Bűntelen bűnhődés: Ellenséges országok állampolgárainak erőszakos áttelepítése az USA-ban

Az Amerikai Egyesült Államok egyik legvitatottabb és legkényesebb belpolitikai manővereként tartják számon azt, ahogy a II. világháború alatt az ellenséges országokból kitelepült, vagy már az USA-ban született amerikai lakossággal bántak. Ez különösképp igaz volt a japán származású lakosságra. Jelen cikk ennek a jelenségnek a politikai hátterét, társadalmi hatásait, és utóéletét hivatott vizsgálni és bemutatni.

Az Egyesült Államok és a Japán Császárság között 1941. december 8-án bejelentett hadüzenetet követően szinte azonnal mozgásba lendültek az ország belbiztonsági szervei, élükön az FBI-jal. A hadsereg alakulatait szintén mozgósították, és az ország gyárainak, valamint egyéb stratégiailag fontos objektumainak és területeinek őrzésére vezényelték. A háború első napjaiban több, többségében japán és német titkos ügynököt, vagy kollaboránst lepleztek le és börtönöztek be. Ezeknek az intézkedéseknek egyetlen céljuk volt: megakadályozni bármiféle, a Pearl Harbor hadikikötője és katonai létesítményei elleni meglepetésszerű támadáshoz hasonló akciót.

Pearl Harbor kikötője a japán támadás után

A kémek elleni hajtóvadászaton és a katonai óvintézkedéseken kívül a kormány fellépett az „ellenséges idegenek” azaz az Egyesült Államokkal szemben hadat viselő országok (kezdetben a Japán Császárság, majd 1941. december 11-étől Németország és az Olasz Királyság, továbbá 12-étől a Magyar Királyság, a Román Királyság és Bulgária) állampolgárai ellen is. Az ellenséges idegenek számára külön ellenőrző bizottságot állítottak fel, ahol minden 14 év feletti személynek le kellett adnia fényképezőgépeit, lőfegyvereit és meg kellett adnia pontos személyes adatait. Ezek után állítottak ki a számukra egy fényképes és ujjlenyomattal ellátott „ellenséges idegen azonosító kártyát”, melyet a személyes irataik mellett mindig maguknál kellett hordaniuk. Minden „ellenséges idegen” státuszú egyénről aktát vezetett az FBI. Az „ellenséges idegeneknek” havonta jelentkezniük kellett az illetékes rendőrkapitányságon, és nem hagyhatták el bejelentés vagy engedély nélkül a lakóhelyük közvetlen körzetét. Az igazságügyi minisztérium összesen 1 100 000 ellenséges idegent vett nyilvántartásba, akik közül 92 000 japán, 315 000 német, és 695 000 olasz származású volt. Bár ezek a számok erősen megkérdőjelezhetőek, hiszen sok esetben csupán a név idegenszerű hangzása, vagy külső jegyek alapján is „ellenséges idegenné” nyilvánítottak olyanokat, akik már évek, vagy évtizedek óta az Egyesült Államokban éltek.

 
Az amerikai japánok kitelepítéséről szóló döntést kihirdető felhívások egyike
 
Ennél is tovább ment az 1942. február 19-én kiadott 9066. számú elnöki utasítás, melynek értelmében az Egyesült Államok bármely részét katonai területté lehetett nyilvánítani, ahonnan a nem kívánatos elemeket el kellett távolítani. Az utasítás nem mondta ki nyíltan, de elsősorban az USA-ban élő japán, és csak másodsorban olasz, vagy német származású amerikai állampolgárokra vonatkoztatták, akikre nem volt és nem is lehetett érvényes az „ellenséges idegen” jogállás. A 9066. számú elnöki utasítás értelmében az ország területének közel egyharmadát, nyilvánították katonai felhasználású területté, ahonnan azonnal kitelepíthették az „ellenséges külföldi származású” egyéneket.
 
Egy japán-amerikai által üzemeltetett „10 centes” bolt „kitelepítési kiárúsítása”
 
Ez a rendelet kövezte ki az utat az 1942. március 28-án elfogadott 9102. számú elnöki utasítás számára, ami rendelkezett a Háborús Áttelepítési Hatóság (War Relocation Authority, a továbbiakban WRA) felállításáról. Mindkét rendeletet Franklin D. Roosevelt elnök írta alá, és már hatályba lépésükkor többen ellenezték azokat, többek között maga a first lady, Eleanor Roosevelt, és John Edgar Hoover, az FBI akkori igazgatója is, akik igyekeztek meggyőzni az elnököt arról, hogy szükségtelen, megalázó és nem utolsó sorban nagyon költséges egy ilyen áttelepítési program kivitelezése.
 
Eleanor Roosevelt, és Dillon S. Myer a Gila River áttelepítési táborban
 
A tiltakozások ellenére a hatóság megkezdte működését egy korábban a Mezőgazdasági Tárcánál dolgozó politikus, Milton S. Eisenhower vezetésével, aki mellékesen Dwight D. Eisenhower tábornok legfiatalabb testvére volt. Az ő irányítása alatt kezdődött meg az internálótáborok fejlesztése. A kezdeti tervek szerint a táborok kialakításában és felépítésében az amerikai kertvárosokat vették volna alapul, ám egy 1942-es egyeztető megbeszélésen mind a katonai tanácsadók, mind pedig az érintett államok kormányzói politikai és biztonsági szempontokból is hevesen ellenezték az internálótáborok ilyen jellegű kialakítását. Ettől függetlenül a 10 darab, WRA (War Relocation Authority – Háborús Áttelepítési hatóság) által működtetett tábornak számos kritériumnak kellett megfelelnie, mint például elérhető munkalehetőség az áttelepítettek részére a mezőgazdaságban, vagy a feldolgozóiparban, megfelelő infrastrukturális feltételek, mint az energiaellátás, vízhálózat, tömegközlekedés, satöbbi. Továbbá megfelelő természeti feltételek, mint például kielégítő klimatikus viszonyok, jó minőségű földek, továbbá minimum 5000 fős befogadóképesség, és nem utolsó sorban állami tulajdonú földterületen felépített létesítmények. Így nem meglepő, hogy a táborokat jobbára gyéren lakott államokban, gyakran indiánrezervátumok területén jelölték ki. Alapvető kikötés volt az is, hogy a családokat egymástól nem szabad elszakítani. Az összes óvintézkedés és minden körültekintés ellenére Milton S. Eisenhower így írt volt felettesének: „Mikor a háborúnak vége, és hideg fejjel tudjuk majd szemlélni 120 000 ember népvándorlásának következményeit, nekünk, amerikaiaknak megbánást kell mutatnunk majd az elkövetett igazságtalanságokért.” Ebből is látszik, hogy az intézkedéseket nagyrészt átgondolatlanul, a háborús paranoia jegyében foganatosították. Nem sokkal a program beindítása után Eisenhowert leváltották, és Dillon S. Myer került a WRA élére.
A táboroknak három fajtája létezett, melyeket leginkább funkciójuk alapján különböztettek meg. A legkiterjedtebbek a WRA áttelepítési központjai voltak, ám a japán-amerikai családok a többi „ellenséges idegenhez” hasonlóan először a hadsereg felügyelete alá tartozó WCCA (Háborús Civil Felügyeleti Ügynökség) által felállított 17 darab „Civil gyülekezési körlet” egyikébe kerültek.
 
Kitelepített japán-amerikaiak szállnak buszokra, hogy azok az áttelepítési központokba szállítsák őket
 
Ezek a körletek egyáltalán nem voltak felkészülve a kitelepítettek óriási számára, így a körülmények itt kifejezetten mostohák voltak, a kitelepített családokat általában istállókban, raktárakban, ifjúsági táborokban helyezték el, a lehetőségektől függően. Ezekből a táborokból küldték tovább az ide érkezőket a WRA áttelepítési központjaiba, vagy más intézményekbe, mint az igazságügyi minisztérium által létrehozott „elzárási táborokba” irányították, ahol a „hűtlenséggel” gyanúsítható elemeket és családjaikat helyezték el, vagy „polgári izolációs központokba” (Citizen Isolation Camp – CIC) szállították, ahol a különféle problémás személyeket tartották fogva, akik például ellenálltak a kitelepítésnek valamilyen módon. Ezen kívül több kitelepített is börtönbe került hasonló okokból kifolyólag. Rendhagyó intézmények voltak az Emigrációs és Honosítási Szolgálat által felállított táborok is, melyekbe 7000, az USA kérésére különféle, dél-amerikai országokból kitoloncolt zömében japán származású „ellenséges idegent” zárták a háború idejére.
Az Amerikában élő japán származású egyének hagyományosan három csoportra osztották magukat születésük alapján: Az elsőbe az issei-k azaz a Japánban született, később kivándorolt népesség tartozott. Ők nagyrészt az „ellenséges idegen” jogi kategóriába estek a II. világháború alatt.
 
Kitelepített issei,azaz első generációs bevándorló
 
A második csoportba a nissei-k kerültek, akik már az új hazában születtek, és teljes jogú állampolgárok voltak. A harmadik csoportot a sansei-k jelentették, akik az Amerikában születettek második generációját jelentették, és sem életmódjukban, sem más meghatározó módon nem kötődtek Japánhoz.
Ezek a kitelepítettek olyannyira amerikainak érezték magukat, hogy legtöbbjük magától értetődő módon jelentkezett a hadseregbe. Belőlük szerveződött meg később a 442. gyalogezred, melynek történetét az alábbiakban ismertetem.
 
Japán-amerikai katona mutatja sebesülésért kapott kitüntetését internálótáborba zárt öccsének
 
A 442. gyalogsági ezred jelvénye
 
A 442. gyalogezred egy ázsiai-amerikai alakulat volt, amelyben az Egyesült Államok területén élő japán származású amerikaiak többsége szolgált. Ez az alakulat harcolt Dél-Olaszországban, Franciaországban, és Németországban. Az alakulat az Amerikai Egyesült Államok hadseregének egyik legtöbbször kitüntetett egysége volt. 21 Becsületrend (Medal of Honor - a legmagasabb katonai kitüntetés), valamint 9 486 darab Bíbor Szív (sebesülésért adományozott kitüntetés) került kiosztásra az ezred katonái között. Ezzel a 442-esek rászolgáltak becenevükre: „A Bíbor Szív ezred”.

A legtöbb japán származású amerikai, aki a II. világháborúban harcolt, Nisei, azaz második generációs japán volt, tehát már az Egyesült Államokban született, és nem számított japán állampolgárnak. A Japán Császári Flotta Pearl Harbor-i támadása után ezek a személyek nem léphettek be a hadseregbe. Ezen az állapoton Roosevelt elnök már korábban ismertetett 1942. évi 9066. számú kormányrendelete változtatott, amely a fentieken kívül kimondta, hogy minden amerikainak joga, és kötelessége kivenni a részét a háborús erőfeszítésekből. Ennek a rendeletnek köszönhetően sokan jelentkeztek a hadseregbe, mialatt megkezdődött a japán származásúak internálása.
 
Hawaiiban, ahol a helyi lakosság túlnyomó többsége japán származású volt, sokan kibúvókat kerestek a kitelepítések elől, és a hadseregbe menekültek. Amikor megérkezett a parancs a japán származásúak leszerelésére, valamint kitelepítésére, és Delos C. Emmons tábornok, a Hawaiiban állomásozó amerikai haderő parancsnoka, leszerelte a Hawaii Területi Gárda (a Nemzeti Gárda egy alakulata) japán származású katonáit, azok kérvényben követelték, hogy részt vehessenek a háborús erőfeszítésben. A kérvényt jóváhagyták, és ezzel megalakult az Egyetemi Győzelmi Önkéntesek mozgalma, akik a hadsereg építési munkálataiban segédkeztek.
 
Az Egyetemi Győzelmi Önkéntesek díszoklevele
 
Ezen felül Emmons tábornoknak több mint, 1300 japán származású amerikai katonája maradt a Nemzeti Gárda 298. és 299. ezredében. Ezeket, az alakulatokat hamarosan a szárazföld belsejére telepítették, mert parancsnokuk „nem bízott a hűségükben, egy esetleges japán támadás esetén.” A két ezredet összevonták, és Hawaii Ideiglenes Zászlóaljként Kaliforniába vezényelték őket. Az alakulat 1942. Június 10-én érkezett meg Oaklandbe, ahol átszámozták 100. különálló gyalogsági zászlóaljjá.

A zászlóalj olyan kiválóan teljesített a kiképzés során, hogy az amerikai kormány visszavonta az ázsiai-amerikaiak fegyveres szolgálatáról szóló határozatot, és elhatározta, egy japán származásúakból álló harci egység felállítását. Pár nap alatt összeállítottak egy kérdőívet, amit a szolgálatra jelentkező Nisei-nek ki kellett töltenie. A kérdőív kérdései nagyrészt a jelentkező hűségét vizsgálták.
A 27. kérdés például így hangzott: „Akar-e ön az Egyesült Államok haderejében fegyveres szolgálatot teljesíteni, és ott harcolni, ahol szükséges?

A 28. kérdés pedig így: „Kijelenti-e ön, hogy hűségesen fogja szolgálni, és védelmezni az Egyesült Államokat, mind külső, mind belső ellenségekkel szemben, és megtagadja a japán császár, vagy más idegen kormányzat minden utasítását, kérését?
 
A Nisei-k több mint negyede válaszolt nemmel, vagy egyáltalán nem is válaszolt. Azonban a válaszadók 75%-a jelentette ki, hogy be akar lépni az Egyesült Államok hadseregébe. A hadsereg 1 500 önkéntest kért Hawaiiból, és 3 000 katonát a szárazföldről. 10 000 önkéntes érkezett Hawaiiból, ám a szárazföldről sokkal kevesebb, japán származású önkéntes gyűlt össze, mivel a hadköteles korú férfiak nagy része eddigre internálótáborokban volt. Így a hadsereg kénytelen volt kevesebbel beérni: 2 900 katonát igényeltek Hawaiiból, és 1 500-at az Államok egyéb területeiről. Végül összesen 3 800 önkéntes felelt meg a követelményeknek. Roosevelt elnök ezekkel, a szavakkal engedélyezte a 442. gyalogsági ezred felállítását: „Az amerikaiság nem a származástól, vagy a bőrszíntől függ.” Ennek ellenére az ezred katonáinak családtagjai továbbra is internálótáborokban maradtak.
 
Kitelepített japán gyerekek
 
A 442. gyalogsági ezred önálló harci egységet alkotott, amelyben három gyalogsági zászlóalj (az 1. a 2. és a 3. zászlóalj) valamint a 442. ezred parancsnoki százada kapott helyet. Az 1. zászlóaljat később felváltotta a 100. Gyalogsági zászlóalj. A gyalogos egységeken kívül több szakcsapat is az alakulathoz tartozott. Ilyen szakcsapat volt az 522. tábori tüzérzászlóalj, a 232. utászszázad, egy tankelhárító század, aknavetős század, és egy orvosi különítmény.

A katonák között sok volt az összetűzés, különösen a Hawaiiról érkezettek (gúnynevükön a „Buddhafejűek” vagy „Disznófejűek”), és az Államok más területeiről származók (más néven a „Katonkok”) között voltak súrlódások. A „katonk” szó valószínűleg az üres kókuszdió hangját utánzó kifejezés volt, és a szárazföldről származók szellemi képességeire utalt.
 
A 442. ezred katonáinak kiképzése
 
Bár a Nisei-k többségénekengedélyezték a fegyveres szolgálatot, mégsem vetették be őket a Csendes-óceáni hadszíntéren. Ezzel ellentétben az olasz, vagy német származású amerikai katonákat harcba küldték a német vagy olasz csapatok ellen. Ez is jelzi, hogy a hadseregben a japán származású katonákat inkább tartották „megbízhatatlannak”, mint a német, vagy olasz származású társaikat.
Több japán származású amerikai katonát vezényeltek a katonai hírszerzéshez, mint tolmácsot, vagy fordítót. Előfordult, hogy a legmegbízhatóbb katonákat kémekként, vagy szabotőrökként mégis a Csendes-óceán térségébe küldték, ám ezek a katonák értelemszerűen nem tartoztak a japán származású amerikaiakból felállított harci egységhez.
Mialatt a 442. gyalogezred Mississippiben folytatta a kiképzését, a 100. zászlóaljat átcsoportosították Oránba, és felkészítették Olaszország inváziójára.

A 100. zászlóalj 1943. szeptember 2-án szállt partra Algériában. Eredetileg az ellátóvonalak biztosítása volt a feladatuk, ám Farrant L. Turner ezredes tanácsára a parancsnokság esélyt adott a zászlóaljnak a bizonyításra, és ideiglenesen a 34. gyalogoshadosztályhoz csatolták őket. A zászlóalj 1943. szeptember 26-án szállt partra Salernóban, majd Monte Milleto elfoglalása után csatlakozott Monte Cassino ostromához.
Monte Cassino ostromában több ország katonái is részt vettek mindkét oldalon: a védők német és olasz csapatok, míg a támadók az ausztrál, a szabad lengyel, a brit, és az amerikai hadsereg legjobb alakulatai voltak. A csatában a 100. zászlóalj bátran harcolt, és hatalmas veszteségeket szenvedett: az ide érkező 1 300 katonából csupán 512-en hagyták el a csatateret. Monte Cassino után a zászlóalj csatlakozott a hídfő védelméhez Anziónál. Ezután a 100. zászlóalj bekapcsolódott a Róma felé törő csapatok versenyfutásába, ám alig 10 kilométerre a várostól, felsőbb utasításra meg kellett állniuk. A zászlóalj katonáinak egyöntetű véleménye volt, hogy a parancsnokság nem akarja, hogy japán-amerikaiak vonuljanak be először az Örök Városba.

A 442. gyalogezred –az 1. zászlóalj kivételével, ami az Államokban maradt, az újoncok kiképzése végett- partra szállt Anziónál, és csatlakozott az ott harcoló 100. zászlóaljhoz. Később az ezred beolvasztotta a 100. zászlóaljat, ami megtarthatta eredeti számozását, a Monte Cassino-i csatában elért eredményei emlékére. A Camp Shelby-ben maradt 1. zászlóaljat 1944. szeptember 5-én átszámozták 171. gyalogsági zászlóaljjá.

Az alakulat tovább harcolt az Olaszországi hadjáratban, egészen Dél-Franciaország inváziójáig, ahol a 442-esek felszabadították Bruyéres városát. Ezt követően az ezred végrehajtotta leghíresebb haditettét, és felmentette a híres „Elveszett Zászlóaljat” azaz a 36. gyalogoshadosztály 141. ezredének 1. zászlóalját. A zászlóalj 1944. október 24. óta volt körülzárva, és nagy veszteségeket szenvedett. A csata, október 26.-án kezdődött meg, és október 30-án végződött amerikai győzelemmel. A 442-esek 400 fős veszteséget szenvedtek, ám kimentették az 1. zászlóalj 230 túlélőjét.
 
Az „Elveszett Zászlóalj” felmentésére induló japán-amerikai katonák
 
A sikeres mentőakció után az ezredet a francia-spanyol határhoz vezényelték, ahol felváltotta az 1. Különleges Rendeltetésű Dandárt. Itt az ezredet feltöltötték, és újraszervezték, majd átvezényelték az olasz frontra, ahol a 29. gyalogoshadosztály alárendeltségébe került.
A 442-esek kemény harcokban foglalták el Monte Belvedere körzetét, -1945. április 7.- és Carrarát –április 10-. Az 522. tábori tüzérzászlóalj már Németországban, a háború végén csatlakozott az alakulathoz, és az ő felderítőik fedezték fel a Dachau-i koncentrációs tábor egyes részeit is, bár az ott elkövetett kegyetlenkedésekben nem vettek részt.
 
Dachau
 
A 442. gyalogezred II. világháborús veszteséglistája szokatlanul magasra rúg: az állomány 93%-a esett el, sebesült meg, vagy tűnt el bevetés közben. Az alakulat katonái között 9 486 Bíbor Szív kitüntetést osztottak ki, és ezeken felül is számos egyéb érdemérem bizonyítja Roosevelt elnök megállapításának helyességét:

„Az amerikaiság nem származás, vagy bőrszín kérdése”

Míg a japán-amerikai katonák a fronton harcoltak a megbecsülésért és elismerésért, az otthon maradt barátoknak és családtagoknak sem volt könnyű dolguk. Bár az internálótáborokat igyekeztek úgy kialakítani, hogy élhető körülményeket biztosítsanak a kitelepítetteknek, mégis nehéz volt elhelyezkedniük, az előítéletek miatt. Azok, akik mégis munkát kaptak, keményen dolgoztak valamelyik közeli üzemben, vagy mezőn. A táborok lakóit (érthető módon) nem vonták be a haditermelésbe. A táboroknak saját újságaik, színházaik, sportpályáik, sőt vallási központjaik is voltak. A két meghatározó vallás, a buddhizmus és a kereszténység számos ágának szertartásait, ünnepségeit rendszeresen megtartották a táborokban. Több szakmai képzés indult a táborokban, a japán és angol nyelvű iskolák mellett, ahol a fiatalok, és idősebbek egyaránt szakmát tanulhattak, vagy folytathatták félbehagyott iskolai tanulmányaikat.

Japán-amerikai gyerekekből álló általános iskolai osztály az egyik internálótáborban
 
A legfőbb tevékenységgé tehát a mindennapi életben felmerülő problémák megoldása vált a táborokban, szökés, nem történt. Ez ugyanígy igaz azokra a táborokra, ahol a kitelepítettek nemzetisége vegyes volt, így elmondható, hogy mind a japán amerikaiak, mind pedig sorstársaik alávetették magukat az ellenük hozott intézkedéseknek, és csak a háború végét várták. A legjellemzőbb magatartás a beletörődés, sőt sok esetben a depressziós tünetek mutatkozása volt a kitelepítetteken, akik közül sokan a háború vége után inkább visszatértek Japánba. A táboron belül kevés hely állt a családok rendelkezésére, sok helyen katonai barakkok mintájára épített épületekben helyezték el őket, melyeket papírvékonyságú válaszfalakkal különítettek el. Élelmezés tekintetében a WRA egységes fejadagokat szabott meg a táborlakóknak, melyek, ha bőségesnek és változatosnak nem is mondhatóak, mindenképpen elegendőnek bizonyultak, főleg kiegészítve a tábor területén a kitelepítettek által termesztett zöldségekkel és gyümölcsökkel. A táborok őrei eltérően viszonyultak a kitelepítettekhez. A legtöbb helyen nem történtek atrocitások, ám a hírhedt Lake Tule internálótáborban például lázadás tört ki az elégtelen orvosi ellátás, a rossz élet- és munkakörülmények miatt, melynek során a hadseregnek kellett beavatkoznia és szükségállapotot bevezetnie a táborban.
 
Tüntetés a Lake Tule kitelepítési táborban
 
A táborokban összesen körülbelül 100-120 000 japán származású amerikai állampolgárt internáltak a háború alatt, ezzel ők váltak a háborús erőfeszítésekkel összefüggésben, legnagyobb számban kitelepített etnikummá az Egyesült Államokban. Pontos számadatot nehéz mondani, ám a háborús adminisztrációs adatok között pontosan 120 313 kitelepített japán-amerikairól találunk feljegyzéseket, melyben közel 6000, már a táborokban született kitelepített is benne foglaltatik, így ez lehet a leginkább elfogadható számadat.

A háború alatt egyedül Colorado állam kormányzója kért elnézést nyilvánosan a kitelepítettektől, ám a háború befejezése után az amerikai japánok többsége elégtételt követelt. Ez bírósági tárgyalások sorát eredményezte, melyek során a kitelepítések során hátrahagyott ingóságok és ingatlanok elvesztése miatt összesen 148 millió dollár értékben érkeztek kárpótlási igények a volt kitelepítettektől, melyből 37 millió dollár értéket térített meg az állam, a jogosultság alapos vizsgálata után. A nagy változást 1988 hozta meg, amikor az addigra befolyásossá vált japán-amerikai polgári jogi mozgalom elérte, hogy minden egyes károsult 20 000 dollárnyi kárpótlást kapjon a háború alatt elszenvedett igazságtalanságokért. 1992-ben további 400 millió dollárt biztosított az állam, azzal a céllal, hogy minden károsult megkapja a kártérítését. Ezzel összesen 1 milliárd 600 millió dollárt fizettek ki a II. világháború alatt kitelepített japán-amerikaiaknak, kárpótlásként.
 
A második legnagyobb kitelepített közösséget a német származású amerikai állampolgárok jelentették, akik ironikus módon az üldöztetés elől menekültek az Egyesül Államokba, így többségükben a nácik által meg nem tűrt értelmiségiek, politikusok, és zsidók kerültek internálótáborokba. Ezeknek a német gyökerekkel rendelkező amerikaiaknak túlságosan nagy volt a számuk ahhoz, hogy mindnyájukat befogadják az internálótáborok, így leginkább azokat a német származású családokat és egyéneket telepítették ki „ad-hoc” jelleggel, melyek a nyugati parton, vagy stratégiailag fontos területeken éltek. Létezett terv a parti területek teljes „megtisztítására” az „ellenséges idegenektől” ám erre sosem került sor. Még így is 11 570 német származású amerikait telepítettek át internálótáborokba. Több dél-amerikai országból is toloncoltak ki német származású, vagy állampolgárságú egyéneket, összesen 4500 embert, akiknek csupán 10%-a volt köthető valamilyen módon a náci párthoz, és akik közül csupán nyolc (!) embert gyanúsítottak kémkedéssel.

A legkevesebb kitelepítettet a legnagyobb számú közösség produkálta, az olasz-amerikai kisebbség, akik közül csak körülbelül 1500-2000 embert zártak internálótáborokba, vagy érintett más módon hátrányosan a háborús idők rendelkezéseinek valamelyike.
2000-ben vizsgálóbizottság tárta fel az ügyeket, ám kártérítési igénnyel senki sem fordult az állam felé. Az olasz internáltak voltak a táborokban a legkevesebb ideig, hiszen 1943-tól fokozatosan lazítottak az olasz származású amerikaiakat érintő rendelkezéseken, míg végül 1944-ben végleg el is törölték őket.
 
Összességében elmondható, hogy az „ellenséges idegenekkel” és ellenséges országokból származó amerikai állampolgárokkal szemben foganatosított kényszerintézkedések egy átgondolatlan, a háborús paranoiától áthatott közhangulat következményei, melyre súlyos nyomást gyakorolt a Pearl Harbor ellen intézett japán támadás megdöbbentő sokkja. Hatásukat tekintve a háború megnyerésének vagy elvesztésének szempontjából sokadlagos jelentőséggel bírtak, hiszen az internáltak között kevés valójában kártékony elem, beszivárgott titkos ügynök, vagy akár csak az ellenséggel szimpatizáló egyént találtak. A többség, második, vagy harmadik generációs amerikaiként saját hazájának tekintette az országot, nem is meglepő, hogy a 2-4 évig tartó kitelepítettség utáni csalódottságukban sokan végleg hátat fordítottak addigi otthonuknak, és visszatértek őseik szülőföldjére. Az USA kormánya szinte a azonnal megkezdett kártérítési perek mindegyikében készen állt a károsultak kárpótlására, továbbá több elnök is nyilvánosan bocsánatot kért a történtekért. Ez a gesztus azonban, akármennyire is helyénvaló, nem teszi meg nem történtté az eseményeket, melyek során több, mint 120 000 amerikai állampolgárt telepített ki saját kormánya addigi lakóhelyéről, hogy korlátozott mennyiségű ruhaneművel a bizonytalan jövő felé indítsa őket útnak.

Az igazi kárt azonban a japán-amerikaiak társadalmi megítélésében okozta a háborús idők megítélése, hiszen a propaganda is gyakran ábrázolta a japán embereket alattomos, vagy alsóbbrendű állatokhoz, sokszor majmokhoz hasonló lényekként, és ez számtalan esetben, az USA-ban élő japán származású embereket is megvetés, és megaláztatás célpontjává tette. Gyakoriak voltak a fajgyűlölő, rasszista kirohanások is ellenük a mindennapi életben, akár meglepően magas fórumokon is. A hadsereg vezetései is bátorította ezt a gyakorlatot, hiszen remekül beleillett a Csendes-óceáni háború pszichológiai stratégiájába az, hogy minél nagyobb arányú gyűlöletet gerjesszenek a japánok ellen. Az sem véletlen, hogy a legnagyobb számban japán-amerikaiakat internáltak, hiszen egyrészt a már említett propaganda miatt is „megbízhatatlan” és „áruló hajlamú” csoportként kezelték őket, másrészt külső jegyeik alapján azonnal beazonosíthatóak voltak. Így az internálási folyamat akaratlanul is rasszista felhangot kapott, amit egyes körökben üdvözöltek, míg máshol élesen bíráltak. Így elmondható, hogy a japán-amerikaiakat ért igazságtalanság nagyságrendekkel élesebben osztotta meg az amerikai társadalmat, mint például a német-amerikaiak internálása. Akármilyen viták folytak is az ügyben, az internálótáborok egészen 1946-ig fennmaradtak, az előítéletek pedig, a jóvátétel, és a bocsánatkérések ellenére is csak lassan szűntek meg.
 
Japánellenes, és rasszista szlogenek egy amerikai családi ház kertjében. A feliratok szerint „Japcsik mozgás – Ez egy fehér ember szomszédsága.”, valamint „Japcsik kívül tágasabb. Nincs rátok szükség.”
 
Egy másik japánellenes tábla, mely szerint „Japcsik, a kutya harap Sherman-ben.”
 
Szerencsére az utókor nem felejtette el ezeknek az embereknek a megpróbáltatásait, így a kilenc hajdani áttelepítési tábor mindegyikében emlékművek, és múzeumok őrzik az akkori idők emlékét.
 

Internálótáborok ellenséges idegenek számára az Egyesült Államok területén
Nagyításhoz kattints a képre
 
Írta: Kiss Dávid (Nix)
 
Külön köszönetem Dr. PhD. Vida István Kornélnak és Dr. PhD. Strausz Péternek a cikk megírása során nyújtott segítségükért!

 

Források:
 
 
 
 
 
 
 
 

 

A hónap képe
A hónap képe
Felhívás: A 25. órában vagyunk
A 25. órában vagyunk