Csahosok a csatatéren: Kutyák a II. világháborúban

Rövid történelmi áttekintés

„A kutya az ember legjobb barátja" tartja a mondás, és ez nem csak a mindennapi életben, de háború idején is igaz. A harci kutyák eredete az őskori időkbe nyúlik vissza, amikor a háziasított farkasokat vadászatban, és az egymás ellen vívott harcokban is felhasználták az ősemberek. Ez az ókorban sem változott, hiszen sok ókori néphez hasonlóan mind az egyiptomiak, a hunok, a hellének, vagy éppen a rómaiak bevetettek harci kutyákat a háborúikban, utóbbiak ráadásul páncélzattal védve, alakzatban, így látható, hogy a harci kutyák alkalmazása egyre inkább tudatossá, tervezetté válik a hadviselésben.

A harci kutyákat számos elérhető fajtából tenyésztették az évszázadok során, és a legtöbbnél az erős, masszív felépítés éppolyan fontos volt, mint a fegyelem, és az engedelmesség. A rómaiak kedvelt harci kutya-fajtája volt például a görög molosszuszkutyából (Canis Molossus) tenyésztett Canis Pugnax, melynek mai leszármazottja a Cane Corso, és melyet a harcmező mellett gladiátorviadalokon is bevetettek.

A Canis Pugnax ábrázolása egy kőfaragványon

Ez a tendencia a középkorban is nyomon követhető, ám itt a harci kutyák már a nemesi vadászatok során jutnak nagyobb szerephez, mint vadászkutyák, így ajándékozásuk, és tenyésztésük széles körben elterjedt szokássá válik a középkori nemesség körében. Ezzel tulajdonságaik is finomodnak, megjelenik az igény a fürgébb, intelligensebb fajok iránt, ezzel részben felváltva a korábbi masszív felépítésű, és nem túl eszes vérebeket, melyeknek jelentősége a kriminalisztikában jelenik meg inkább, mint véres gyilkosságok elkövetőinek felkutatásában és elfogásában jeleskedő ebeknek.

Ebben az időben, ahogy még sokáig, az igazi harci kutyák ötvözték magukban az erőt, és az intelligenciát. Így kerültek előtérbe a már az ókorban is ismert, és a spártaiak, valamint a britek által használt masztiffok, melyek ragaszkodásuk okán, és éberségük folytán kiválóan megállták a helyüket a csatatéren olyannyira, hogy az 1415-ös agincourti ütközetben egy angol masztiff testével védve gazdáját, bizonyítva, hogy a kutyák a harcban önfeláldozó társak lehetnek. Az új földrajzi felfedezések során is fontos szerep hárul a harci kutyákra, melyek kifinomult szaglásukkal vezették a spanyol konkvisztádorokat a bujkáló amerikai bennszülöttek nyomára. Itt jelenik meg először a kutyák nyomkereső képessége, melyet aztán a gerilla-hadviselést folytató ellenséggel szemben minden hadsereg bevetett, lett légyen szó banditákról, vagy bennszülött törzsekről.

Spanyol konkvisztádorok harci kutyáikkal mészároltatják le az elfogott bennszülötteket.

A harci kutyáknak nem csupán ehhez hasonló véres feladataik voltak, hiszen megállták a helyüket futárként, vagy őrkutyaként is a harctéren. Ebben Bonaparte Napóleon hadserege járt az élen, ahol az apró, ám annál eszesebb pudlikat használták erre a feladatra. Ezek a kutyák végtelenül hűségesek, és kis termetük ellenére vakmerően bátrak voltak. A napóleoni háborúk idején számos pudli vitt véghez hőstetteket kémek leleplezésétől, az éjjel támadó ellenség lefülelésén át harci zászlók megmentéséig. A pudlik hősiessége annyira megnyerte a francia katonák, sőt Napóleon tetszését is, hogy minden gyalogezred és tüzérüteg állományába került belőlük egy-egy, ami aztán éjjel őrként, napközben, pedig futárként teljesített szolgálatot, és melynek ellátásáért az egész ezred felelt. Ezek a kutyák nem csak a harcban, de kabalaként is nagy szolgálatot tettek a katonáknak.

A napóleoni háborúk egyik hőse Sancho, „akire" a végkimerülés szélén találtak előző gazdájának, egy francia hadnagynak holtteste fölött brit katonák

Kutyák az I. világháborúban

A kutyák szerepét a háborúkban a technikai fejlődés sem tudta kiszorítani, hiszen az I. világháborúban a belga hadsereg, sőt a szerb haderők is előszeretettel használtak különböző kutyafajtákat géppuskák vontatására, vagy mentőkutyaként, sebesültszállító szánok húzására. A kutyák másik klasszikus szerepe, a futárszolgálat szintén reneszánszát élte, hiszen a folyamatos ágyútűzben a telefonvonalak rendszeresen megszakadtak, így a futárkatonákra, és négylábú társaikra hárult az összeköttetés biztosítása. Ebben a szerepkörben a legnagyobb sikere a belga és a francia hadseregek flandriai juhászkutyáinak volt. A háború kiszélesedésével az összes hadviselő félnél csatasorba álltak a kutyák a sebesültszállítás, a kommunikáció (futárszolgálat, vagy telefonvonalak javítása a hátukra szerelt kábeldobok segítségével) vagy az utánpótlás-szállítás terén.

Stubby őrmester teljes díszegyenruhában, kitüntetéseivel

Az I. háború egyik legmagasabban kitüntetett kutyahőse, az amerikai hadsereg őrmesterévé előléptetett Stubby volt, akit gazdája magával vitt Európába, mikor egysége, a 26. gyalogoshadosztály 102. gyalogezrede kihajózott. Stubby, aki fajtáját tekintve leginkább „játszótéri keverék" volt, összesen négy hadjárat 17 támadásában vett részt az ezred kötelékében, ahol megtanult, például tisztelegni is. Kétszer sebesült, először a visszavonuló németek kézigránátjainak repeszeitől a mellső lábán, majd később mivel felépülése után visszatért egységéhez, egy gáztámadásban. Ezután Stubby kifinomult szaglása és hallása révén előre jelezte, amikor gáztámadás készült, vagy mikor tüzérségi csapás indult az egysége ellen, legnagyobb haditette mégis egy német felderítő lefülelése volt. Stubby igazi hadizsákmánnyal, egy a hálás francia asszonyok által kötött kutyakabáttal tért vissza az Államokba, ahol a veteránszövetségek rendezvényein is részt vett gazdájával együtt, sőt parádékon és elnöki látogatásokon is díszvendég volt.

Belga géppuskahúzó kutyák az I. világháborúból kutyavezetőjükkel. Érdekes megfigyelni a hámot, és a szájkosarukat.

Természetesen a kutyákra ugyanazok a veszélyek leselkedtek a frontvonalban, mint emberi bajtársaikra, így hamarosan megjelentek a különféle védőfelszerelések, mindenekelőtt a kutyagázálarc, ami a mérges gázoktól védte meg a négylábú katonákat. Minden erőfeszítés és védelem ellenére az I. világháború során közel egymillió hadikutya pusztult el a frontokon.

Francia kutyavezető futárkutyájával gázálarcban az I. világháború idejéből

Az I. világháború után sok ország tartott, vagy rendszeresített a hadrendjében olyan munkakutyákat, melyek a katonák feladatát segítették. Ilyen volt például a Magyar Királyi Honvédség határvadász egységeinél rendszeresített képzett keresőkutya, ami a határsértőket hangtalanul és roppant hatékonyan tudta elfogni. Erre a feladatra leginkább a rendvédelmi szerveknél ma is közkedvelt németjuhász kutyák voltak a legmegfelelőbbek. A Ráros-pusztai határvadász őrshöz tartozó kutya feladatát így írja le az egykori őrsparancsnok, Bajnóczi Gyula határvadász főtörzsőrmester fia:

„A járőrözéshez tartozott egy németjuhász kutya is, speciálisan ilyen feladatokra betanítva. Ez elől senki nem tudott elbújni és elmenekülni, bármilyen erdős-bokros is volt a terület. A németjuhász kutya neve "Marci" volt. Ha valamit észrevett nem ugatott, hanem meglökdöste orrával a határvadász lábát erre elengedték és a jogtalan határátlépőt földre kényszerítette, de tovább nem bántotta és ugatással jelezte, hogy hol van."

Hasonló kutató és őrző-védő feladatokkal képeztek ki kutyákat Lengyelország, Németország, és a Szovjetunió hadseregei is.

A szovjet Vörös Hadsereg egyik kutyás alakulatának felvonulása a Vörös Téren 1938. május 1.-jén

A II. világháború

A szovjet robbanó kutyák

A szovjet Vörös Hadsereg már az orosz polgárháborúban is alkalmazott harci-, kutató-mentő- és őrkutyákat, melyeknek kiképzésébe pásztoroktól rendőrségi kutyavezetőkön át neves etológusokig számos hozzáértő szakembert vontak be. A hagyományos területeken elért sikerek után 1930-tól, ezek a szakemberek a kutyák új, „offenzívabb" felhasználási módjait keresték. Így születtek meg 1935-ben az első противотанковые собаки (procsivjotankovie szabaka) azaz „harckocsi-elhárító kutya" alakulatok. Az itt szolgáló, zömében németjuhász kutyák feladata az ellenséges harckocsik megsemmisítése volt robbanótöltetek segítségével. Kezdetben a kutyákat megpróbálták arra idomítani, hogy a harckocsik alá kúszva, a hátukra szíjazott aknát a fogukkal leoldva visszatérjenek a kutyavezetőhöz, aki ezután távirányítással robbantotta fel a töltetet. Ám ez a módszer összezavarta a kutyákat, akik az első harckocsi sikeres aknásítása után nem voltak képesek újabb célpontok ellen indulni, sőt több ízben megzavarodva, az aknákkal a hátukon tértek vissza vezetőikhez, ami éles helyzetben a kutya, és gazdája halálát is jelentette volna. Éppen ezért a szovjet szakemberek úgy döntöttek, hogy minden kutyát csupán egyszeri bevetésre készítenek fel. A különlegesen képzett állatokat ezután felszerelték az oldalukhoz jutazsákban rögzített 10-12 kilogramm tömegű kétrészes robbanótöltettel, melyet a zsákból kiálló 20 centiméter hosszú fa emeltyű működtetett el a harckocsik alvázához érve. Az elgondolás szerint az aknák robbanásainak elégnek kellett lenni ahhoz, hogy a harckocsik sérülékeny alvázát feltépve mozgás- vagy akár harcképtelenné tegyék a járműveket és személyzetüket.

Szovjet harckocsi-elhárító kutya kiképzése. Az állaton jól láthatóak a robbanószeres zsákok és a fa „indítótüske".

Az elgondolás próbájára 1941-42 folyamán, a német támadással szemben került sor, ahol először csupán 30 „robbanókutyát" és 40 kutyavezetőt és –kiképzőt vetettek be kísérleti jelleggel. A próba csúfos kudarccal végződött, mivel a kutyák melyek eddig csupán álló harckocsik ellen gyakoroltak, megrettentek a csatamező zajában, és gyakran az élesített töltetekkel a hátukon visszarohantak a saját állásokhoz, ahol aztán legjobb esetben is hatalmas fejetlenséget okoztak, ám legtöbbször a lövészárkokba ugorva felrobbantották magukat az ott tartózkodó katonákkal együtt. Így a kutyavezetők hamarosan parancsot kaptak, a „gyáva" kutyák lelövésére, amennyiben azok a saját állások felé menekülnének. Ezt a gyakorlatot számos kutyavezető hevesen ellenezte, mondván a Szovjetunió Vörös Hadserege már nem csak az embereket, de a kutyákat is számolatlanul küldi a mészárszékre. Természetesen a kritikának a kutyák bevetésére a legkisebb hatása sem volt, csupán a tapasztalt kutyavezetők sorait ritkították meg a politikai tisztek, a leghangosabb elégedetlenkedők elhallgattatásával.

Szintén gondot okozott az, hogy a kutyák feladatuk végrehajtását szovjet, dízelüzemű harckocsikon gyakorolták, így a jórészt benzinüzemű német harcjárművek eltérő szaga is megzavarta az érzékeny orrú állatokat. A „robbanó kutyákból" a németek is profitáltak, akik egyrészt propagandaanyagként használták fel a „gyáva és barbár szovjet Vörös Hadsereg alsóbbrendűségének" bizonyítására az állatok tetemeiről készült fényképeket, másrészt pedig ötleteket meríthettek az elmélet gépesített megvalósításához, melyben az eddigre már létező Sd.Kfz. 302 Goliath lánctalpas távirányítású robbanótölteteknek jutott főszerep.

A „robbanó kutyák" első bevetésén a 30 kutyából csupán négy jutott el a kijelölt célpontok közelébe, ahol a robbanásukkal kismértékű sérüléseket okoztak a német harcjárművekben. Ennek ellenére a „robbanó kutyák" a háború során, olyan hadszíntereken jelentek meg, mint Sztálingrád, vagy Kurszk, és a szovjet források szerint összesen közel 300 ellenséges páncélozott harcjárművet semmisítettek meg, vagy tettek mozgásképtelenné. Ezt a számot a háború után hadtörténészek erősen eltúlzott propagandafogásnak minősítették, mellyel a több sebből vérző „robbanó kutya" projektet próbálták menteni a hivatalos katonai és politikai felső vezetés tagjai. A valóságban pontos adatokkal senki nem rendelkezik a „robbanó kutyák" bevetéseinek listájáról, hiszen független partizánegységek, és reguláris utászalakulatok egyaránt felhasználták őket, ám az általuk megrongált ellenséges célpontok számát 25-50 darab közé tehetjük. A program ütemét 1942-től csökkentették a vártnál alacsonyabb hatásfok és a kutyák kiszámíthatatlansága miatt. 1942-től az öngyilkos kiképzés túlélőit és kutyavezetőiket folyamatosan képezték át robbanószer-keresési és futárszolgálati feladatokra, melynek betöltésében Sztálingrádtól Budapesten át Berlinig példásan helyt álltak.

Érdekesség, hogy a „robbanó kutyák" kiképzése egészen 1996-ig folytatódott, ám a világháborús tapasztalatok felhasználásával csupán kis számban és különleges körültekintéssel. Szintén érdemes megjegyezni, hogy míg a kutyák harcászati értelemben nem értek el számottevő sikereket, lélektanilag igen megterhelő volt létezésük mind a német harckocsizók, mind pedig az őket kísérő páncélgránátosok számára, akik a „robbanó kutyák" 1942-es támadásai után parancsba kapták, hogy a működési területükön minden kóbor kutyát és házőrzőt likvidáljanak, a kutyákkal szemben sebezhetőbb harckocsikat fenyegető veszély elkerülésének érdekében.
A 12 hivatalosan felállított és a jóval több sebtében szervezett szovjet kiképzőtáborból összesen több, mint 40 000 kutya került ki.

„Robbanó kutyák" más lobogók alatt

Nem csak a Szovjetunióban kezdték meg a kutyák öngyilkos bevetéseinek kidolgozását. Németország szövetségese a Japán Császárság körülbelül 25 000 kutyát kapott Európából, melyek egy kis részét a hagyományos őrzési, nyomkövetési, futár, és harci feladatok mellett „robbanó kutyaként" is bevetették volna ellenséges erődítmények, harckocsik ellen. A fő különbséget itt az jelentette, hogy a kutyák a robbanószert nem a testükön, hanem kerekes riksákon húzták maguk után. A program szinte azonnali kudarcnak bizonyult, és a nagyobb erejű robbanószerek használata miatt a szovjet példánál sokkal több saját áldozathoz is vezetett a japán katonák körében, nem is beszélve a kiképzés hiányosságaiból adódóan fegyelmezetlen kutyák körüli problémákról.

Japán katona németjuhász futárkutyával.

A „robbanó kutyák" felhasználásának módozataival 1943 decemberéig az amerikai hadsereg is komolyan foglalkozott, ám az első hátországi kísérletek után túl veszélyesnek tartották a kutyák bevetését, melyeket első sorban part menti erődítmények ellen kívántak bevetni, ám végül a programot leállították.

K-9 – Az amerikai fegyveres erők kutyás egységei

Az Egyesült Államok 1941. decemberi hadba lépését követően az amerikai kutyatartók különféle szervezetei, így az American Kennel Club, és a Dogs for Defense (Kutyák a Védelemért) szervezet is felhívásokat tett közzé, melyben kutyatenyésztőket és kutyatartókat bíztattak arra, hogy adományozzák állataikat a hadseregnek, melyben addig csupán szánhúzásra használták az állatokat téli és sarkvidéki körülmények között. 1942. március 13-án az Egyesült Államok hadseregének hadbiztosi hivatala életre hívta a hadikutya programot vagy, ahogy később nevezték, a „K-9 alakulatot", mely nevét az angol canine azaz „kutyaféle" szó tréfás katonai rövidítéséből kapta.

„Harci kutyák a fegyveres erőinknek – Adj pénzt és kutyát a Kutyák a védelemért szervezetnek!"

Kezdetben harminc különböző tiszta fajból válogattak a hadsereg kutyakiképzői, ám hamarosan ezt a számot lecsökkentették öt megbízhatónak minősített fajtára, melyek a német- és belgajuhászok, a dobermannok, collie-félék és az óriás schnauzerek voltak. Ezek a kutyák alkatuknál, és intelligenciájuknál fogva alkalmasak voltak a hadsereg által legfőbb feladatnak tartott objektumőrzésre. A hadsereg első számításai szerint ennek a feladatnak az ellátásához elég lesz 200 válogatott őrkutya „bevonultatása", ám végül ez a szám a sokszorosára növekedett, és 1945-ig több, mint 19 000 kutyát szolgáltattak be a hadseregnek, és a Kutyák a védelemért helyi kirendeltségeinél.

A kutyák beözönlése által fellépő nyomáson számos önkéntes kiképző próbált enyhíteni, akik szabad idejükben a hadsereg telepein, vagy akár a saját kertjükben tanították be a rengeteg állatot, melyeknek körülbelül 45%-a bizonyult alkalmatlannak a kiképzésre. Az önkéntesek segítsége mellett a hadsereg öt hadikutya fogadó- és kiképzőközpont létesített az Egyesült Államokban:

Front Royal hadikutya fogadó- és kiképzőközpont (Virginia)
Fort Robinson hadikutya fogadó- és kiképzőközpont (Nebraska)
Cat Island hadikutya fogadó- és kiképzőközpont (Mississippi)
Camp Rimini hadikutya fogadó- és kiképzőközpont (Montana)
San Carlos hadikutya fogadó- és kiképzőközpont (California)

1943. január 18-án az amerikai tengerészgyalogság is megalakította első kutyakiképző központját a Quantico-öbölben található támaszponton, bár a tengerészgyalogság egyes illetékesei már az 1930-as évek óta figyelemmel kísérték az Amerikában, és Nyugat-Európában kibontakozó katonai kutyás alakulatokról.

Ezek a központok mind kísérleti telepeknek minősültek, mivel a kutyák harci felhasználásának módszereit is itt igyekeztek kifejleszteni. Ezek a kísérleti módszerek az őrkutyák kiképzésén túl a már említett és zátonyra futott „robbanó kutya" tervezethez hasonló „offenzív" elképzelések megvalósítását foglalták magukban. Kísérleteztek például a csendes-óceáni hadszíntéren szigetről-szigetre vívott harcok meggyorsításának érdekében az első partra szálló hullámban kizárólag nagy testű harci kutyák bevetésével, melyek végeznek a partvédő japán erőkkel, ám ez a terv a kezdeti nehézségek után szintén kudarcba fulladt, mivel már megfelelő számú japán önkéntes összegyűjtése is nehézségekbe ütközött, bár több internált japán-amerikai állampolgár önként jelentkezett a feladatra. A megfelelő kísérleti terület kiválasztása után a főpróbán azonban az imitált harci zajoktól megrémült állatok teljesen kezelhetetlenné váltak, így az ellenséges lövészárkok lerohanása helyett fel-alá futkároztak a parton sőt, volt olyan partra szálló hajó, melyből az állatokat ki sem lehetett ereszteni.

A kutyák teljes képzési ideje 8-12 hét volt, legkeményebb részének az alapkiképzés számított, ahol a kutyáknak az alapvető parancsszavak elsajátítása mellett olyan dolgokkal is meg kellett barátkozniuk, mint utazás harcjárműveken, gázálarcviselés, szimulált csatazaj, stb. Azokat az állatokat, melyek ezt a sokkolóan új környezetet is jól viselték, az alapkiképzés végén speciális képzésekre vezényelték, ahol az alábbi feladatkörökre képezték tovább őket:

Őrkutya kiképzése behatoló elfogására.

Őrkutyák

Rövidpórázon dolgoztak, feladatuk az objektumőrzés, a behatolók jelzése ugatással, valamint kutyavezető társaságában járőrszolgálat teljesítése. Főleg a hátországi raktárak, repülőterek, katonai börtönök, és támaszpontok őrzése volt a feladatuk. A kiképzett kutyák legnagyobb hányadát az őrkutyák tették ki 9 300 kiképzett őrkutyával.

Amerikai őrkutya a Csendes-óceánon.

Járőrkutyák

Az őrkutyákhoz hasonló feladatokat láttak el, ám a társaikkal ellentétben teljes csendben dolgoztak. Éppen ezért tökéletesen megfeleltek a frontvonalak éjszakai őrzésére, rejtett ellenséges állások felkutatására, és kifüstölésére akár csupán a kutyavezetőik segítségével. Legnagyobb számban az amerikai tengerészgyalogság kötelékében működtek a Csendes-óceán csataterein, és a dobermann fajtából kerültek ki, melyet a japán katonák, csak az „ördög kutyája" néven emlegettek.

Amerikai tengerészgyalogos és sebesült járőrkutyája hadizsákmányukkal.

Aknakereső kutyák

Csapdák, telepített taposóaknák, botló drótos robbanótestek felkutatására kiképzett kutyák voltak, csupán 140 ebet képeztek ki, melyeket a háború korai szakaszában, az észak-afrikai harcokban vetettek be, ám a sivatagi körülmények között nem váltották be a hozzájuk fűződő reményeket, így az osztagaikat hamarosan feloszlatták.

Futárkutyák

A leghűségesebb, és a legnagyobb munkabírású kutyákat válogatták ki futárkutyának, melyeket aztán két kutyavezető közti zajtalan, gyors, és rejtett mozgásra képeztek ki. Összesen 151 kutyát alkalmaztak futárkutyaként.

A kiképzett hadi kutyákat a fegyveres erők minden fegyverneme használta, ám az európai hadszíntéren nem terjedtek el olyan mértékben, mint a Csendes-óceán térségében, ahol a hadviselés és a hadszíntér jellegzetességei miatt létfontosságúvá vált jelenlétük. A harcok végeztével azonban a kutyáknak, bármelyik hadszíntéren szolgáltak is valamilyen módon vissza kellett illeszkedniük a civil életbe. Ebben volt segítségükre a hadbiztosi hivatal tervezete, mely átképző-táborok felállításából állt, ahol a kutyákat olyan dolgokhoz szoktatták, mint a postás reggeli érkezése, kerékpározó gyerekek, rendszeres etetés, gondos családi légkör. A hadi szolgálatra felajánlott kutyák legtöbbje visszakerült a háború előtti gazdákhoz, még a hazaszállítás költségét is magára vállalta az állam. Azok az állatok, melyekért nem jelentkeztek a korábbi gazdáik, az államkincstáron keresztül találtak új otthonra, a Kutyák a védelemért szervezet segítségével. Sok egyedül maradt kutyát vettek magukhoz veteránok. 1947-re így, vagy úgy, a szolgálatot teljesített „veterán" kutyák legnagyobb része visszailleszkedett a civil életbe.

Összegzés:

Az írásban igyekeztem, ha nem is teljes, de átfogó képet adni a kutyák harctéri szolgálatáról a II. világháborúban. A harcban elesett kutyák összesített számadatai nem ismertek, csak a gazdáik emlékezetében maradtak meg.

Források
- http://www.animalsinwar.org.uk/index.cfm?asset_id=1422
- http://www.life.com/gallery/23079/image/57408670/wwii-dogs-of-war#index/0
- http://en.wikipedia.org/wiki/Anti-tank_dog
- http://en.wikipedia.org/wiki/Dogs_in_warfare#History
- http://www.dogcentral.info/worlds-bravest-dog-sgtstubby/
- http://www.hatarvadasz.hu/Irodalom/bajnoczigyula/index1.html
- http://www.vakkanto.hu/cikkek/kalandok-programok/az-igazi-k9-avagy-kutyak-a-iivilaghaboruban.html
- http://www.qmfound.com/K-9.htm
- http://www.greyfriarsbobby.co.uk/chips.html