M4 Sherman sorozat

Az Amerikai Egyesült Államok ugyan hamar felismerte a harckocsik jelentőségét – már az első világháborúban volt páncélos alakulatuk, brit és francia gyártmányú járművekkel felszerelve, igaz, ez a háború után fel is oszlott -, saját típussal elég soká rukkoltak ki. Ez a Ford „Háromtonnás”, kétszemélyes harckocsija volt. Fejlesztés alatt állt a „Three-man tank”, a „háromszemélyes” harckocsi.
 
Ford „Háromtonnás” harckocsi 1918-ból
 
Ezek persze nem voltak kielégítőek. Sokáig csak első világháborús típusok – Mark VIII és Renault 17 – alkották az amerikai harckocsiállományt, ezek is a gyalogsági alakulatok között elosztva. Ezután Walther J. Christie – felismerve a korabeli lánctalpak hiányosságait, de ebből hibás következtetést vonva le - kidolgozott egy forradalmian új rendszert, hogy a tankok kerekes és lánctalpas üzemmódban is működhessenek. Ennek azonban gyakorlati haszna nem nagyon volt, mivel az átállítás nehéz és időigényes feladatnak bizonyult. Csak lánctalpas módban lett sikere a Christie-megoldásnak, de érdekes módon nem a hazájában - az amerikai hadsereg nem tartott igényt a szabadalomra. A Christie-féle futómű így a Szovjetunióban és Nagy-Britanniában futott be karriert. Az amerikaiak inkább egy kétgörgős zsámolyt dolgoztak ki. Az 1941-ben megjelent M2 közepes harckocsi már ezzel üzemelt.
 
M2 közepes tank 1941-ből
 
Ezt végül csak kiképzési célokra használták, mivel az Európából érkező hírek világossá tették, hogy a korabeli német típusokkal ez nem veheti fel a versenyt. Erősebb tornyot viszont ekkoriban nem tudtak gyártani, ez vezetett az M3 Lee harckocsihoz, melynek a páncéltestébe építették be a 75 mm-es fő fegyvert. Noha a Lee (angol tervezésű toronnyal: Grant) eleinte megfelelt Afrikában a Panzerek ellen, hiányosságai világosak voltak.
 
M3 Lee, a Sherman „apja”
 
Az M3 utódjának tervezésekor nem az újdonság volt a legfőbb szempont, hanem a gyors gyárthatóság. Ez az amerikai futószalag-szemlélet aztán bőségesen kamatozott. A kétgörgős futózsámolyokat megtartották, ugyanúgy oldalanként 3-3 zsámolyt alkalmaztak. A kihajtómű is változatlan maradt, a kor szokásainak megfelelően mellső kihajtással rendelkezett mindegyik amerikai típus. Az új harckocsi motorterét kocka alakúra alakították ki, eredetileg azért, mert az első szériák csillagmotorral készültek, ez pedig – a segédberendezésekkel – kocka alakúra sikerült. Később ennek nagyobb pozitív hozadéka lett, mert ezzel tudták biztosítani, hogy motorok széles választékát lehessen beépíteni a járműbe.
 
Ami a fő kialakítást illeti: a törzsbe épített főfegyvert elhagyták. Ennek eleve korlátozott volt az irányozhatósága, ráadásul magassá valamint sérülékennyé tette a harckocsit. A páncéltestet hengerelt lemezből, hegesztéssel építették (M4), de már az első szériától kezdve létezett olyan megoldás is – ilyenként az egyetlen - (M4A1), amelynél a törzsfelsőrész öntési technológiával készült. A harckocsi orrán, a differenciálmű páncélja eleinte három részből lett összeállítva, később azt is egyetlen darabból öntötték. Gömbölyű formája miatt – egy gyári munkásnő után – ezt a lemezt „Mary Ann” elnevezéssel ruházták fel.
 
M4A3E8 „Mary Ann” orral
 
A futómű is több fejlesztésen esett át. A legkorábbi változatoknál az M3-tól átvett futóművet alkalmazták. A kerékzsámolyok rugózását egy függőlegesen elhelyezett tekercsrugó adta (mint egy acél bejgli, csonkakúp alakúra kihúzva, a talpával felfelé beépítve). A visszafutógörgők a zsámolyok felett helyezkedtek el. Később erősebb – így nagyobb – tekercsrugókat alkalmaztak, ezek miatt a visszafutógörgőket el kellett tolni hátrafelé, és egy vezetőlemezt is beépítettek. A végső változatoknál már vízszintesen helyezték el a tekercsrugókat, ezt a futóművet jelölték HVSS (Horizontal Volute Spring Suspension) jelzéssel, és a Sherman-sorozat legsikeresebb, igaz, meglehetősen késői futóműve lett. A háború vége felé a lánctalpat is különféle szélesítő eszközökkel látták el a talajnyomás csökkentése érdekében. Az egyik legjellemzőbb az ún. „kacsacsőr” volt. Hogy a lánc mindkét oldalán lehessen szélesíteni, még a futómű kijjebb helyezhetőségét is megoldották. A felfüggesztés további fejlesztésével is kísérleteztek. A tekercsrugó újabb variációi nem hoztak értékelhető eredményt. Ezek után a torziós rugózású futógörgőket is kipróbálták, de ezek már csak a későbbi típusokon váltak általánossá, sőt, kizárólagossá.
 
M4A1 Sherman hátrafelé eltolt visszafutógörgőkkel
 
M4A1(76)W HVSS vízszintes tekercsrugós futóművel
 
Mint ahogy a motorok, úgy a fegyverzet is igen változatos a Sherman-ek között. Létezett 75 mm-es, 76 mm-es löveggel felszerelt M4-es is, de 105 mm-es tarackot is építettek a toronyba. A változatok széles választéka csak részben volt tervszerű. A Sherman fegyverzete úttörő volt abban, hogy először ezt a harckocsit látták el függőleges síkban stabilizált löveggel. A torony körbeforgatásához 10 másodpercre volt szükség, ami gyors irányzást tett lehetővé. A forgatáshoz háromféle módszer létezett: két cég hidraulikus, egy pedig elektromos berendezést készített. Az ezek közötti választás nem típusváltozatok függvényében történt, hanem aszerint, hogy éppen melyik volt hozzáférhetőbb. Természetesen tartalékként kézikerekes toronyforgatásra is volt lehetőség, ami értelemszerűen lassabb volt.
 
A változatokat leginkább a motorok alapján lehet elkülöníteni. Az M4 és az M4A1 elhatárolása a páncéltest alapján egyértelmű. A további verziókat viszont inkább a motorok különböztették meg. Az M4A2 – a legnagyobb számban és a leghosszabb ideig gyártott verzió – két darab kétütemű teherautómotort kapott, összesen 450 LE teljesítménnyel. Emiatt az amerikai hadsereg nem is alkalmazta nagy számban…ehelyett a szövetségeseknek szállítottak nagy menyiséget, így a Szovjetunió is e változatból kapta a legtöbbet. Az M4, M4A1 és M4A3 változatoknál kihasználták a kocka alakú motortér nyújtotta lehetőségeket, és a legkülönbözőbb Ford, Chrysler, Wright és Continental gyártmányú erőforrásokat építették be. Az M4A4 változat különleges motort kapott, öt darab hathengeres erőforrást építettek bele, ami karbantartói rémálomnak bizonyult: minden részegység meg volt ötszörözve. Az M4A6 megint újfajta motort kapott, amely többfajta üzemanyaggal működött (így a mai mindenevő harckocsimotorok előfutára lett) de egy politikai döntés miatt a 75. darab után a gyártását beszüntették. (M4A5 változat nem létezett, a háború utáni Super Sherman harckocsik kapták ezt a jelölést.)
 
A Sherman kormányzása – bár botkormányokkal történt – inkább egy nehéz kerekes járműére hasonlított. Nem tudott „sarkon” megfordulni, ellentétben más, nehezebb harckocsikkal (Tigris, Churchill, KV-sorozat), melyek mégis lomhábbnak bizonyultak. Az M4 változatainak fordulóköre 20 méteres volt. A sebességváltó manuális maradt, noha kísérleteztek automata váltókkal. Ezek azonban csak a későbbi típusokon kerültek rendszeresítésre. A Sherman váltója mindig is neuralgikus pont maradt. Öt előrementi fokozattal, és egyetlen hátrameneti fokozattal rendelkezett. Ez nagyon lassú tolatást tett csak lehetővé, de a mászóképesség biztosítása miatt ezt a békát le kellett nyelni. Később terveztek új erőátviteli szerkezetet, ami hátrafelé is 5 sebességfokozatot tett elérhetővé, de a háború időközben befejeződött.
 
Sok korai M4-es veszett el amiatt, mert a páncéltestben kétoldalt tárolták a lőszereket, és ezek egyetlen találattól hajlamosak voltak berobbanni. Az amerikaiak emiatt ezeket a tankokat „Zippo” néven emlegették híres benzines öngyújtóik után, a németek pedig „bakafőző”, vagy „tommysütő” gúnynévvel illették. Először ez ellen úgy védekeztek, hogy plusz páncéllemezeket hegesztettek a harckocsik oldalaira, sokszor a csapatok javítóműhelyeiben. A későbbi változatoknál ezt elhagyták, mivel a lőszertárolót vízzel töltötték fel, elkerülendő a lőszer berobbanását találat esetén. A típusszámban ezt „W” (Water magazine) megjelöléssel tüntették fel, míg a fegyver kaliberét zárójelben tették a típusjelzésbe. Tehát például az M4A3(76)W HVSS olyan Sherman harckocsit jelent, amelyik a harmadik szériába tartozik, 76mm-es löveggel, vizes lőszertartóval, és vízszintes tekercsrugózású futóművel rendelkezik. Mivel több cég is kapott megbízást a harckocsik gyártására, elkerülhetetlen volt, hogy egyes részegységek eltérően készültek – és sokszor egy-egy változat aszerint alakult ki, hogy mely alkatrészek voltak épp hozzáférhetőek. A különböző sorozatokat is összevissza gyártották, például 1944 végén és 1945 elején a már kifutott, öntött tetejű páncéltesttel rendelkező M4A1-est kezdték újra építeni, 76,2 mm-es löveggel és vizes lőszertartóval (M4A1(76)W).
 
Leghatékonyabb változata az angol 17 fontos ágyúval szerelt Sherman Firefly volt, ezt a fegyvert viszont először csak úgy tudták beszerelni, hogy közvetlenül a lövegpajzshoz rögzítették. Így a hátrasiklás nem volt biztosított, ami eléggé rázós élményt nyújtott a kezelőknek, de ezért kárpótolta a szövetségeseket az a tény, hogy ez volt az egyetlen Sherman-variáns, amely egyenrangúként szállhatott szembe a német páncélosokkal. Végül azonban sikerült megoldani a normál beépítést is, de ehhez a rádiót a torony végéből ki kellett költöztetni (különben a hátrasikló ágyú szétzúzta volna), és egy külön páncéldobozban a torony hátuljára függeszteni, hogy a löveg závárzatának elegendő helye legyen a hátrasikláshoz. Ez a kényszermódosítás egyébként különösen szerencsés megoldásnak bizonyult, mivel a nehéz rádió megfelelően kiegyensúlyozta a hosszú ágyúcsövet.
 
A Shermant akkora sorozatokban állították elő, hogy a szövetségesek alaptípusává vált. Nem véletlen, hogy rengeteg speciális feladatra tették alkalmassá. Létezett lángszórós változata (ezt a Churchill Crocodile alapján fejlesztették ki), de műszaki mentő verziója is. Különféle aknamentesítő felszerelésekkel lehetett ellátni, a legismertebb ezek közül a „Crab” (Rák), amely pörgő dobra szerelt láncokkal csapkodta a talajt, valamint a nehéz görgőkkel operáló „Jemima néni”, amelynek akkora tömege volt, hogy sok esetben a hordozó harckocsit egy másik Sherman-nek kellett tolnia.
 
Sherman „Crab” munka közben
 
„Jemima néni”
 
Több változatban alkalmaztak ugyanakkor ekeszerű aknakifordító berendezéseket is. Sőt, különféle aknamező-robbantó megoldásokkal kísérleteztek, mint a trotillal töltött flexibilis csövek kivetésére és felrobbantására szolgáló berendezés. Rakétavetős kialakításokkal is kísérleteztek, az első a T34 „Calliope” volt, amelynél a torony fölé rögzítettek 60 darab vetőcsövet, ezt a löveghez is rögzítették, a magassági irányzást a lövegcsővel végezték.
 
 
Nehézkessége miatt azonban nem vált be (ráadásul a löveg is használhatatlan volt, ha fel volt szerelve a rakétás állványzat), a többi rakétás fejlesztés pedig a háború szempontjából elkésett. Straussler Miklós magyar származású tervező (a magyar V-3 és V-4 kísérleti harckocsik megálmodója) tette alkalmassá partaszállásokra a típust, levegővel felfújható vászon „szoknyával” és hajócsavarral. Ezek a Sherman DD-k (Duplex Drive) Normandiában estek át a tűzkeresztségen.
 
Természetesen gondot jelentett, hogy a konstrukció sebezhetőnek bizonyult a nagy teljesítményű német lövegek által. Ennek orvoslására fantáziadús ötletek születtek. A britek kanadai üzemeiben új, áttervezett tornyot szereltek fel, előbb két, majd hatfontos löveggel, és a páncéltestet is átvariálták (a vezetőülést például áthelyezték a jobb oldalra, brit hagyományok szerinti „jobbkormányos” járművet alakítva ki. Ez lett a Ram I és Ram II típus, azonban ezeket csak kiképzésre használták, illetve jópárat alakítottak át tornyuk leszerelésével csapatszállító és harctéri mentő-sebesültszállító feladatkörre.
 
Ram II
 
Az amerikaiak másképp közelítettek a kérdéshez: Mivel T1 Heavy, és abból kifejlesztett M6-os nehéz harckocsijuk nem volt alkalmas a gyors sorozatgyártásra és Európába szállításra, az M4 alapján próbálkoztak egy „nehézsúlyú Sherman” kialakításával. A törzsfelsőrész lemezeit befelé megdöntötték, a futóművet a futógörgők tengelyvonaláig kötényezték, és a tornyot megerősítették. Az így kapott T14 nehéz harckocsi azonban érzékeny volt a terepviszonyokra, sérülékenynek, ugyanakkor nehezen javíthatónak bizonyult, így a hadsereg kifejezte érdektelenségét iránta, és a fejlesztés elhalt. Az egyetlen megfelelő módszer a páncélozás egyszerű megvastagítása lett, az így létrehozott M4A3E2 „Jumbo” 1944 tavaszától került a csapatokhoz, mint „rohamharckocsi”.
 
T14 nehéz harckocsi prototípusa, a „nehéz Sherman”
 
Mint az a bevált harckocsikkal történni szokott akkoriban, a Sherman is alapját képezte sikeres páncélvadászoknak. Az első ilyen fejlesztés, az M10 Wolverine (Rozsomák) még nem váltott be minden reményt, 76 mm-es lövege ugyanis nem tudott mit kezdeni a német nehézpáncélosokkal. (Brit 17 fontos löveggel szerelt változata, az Achilles annál inkább.) Ennek utódja, az M36 Slugger (az angoloknál a Jackson nevet kapta) viszont 90 mm-es ágyúval bírt, ami már bármely német harckocsit kilőhetett.
 
(Itt jegyzem meg, hogy az amerikai harckocsik elnevezése eredetileg brit eredetű. Eredetileg csak típusjelük volt, az angolok viszont híres amerikai tábornokokról nevezték el a típusokat, így kapta az M3 és M5 könnyűtank Jeb Stuart nevét, az M3 Robert E. Lee és Ulysses S. Grant tábornokokét, az M4-es pedig William Tecumseh Sherman tábornokét. A hagyományt az M36 Slugger/Jackson-tól kezdve az amerikaiak is átvették a későbbi típusoknál, így lett az M24 névadója Adna R. Chaffee tábornok, az M41-esé Walton Walker „Bulldog” tábornok, az M48-asé George S. Patton, az M551-esé Philip Sheridan tábornok, az M1-esé pedig Creighton Abrams tábornok.)
 
A jól sikerült alvázat természetesen a tüzérség sem hagyta kihasználatlanul. Az M3-as alvázán tervezett, 105 mm-es tarackkal felszerelt M37 önjáró lövegből alakították ki az M7 Priest (püspök) önjáró löveget, amelynek csak a korai darabjai készültek M3-as alvázon, a nagy többség már Sherman-alvázon, megerősített tekercsrugós futóművel épült. Az angolok viszont nem voltak elégedettek az M7-essel, mivel a löveg kalibere nem volt kompatibilis az angol lőszerekkel, ami folyamatos utánszállítást tett szükségessé. Kanadában emiatt elővették a Ram II terveit, és ennek az alvázára, 25 fontos tarack felszerelésével alkották meg a Sexton önjáró löveget, amely a brit hadsereg szabvány tüzérségi eszközévé vált. Később 155 mm-es ágyúval is kipróbálták az M3-as és M4-es alvázakat, ebből született az M12 GMC (Gun Motor Carriage), amely Franciaországban gyakran helyettesítette a folyton lemaradó vontatott tüzérséget, és betonerődök rombolására is első osztályú volt. Ezekhez a harcjárművekhez viszont M1917 és M1918 ágyúkat használtak, így az ezekből rendelkezésre álló szám meghatározta az M12-esek maximális lehetséges létszámát. Később még nagyobb, 203 mm-es lövegeket is szereltek Sherman-alvázra, de ezek a II. világháborúban csak prototípusok maradtak (T83 és T89), és a Koreai háborúban kerültek bevetésre.
 
A háború után a koreai háborúban jutott szerephez az M4 típus. Itt a II. világháború másik nagy tömegben gyártott harckocsijával, a T-34-gyel került szembe. A két típus páncélvédettsége és mozgékonysága hasonló volt, s bár tűzerő tekintetében a T-34/85 ágyúja felülmúlta a Sherman-ek lövegét, ezt a hátrányt a lövegstabilizátor és a gyakorlottabb kezelők gyorsabb újratöltése kiegyenlítette.
 
Super Sherman az izraeli hadsereg állományában
 
Az izraeli hadsereg (IDF – Israel Defence Forces, héberül: Irgun ha-Haganah) is sokáig használta Sherman-jeit. Itt szintén továbbfejlesztették őket, nagyobb (105 mm-es) löveggel, kiegészítő páncélzattal látták el a harckocsikat, amelyek így fölénybe kerültek az arab államok T-34/85-öseivel szemben. Sőt, 1973-ban még T-62 harckocsikkal szemben is tudtak győzedelmeskedni, 31 évvel azután, hogy a földrajzilag nem is túl távoli El-Alamein homokdűnéin bemutatkoztak.
 
Technikai adatok:
  • Súly: 30.3 tonna

  • Hossz: 5.84 m

  • Szélesség: 2.62 m

  • Magasság: 2.74 m

  • Személyzet: 5 fő

  • Páncélzat: 40-63 mm

  • Fegyverzet: változatos, lásd a szövegben

  • Motor: válatozatos, lásd a szövegben

  • Sebesség: 40-48 km/h

Írta: dr. Bársony Atilla (Atiraptor)
 
A hónap képe
A hónap képe
Felhívás: A 25. órában vagyunk
A 25. órában vagyunk