik
Birodalomnak. Az 1938-ban zsákmányolt, illetve továbbgyártott T-35 (420
db) és T-38 (1400 db) típusok jelentős erősítésnek bizonyultak. E
felsorolt típusok csupán átmeneti megoldást jelentettek a német
hadsereg számára, technikailag nem emelkedtek ki az európai átlagból,
sőt jó néhány francia, angol vagy szovjet típus messze jobb mutatókkal
rendelkezett. Ennek ellenére a német hadsereg legnagyobb sikereinek
időszakában (1939-1941) ezen típusok együttes aránya a kezdeti 80%-ról
csupán 60%-ra csökkent. Nem a technikai fölény, hanem a magasabb szintű
vezetés, a kiválóan képzett és fanatizált kezelőszemélyzet, valamint a
jobb haditaktika eredményezte a német páncélos alakulatok sikereit.
A villámháborús követelmények szerint tervezett harckocsik, a Pz. III-as és a Pz. IV-es, csupán korlátozott számban, gyakorlatilag prototípusok gyűjteményeként álltak rendelkezésre a háború első évében. Mindkét harckocsit úgy tervezték, hogy méreteik (súly, magasság, szélesség) megfeleljenek az európai közlekedési infrastruktúrának (utak és hidak teherbírása, felüljárók, alagutak magassága és szélessége, vasúti pőrekocsik méretei stb.).
Üzemanyagtartályaikat úgy helyezték el, hogy bármelyik európai benzinkútnál feltölthessék őket. Ez a két típus ideálisan ötvözte magában a tűzerőt, a páncélvédettséget és a mozgékonyságot.
A Szovjetunió elleni háború során azonban gyorsan világossá
vált, hogy a rendszeresített német harckocsik nem állják meg helyüket a
szovjet KV-1 nehéz, 
illetve a T-34/76 közepes harckocsik ellenében. Ez
a két típus mozgékonyság, tűzerő és páncélzat szempontjából magasan a
német típusok fölött állt. A németek első megoldásként a már meglévő
típusokat fejlesztették tovább, majd a Pz. III-as gyártását
leállították.
A Párduc és a Tigris hadrendbe állítása
A német harckocsigyártó ipar a gyorsan kialakított
kényszermegoldások mellett, új típusokat is csatasorba tudott állítani,
hogy visszanyerje a keleti fronton elveszített technikai fölényét. A
Párduc (Pz. V.), a Tigris (Pz. VI.) és a Királytigris (Pz. VI/B) 1942
vége - 1944 nyara között történő hadrendbe állításával a német csapatok
olyan harceszközök birtokába kerültek, amelyek teljesítménye szovjet
"kollégáikét" jelentősen felülmúlta, nem is beszélve az angol-amerikai
típusokról.
Félelmetes hírnevet vívtak ki maguknak az európai hadszíntereken, tűzerejük és páncélozottságuk kiváló volt, ami a Párduc esetében nagyfokú mozgékonysággal is párosult. Nemcsak ágyúik páncélátütő képessége volt páratlan, hanem a pontosságuk is; ezek a páncélosok már oda lőttek, ahová céloztak. Azonban bonyolultságuk miatt csak meglehetősen kis darabszámban készültek, a Tigrisből mintegy 1450, a Királytigrisből 500, de még a jóval könnyebb Párducból is csak mintegy 5500. Félelmetes teljesítményük ellenére az ellenség elsöprő számbeli, valamint teljes légifölénye miatt ezek a típusok sem kerülhették el sorsukat. 1945 tavaszára a páncélos alakulatok is felmorzsolódtak az óriási túlerő elleni folyamatos harcokban.
1939 szeptembere és 1945 májusa között a német ipar mintegy 24 ezer
harckocsit és további közel 18 ezer harckocsi alvázat gyártott, ami
eltörpült az amerikai, a szovjet és a brit ipar által előállított több
mint 200 ezer harckocsi és 80 ezer roham-, illetve önjáró löveg
mellett.
Az egyes típusoknál megmutatkozó német muszaki csúcsteljesítmények nem ellensúlyozhatták az antifasiszta hatalmak fölényét, így nem lehetett kétséges azok végső győzelme.
Írta: Kaiser Ferenc (História)
