Walther P38 pisztoly

w-p38

A Walther P38 a modern német haderő jelképe is lehetne, mivel forradalmi, azelőtt sosem ismert megoldásokat foglal magában. Olyan újításokat vezettek be, melyekkel felülmúlta az akkoriban rendszerben lévő maroklőfegyvereket. Ez volt az első olyan hadseregben is rendszeresített öntöltő pisztoly, mely revolverező elsütésre is képes volt, emellett pedig biztosítórendszerével tűzkészen, de biztonságosan lehetett hordani. Számtalan olyan praktikus újítást vezettek be ezen a fegyveren, melyek a német hadsereg berkein belül már egy ideje szükségesek voltak, hogy végre megbízható, és megfelelő megállítóerejű pisztoly kerüljön a német katonák kezébe. A háborút ugyan végigszolgálta, de karrierje tovább folytatódott a háború után, és Németország egyesítéséig rendszerben maradt, de sok helyen még jóval azután is.

Áttekintés az első világégésig

Németország egyike volt azoknak az államoknak, melyek úttörők voltak az öntöltő rendszer ki-, valamint továbbfejlesztésében. Az első öntöltő pisztolyt is a német Hugo Borchardt fejlesztette ki 1893-ban, aki a Maxim által feltalált elsütőszerkezethez hasonlóan a lőporgázok által keletkezett visszalökő energiákat használta fel arra, hogy az általa tervezett szerkezet kivesse az ellőtt hüvelyt, felhúzza a (belső) kakast, és az új lőszert betöltése után a csővel merev kapcsolatot létesítve újból tűzkésszé tegye a fegyvert. A pisztoly a Borchardt C-93 nevet kapta, és az ún. csuklós-karos megoldást alkalmazta rövid csőhátrasiklásos szerkezetében. Maga a fegyver a sajátos szerkezetével újító volt a maga korában, azonban megvoltak a maga hibái is. A fegyver ormótlan volt, egy kézzel gyakorlatilag lehetetlen volt megfogni, mivel a szerkezet hosszan kinyúlik a markolat mögé. A fegyver megfelelő működéséhez minőségi alapanyagok voltak szükségesek, ezzel a gyártása horribilis összegekbe került. Lőszere a 7,65x23 mm Borchardt, ami eléggé gyenge teljesítményű, nem a megállítóerejéről volt híres. Mindezek azt okozták, hogy a pisztoly végül csak mérsékelt piaci sikereket ért el, és sehol sem rendszeresítették.

borchardt C 93Borchardt C-93

A fegyver bukása után jött el az igazi áttörés 1896-ban, mikor megjelent a Mauser testvérek által tervezett C-96, ami a maga korában fantasztikus sikereket ért el, bár a német hadsereg, illetve több más ország is csak később rendszeresítette, annak kicsivel módosított, tökéletesített változatait. Ez a fegyver sok szempontból ugyancsak nem volt tökéletes, de erre még kitérek.

Georg Luger fantáziát látott Borchardt elsütőszerkezetében, így azt áttervezve dobta a piacra. A markolat szögét megdöntötte, a reteszelőkarok csuklópontját áttette a markolat elé, ezzel kompaktabbá téve a pisztolyt. A fentebb említett lőszeren is 2 mm-t rövidített, így létrehozta a 7,65x21 mm Parabellumot. 1900-ban jelent meg Luger első öntöltő pisztolya. Az évek során a fegyvert továbbfejlesztette, kisebbé alakította, valamint a továbbra sem megfelelő megállítóerejű lőszer paraméterein is változtatott, kifejlesztve a később rendkívül népszerűvé váló 9x19 mm Parabellumot. Így jelenhetett meg a legendás Luger P08, 1908-ban, melyet az adott évben rendszeresítettek is a német hadseregben, ezzel Németország a második volt mely öntöltő fegyver rendszeresítését hagyta jóvá, az Osztrák-Magyar Monarchia után. Érdekesség, hogy a lőszer neve a Carl von Clausewitz által ismertté vált mondás második feléből származik, mely teljes egészében így hangzik: Si vis pacem, para bellum. Jelentése: Aki békét akar, készüljön a háborúra.

luger P08Luger P08

Luger pisztolya azonnal kedveltté vált a német katonák körében, mindent felülmúló pontossága miatt (melynek oka hogy a cső horizontális irányban mozdul el hátramozgása közben, szemben az akkor létezett modellekkel, melyek csöve kireteszelésnél lebillen), és nem utolsósorban lőszere miatt. A legjobb minőségi acélból készültek alkatrészei, a csuklós kar villája fémhez ütve hosszú, csengő hangot ad ki, mely a legnemesebb acélok sajátja.

Az első világháború alatt a Mauser C-96, a Luger P08 és ezek különféle változatai voltak a fő maroklőfegyverei a német katonáknak. A maguk szerepében jól is teljesítettek. A probléma más volt.

A háborút lezáró béke után, és a második világháború

Németország a vesztes oldalon állt a világháború után, az azt lezáró szerződések pedig megkötötték az ország kezét fegyvergyártás és fejlesztés terén. A hosszú és fájdalmas embargóknak Hitler hatalomátvétele vetett véget 1933-ban, ettől kezdve beindult a német hadigépezet, és az új vezetésű állam háborúra készült.

A német hadvezetőség azonban több problémával is küszködött, melyek még a Nagy Háború során mutatkoztak meg. A német csapatoknak maroklőfegyverek terén racionalizálódásra volt szükségük, mivel az első világháború során több mint 13-féle maroklőfegyver volt használatban, és legalább 5-féle kaliberben. Bár a gyártás leginkább két fegyver, a Mauser C-96 és a Luger P08 köré épült, mindkettő hiányában rendszeresítettek különféle más maroklőfegyvereket, melyek megbízhatósága nagy szórást mutatott. Továbbá a problémát tetőzte, hogy ez a két típus gyártása hatalmas összegekbe került, mivel minőségi anyagokra volt szükség elkészítésükhöz. A minőség sajnos nem vonta maga után a tartósságot és megbízhatóságot, ezalatt azt értve, hogy ezek a pisztolyok rendkívül érzékenyek voltak a mostoha körülményekre, emiatt a lövészárkok mocsarában nem bizonyultak megfelelőknek. Bár mind a kettő fegyver használatban maradt a második világháború végéig (a C-96 korlátozott számban de a Luger P08 végig gyártásban maradt), szükségessé vált egy olyan pisztoly rendszeresítése, mely kiválthatta az eddig használt öntöltő maroklőfegyvereket.

A Wehrmacht 1934-ben kezdte el keresni a megfelelő fegyvert olyan követelmények alapján, mint például hibaelhárításhoz illetve tisztításhoz könnyebben elérhető töltényűr, ne tartalmazzon könnyen elveszíthető, apró alkatrészeket, könnyebb szétszerelhetőség, amihez nem szükséges semmilyen szerszám, egyes csereszabatos elemek kisebb gyárakban is elkészíthetők legyenek, valamint megfelelő megállítóerejű lőszer. A feladat adott volt, most már a tervezőkön volt a sor.

1929-ben megjelent a Walther PP (Polizei Pistol, azaz rendőrségi pisztoly, mivel rendvédelmi felhasználásra tervezték), ami új korszakát nyitotta meg a fegyvergyártásnak, revolverezős elsütőszerkezetével, és kétállású biztosítókarjával, mely lehetségessé tette hogy bebiztosítva, és tűzkészen lehessen biztonságosan hordani a pisztolyt.

w ppWalther PP

1936-ban vezette be első szabadalmát a Carl Walther Waffenfabrik, MP (Militärpistole) néven. Ennek érdekessége az, hogy maga fegyver jóformán nem több mint egy megnövelt méretű Walther PP, csupán annyi különbséggel, hogy a fegyver nem külső-, hanem belsőkakasos. Végül a Heereswaffenant (Fegyverzetellátó Szolgálat) nem találta megfelelőnek. Még ebben az évben bemutatta a következő típust, mely a később rendszeresítésre kerülő Walther P38 több jegyét is magán viseli. Ez volt az AP (Armee-Pistole), melyen már megtalálható volt a revolverezős, billenőretesztestes, reteszelt elsütőszerkezet, rövid, nyitott szán, a rajta lévő fesztelenítő-biztosítókar, tok oldalán elhelyezett dupla helyretolórugó, alul elhelyezkedő tárkioldó. Érdekessége viszont, hogy még mindig megmaradt a belső kakasos modul. Ennek okát az első világháborúban szerzett tapasztalatokban kell keresni, mivel a zárt szán, és a belső kakas megóvja a szerkezetet a szennyeződésektől, ami a lövészárkok mocsarában igen nagy előnyt jelenthetett. Azonban a Fegyverzetellátó Szolgálatnak még ez a típus sem nyerte el tetszését.

first waltherWalther AP

1937-ben jelent meg a végleges változat, a HP (Heeres-Pistole), mely már külsőkakasos elrendezéssel bír, amit hivatalosan a Wermacht 1940 áprilisában rendszeresített, de a svédek már 1939-ben a németek fegyverét választották a hadseregük számára. Innen lehet számítani a Walther P38 igen hosszú karrierjének kezdetét.

Ezzel végre megtalálta magának a Wermacht azt a fegyvert, melyre egy erős, és ütőképes hadseregnek szüksége lehetett. Egyedi kontúrjai vezettek ahhoz, hogy a maga korában a modernitás fogalmával váljék egyenlővé. Felül nyitott szánja lehetővé tette, hogy könnyebben elháríthatóak legyenek a technikai hibák, csak kevés apró alkatrészt tartalmazott, szétszedőkarjával egyszerűvé vált a részleges szétszerelése és tisztítása. A tok, először a P38 esetében, a kezelőszervek (nagy részének) és alkatrészek hordozója is egyben. A szánban sehol nincs felesleges falvastagság, kivéve a reteszelés helyét, ami kritikus pont. Páros helyretolórugója van, ami a tok két oldalán helyezkedik el; ezzel a megoldással lerövidíthették a szánt, ezáltal kompaktabbá tették a fegyvert. Érdekesség, de több, korábban létrejött és ismertté vált öntöltő fegyvernél mindez a szánban helyezkedett el. A kakas felett töltésjelző található, kiemelkedik ha lőszer van a töltényűrben. A pisztoly minden ürege könnyedén hozzáférhető és tisztítható. A markolathéj bakelit, ami tartósabb és ridegebb a famarkolatnál.

A második világháború során a hosszas küzdelem, és újítások sora végül meghozta a gyümölcsét, kivételes megbízhatósággal szolgálta a német hadsereget. A háború végéig összesen 1 240 000 darabot gyártottak a típusból. Érdekesség, hogy míg a Luger P08-at alapvetően a közkatonák kapták, addig a Walther P38 a tisztek fegyvere volt főként.

A második világháború után

A háborút lezáró béke hasonlóan sújtotta Németországot, mint 1918 után. Tilos volt a fegyvergyártás, és immáron a teljes ország megszállás alá került, valamint a hidegháború miatt ketté is osztották. A szükség hozta azt, hogy egy megbízható konstrukcióhoz forduljanak a német hadsereg újrafelfegyverzése érdekében (itt a német hadsereg alatt a NATO-hoz hű állam hadseregét, a Bundeswehr-t értjük; a szovjet megszállás alatt lévő félben az általuk használt fegyverzetet kényszerítették rá a német csapatokra). Mint megbízható, és már meglévő koncepció, a Walther P38 került újra rendszeresítésre 1954-ben (más forrás szerint 1957-ben), P1 néven. Annyi a különbség a Walther P38 és a P1 között, hogy a P1-et gyenge minőségű alumíniumtokkal gyártották.

w p1Walther P1 – külsőre csak egy P38-nak tűnik

Míg a Walther P38 forradalmi koncepció volt, a P1-nek egyáltalán nem volt hasonló népszerűsége a Bundeswehr berkeiben. Nem hivatalosan csak úgy írták le, mint „nyolc figyelmeztető lövés, és egy célzott dobás". A 70-es években a rendőrség számára is jelentek meg változatai. Ilyen a P4 pisztoly is, melyen annyit változtattak, hogy teljes hossza 213 mm helyett 197 mm, tömege (töltetlenül) pedig 770 gramm helyett 740 gramm lett. Továbbá egy beépített passzív ütőszegbiztosítót kapott (a fegyver csak akkor tüzel, mikor az elsütőbillentyű a leghátsó állásában van, a legjobban hátra van húzva), és a fesztelenítőkar pedig már csak fesztelenítőként funkcionál, nem biztosítja be a fegyvert alsó állásában, fesztelenítés után azonnal visszaugrik felső állásába. Érdekesség, hogy a P4 pisztolyokban eleinte P38 elemeket használtak fel összeszerelésükkor, így például a szánokat is, emiatt ezek a darabok „P38 IV" megnevezéssel rendelkeznek az elterjedtebb „P4" helyett.

Készült egy másik, kevésbé ismert változata is a P38-nak, az ún. P38K (Kurz, ami németül rövidet jelent), a KSK (Kommando Spezialkräfte, német elit katonai egység, a brit SAS német „megfelelője") számára. Ez nem volt más, mint egy rövidített csövű P4, melynek első irányzékát a csőről a szánra helyezték, és rejtett viselésre szánták. Meg kell említeni, hogy létezett egy hasonló célra tervezett változat is a Gestapo és más szervezetek számára a második világháborúban, annyi különbséggel, hogy az ún. „Gestapo"-modell csöve kicsivel hosszabb a P38K csövénél, valamint első irányzéka még a csövön található. A rendvédelmi felhasználásra szánt Walther pisztolyok nem maradtak annyi ideig használatban, mint a katonai modellek, a P4 pisztolyok nagy részét is eladták a 80-as években, míg a P1 szolgálatban maradt egészen 1995-ig. Több kísérleti példány is napvilágot látott, különféle kaliberekben, például .45 ACP-ben és .38 Super Auto-ban az amerikai piacra, azonban sosem kerültek sorozatgyártásba. 7,65 mm Parabellum és .22 Long Rifle változatai kis példányszámot éltek meg.

Szerkezete

field stripWalther P38 részlegesen szétszerelve

A képen az alábbi szerkezeti elemek találhatók, fentről lefelé haladva: szán (ami felül nyitott, rajta van a hátsó irányzék, a baloldalt lévő fesztelenítő-biztosítókar, valamint magába foglalja az ütőszeget), cső-záregység (alatta találhatók a lövés után lefelé billenő retesztest), tok (mely tartalmazza a kezelőszervek nagy részét, szánakasztót, szétszedőkart, kétoldali helyretolórugót, és további működéshez szükséges elemeket, tárkioldó a markolat alján), üres tár, tőle balra pedig a bakelit markolathéjak vehetők szemügyre.

A Walther P38 rövid csőhátrasiklásos, billenő retesztestes szerkezettel bír, mely működésének kulcsa a cső alatt található zártömbben rejlik. A maga korában jóval elterjedtebb Browning-féle kengyeles-bordás reteszeléstől eltérően működik, a P38-nál a szerkezet lelkét nem kengyel, hanem a lefelé billenő zártest alkotja, valamint a reteszelést sem bordákkal oldották meg. A zártest mereven kapcsolódik a szán ékszerű bemélyedéseibe a lövés pillanatában. A lövés következtében keletkező lőporgázok a csövet és a szánt elindítják hátrafele, majd kb. 8 milliméter után a reteszelőblokk lebillenve szétválik a szántól és megáll. A továbbmozgó szán kiveti a hüvelyt, majd a tokban kétoldalt elhelyezett helyretolórugók a szánt visszatolják. Közben a csövet felemeli kireteszelt pozíciójából, a tárból egy újabb lőszert tölt be a töltényűrbe, mozgásának végén pedig összereteszelődik a csővel, tűzkésszé téve a fegyvert. Revolverezős (kétszeres, double-action) elsütőszerkezettel, illetve szánon baloldalt elhelyezett fesztelenítő-biztosítókarral rendelkezik, mindkét elemet az 1929-ben kifejlesztett Walther PP-ről vették át. A biztosító kétállású, alsó állásában feszteleníti (tűzkészből nyugalmi helyzetébe teszi) a kakast, továbbá kiiktatja az elsütőbillentyűt. Felső állásába visszahelyezve a fegyver tűzkész, és az elsütőbillentyű meghúzásával revolverezve leadható a lövés. A tár egysoros, 8 lőszeres kapacitású. Tárkioldója ún. „európai" jellegű, a tok alján helyezkedik el, mely számos korábbi német öntöltő maroklőfegyver típuson viszontlátható. Irányzékai fixek, vetélytársaihoz képest viszonylag magasak. Rendelkezik egy töltésjelzővel, mely a szánon, a kakas előtt található, kiemelkedett, láthatóvá és tapinthatóvá vált, ha a töltényűrben volt lőszer.

A Walther P38 bizonyos szempontból a mai napig használatban van. Az olasz Beretta 1976-ban bemutatta a Model 81-et, Model 84-et, és a Model 92-őt. A Model 81 és 84 reteszeletlen, szabad tömegzáras elsütőszerkezetűek voltak, a figyelem emiatt nem is rájuk hárul, hanem az utóbbira, a Model 92-esre. Eme típus esetében átvették a Walther P38 esetében használt megoldások nagy részét, többek közt a billenő retesztestes reteszelési megoldást, a kétállású fesztelenítő-biztosítókart, a szétszedőkart, de akár revolverező elsütőszerkezetet is idesorolhatnánk.

A Luger P08-hoz hasonlóan az amerikai katonák kedvelt szuvenírje volt, manapság pedig főleg a náci jelzésekkel ellátott P38-ak számítanak a gyűjtők kedvenceinek. Az utolsó Walther P38 2000-ben került le a gyártósorokról.

Technikai adatok:

  • Kaliber: 9 mm Luger

  • Hossz: 213 mm

  • Csőhossz: 127 mm

  • Üres tömeg: 1,0 kg

  • Huzagok száma: 6 db, balos

  • Tárkapacitás: 8

  • Torkolati sebesség: 315 m/s

Források:
Chris McNab: A fegyverek nagykönyve
Veress Gábor: Híres katonai pisztolyok és revolverek
Kiss Á. Péter: A pisztoly és használata
http://en.wikipedia.org/wiki/Walther_P38
http://world.guns.ru/handguns/hg/de/walther-p3--e.html
https://www.youtube.com/watch?v=1PgV46NYfHc

Írta: Birki Antal

A hónap képe
A hónap képe
Felhívás: A 25. órában vagyunk
A 25. órában vagyunk