Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás és az 1944. október 15–16-i nyilas puccs közötti időszak a magyar politikai rendőrség és a csendőrség teljes átalakításával telt, melyben a német birodalmi titkosrendőrség, közkedveltebb nevén a Gestapó tevékeny szerepet vállalt. Az angolszász orientációjú politikusi, katonai és rendőrségi garnitúra leváltása, s kollaboráns, némethű elemekkel való feltöltése után a hatalom a rendőri szervezet mélyebb berkeiben is változásokat foganatosított. A magyar Quisling-kormány rendfenntartó egységei ellen az illegalitás negyed százados tapasztalataival felvértezett kommunista ellenállás is tehetetlen volt.
A megszállás kezdete
Wayand Tibor önvallomásrészlete hazánk egyik legvészterhesebb történelmi korszakának állambiztonsági vonatkozásait taglalja. A korábban közölt önvallomások szerves folytatása az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás és az 1944. október 15–16-i nyilas puccs közötti időszak eseményeit villantja fel. A történet nyitó dátuma tehát az a nap, amikor a német katonasággal együtt megjelentek a birodalmi „titkosrendőrség” emberei Magyarországon. Az összefoglaló néven csak Gestapóként emlegetett német állambiztonsági szervek valójában több titkosszolgálatot takartak, amelyek közül a politikai rendészeti munkáért a Biztonsági Szolgálat (SD – Sicherheitsdienst) felelt Magyarországon.
Ez a tevékenység az ismert hazai németellenes közéleti szereplők, politikusok, üzletemberek elhurcolásával és „védőőrizet”-be vételével kezdődött rögtön a bevonulást követő napokban. Ekkor tartóztatták le az ország biztonságáért felelős vezetőket, mint pl. Kersztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, Ujszászy István vezérőrnagyot, az Államvédelmi Központ (ÁvK) vezetőjét, valamint Kádár Gyula ezredest, a Honvéd Vezérkar főnöke alá tartozó hírszerző és kémelhárító osztály (2. Vkf) parancsnokát. A rendőrség sem kerülte el a tisztogatást. Éliássy Sándor budapesti rendőrfőkapitány, Siménfalvy Sándor, a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) vezetője és Sombor-Schweinitzer József, a politikai rendészeti osztály első számú irányítója szintén az SD fogságába került.
A Kállay-kormány
Az angolszász orientációjú kormányzati elitet az a politikusi garnitúra váltotta, amely a Horthy-rendszer szélsőjobboldali ellenzékeként már az 1930-as évek közepétől elkötelezett híve volt a náci Németországnak. Az 1944. március 22-én megalakult szélsőjobboldali koalíciós Sztójay-kormány belügyminisztere, Jaross Andor és helyettese, Baky László belügyi államtitkár készséggel vállalkoztak a teljes magyar államvédelem német mintákra történő átalakítására. A csendőrség és a rendőrség felett szinte korlátlan hatalommal rendelkező Baky nyugállományú csendőr őrnagy régóta a németek informátora volt, az általa készített listák alapján történt őrizetbe vételek nagy segítségül szolgáltak a birodalom magyarországi „háborús konszolidációjához”.
A kormányzat legelső intézkedései közé tartozott a németekkel szemben álló pártok és politikai szervezetek betiltása. Ez alapvetően új helyzetet teremtett a politikai rendészet területén, hisz a rendőrségnek most már azok ellen is fel kellett lépnie, akik korábban a rendszer legális, sőt kormánytámogató ellenzékének számítottak. A szélsőjobboldali kabinet így nemcsak a Szociáldemokrata Pártot (SZDP) és sajtóját, a Népszavát némította el, de olyan polgári pártalakulatok ellen is adminisztratív rendszabályokat léptetett életbe, mint a demokratikus elveket valló Független Kisgazdapárt, a liberális színezetű Nemzeti Demokrata Párt és Polgári Szabadság Párt vagy a markánsan jobboldali, ugyanakkor határozottan németellenes legitimista és keresztényszocialista szervezetek. Az említett pártok vezetőit szintén az SD vette őrizetbe, ily módon tisztítva meg a terepet a magyarországi Quisling-kormány előtt. Az új kormányzat – a németek érdekeinek megfelelően – kizárólag a németbarát jobboldali és szélsőjobboldali irányzatú pártoknak engedélyezte a politikai véleménynyilvánítást.
A náci mintákat követő „gleichschaltolás” nem állt meg a pártok szintjén, hanem az államapparátus és a rendvédelmi szervek munkájába is begyűrűzött. A közigazgatás, a hadsereg, a csendőrség és a rendőrség nem eléggé megbízható vezetőit sorra lecserélték, és helyükre a korábban mellőzött hivatalnokok, katonatisztek és rendőrségi tisztviselők kerültek. Ezek segítségével sikerült a németeknek zavartalanul működtetni az ország közellátását, a birodalom háborús érdekeinek szolgálatába állítani a teljes magyar gazdasági potenciált, és bevezetni a náci, faji alapokon nyugvó törvénykezést.
A zökkenőmentesség nem kis részben az országban általánosan eluralkodó bénultságnak volt köszönhető. Mind a kormányzó, mind a vezetőiktől megritkított angolbarát politikai erők defenzívába szorultak. Ugyanez jellemezte a polgári, liberális és demokratikus pártok tagjainak viselkedését is. A parlamentarizmus viszonyai között aktív közéleti személyek cselekvőképtelensége, „láthatatlansága” szembetűnő volt a német megszállást követő hetekben. Csak 1944 májusában jött létre a Magyar Front (MF), amely megpróbálta egyesíteni a németellenes pártok és szervezetek küzdelmét a kommunistáktól kezdve a szociáldemokratákon és kisgazdákon át a legitimistákig. A szervezethez viszont nem csatlakoztak a németek által szintén üldözött Bethlen István és Kállay Miklós vezette konzervatív körök, és nem támogatta az MF működését a kormányzó sem.
Az ellenállás szerveződése
A Magyar Fronton kívül több kisebb-nagyobb ellenállási szervezet létezett, amelyek különböző politikai irányzatokhoz és egyházakhoz voltak köthetők. A magyar ellenállási mozgalmak azonban nem tudtak valódi tömegtámogatottságra szert tenni, és a hálózatszerű, sporadikus szervezeti bázisuk is képtelen volt hatékonyabb küzdelem kifejtésére. Sokan jeleskedtek ugyan a zsidók mentésében, de a németekkel és hazai kiszolgálóikkal történő határozott, szervezett konfrontációra 1944 őszéig alig került sor. Az ellenforradalmi rendszert féltő „mérsékeltek és megfontoltak” inkább a Horthyhoz feltétlenül hű kormányzati csoportokkal próbáltak kapcsolatban maradni, és az angolszász szövetségesektől remélték az ország felszabadítását. Kisebbségben voltak azok, akik vállalták a radikálisabb akciókat, és készek voltak akár fegyverrel is fellépni a megszállók és kollaboránsaik ellen. Ez a fajta kombattáns ellenállás elsősorban a baloldalra volt jellemző.
A politikai rendészeti munka a megszállást követően összefonódott az antifasiszta harcnak nevezett nemzeti ellenállási mozgalmak felderítésével. Annál is inkább, mivel e mozgalmak motorját a régóta üldözött kommunisták adták, akik az illegalitás negyed százados tapasztalataival felvértezve most jókora helyzeti előnyben voltak a többi, alapvetően legális politizálásra berendezkedett pártok tagjaival szemben. Nem csoda, hogy rögtön a megszállást követően csak a kommunisták adtak hírt magukról. Az 1943 nyarán feloszlatott Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) utódszervezeteként funkcionáló Békepárt maroknyi tagja elszántan küzdött a németek és hazai kiszolgálóik ellen. Illegális röplapjaik és egyéb utcai akcióik révén jelezték a külvilág felé, hogy ha nem is túl erős, de létezik magyar ellenállási mozgalom. Ennél többre azonban ők sem voltak képesek.
A németellenes nemzeti ellenállási mozgalom kiszélesítésére tett erőfeszítések többnyire megmaradtak az egymástól gyökeresen eltérő eszmeiségű csoportok közötti egyeztető tárgyalásoknál, a szervezkedés a nyilas hatalomátvételig valójában embrionális állapotban maradt. Az antifasiszta küzdelem egyik meghatározó figurája, Demény Pál szerint „a háborút érdemben akadályozó ellenállást egyetlen társadalmi réteg, egyetlen politikai párt vagy csoportosulás nem tanúsított”. Tény, hogy Magyarországon végig korlátozott volt az ellenállás, így a többi, németek által megszállt országéhoz hasonló fegyveres küzdelem nem tudott kibontakozni. A gyengeség okai sokrétűek és összetettek. Szerepet játszott benne, hogy a magyar társadalom többsége nem ellenségnek, hanem szövetségesnek és „jótevőnek” tekintette a Nagynémet Birodalmat még a megszállás utáni időszakban is, amely hatalomnak köszönhetően az ország visszaszerezte a Trianonban elcsatolt területek jelentékeny részét. Másrészt, a Szovjetunióval viselt háború közelsége általában félelmet váltott ki az emberekből, ami felerősítette a rendszer 25 éves antibolsevista propagandájának negatív hatásait, így a Vörös Hadseregtől rettegő lakosság a németektől várta az ország megvédését.
Ehhez járult még az is, hogy a hazai társadalom jelentős része rezignáltan szemlélte a körülötte zajló eseményeket, amelyekbe egyre kevésbé tudott és valószínűleg már nem is akart beleszólni. Mások – kihasználva az új rendszer nyújtotta lehetőségeket – feljelentésekkel és besúgásokkal próbáltak anyagi előnyökhöz jutni, jelentősen megkönnyítve ezzel az államapparátus elnyomó tevékenységét. Bár számszerű adatok nem állnak rendelkezésünkre, valószínűsíthető, hogy a magyarországi Quisling-kormány mögött komolyabb társadalmi támogatottság létezett idehaza, mint a lakosság 2%-át sem képviselő norvég névadójának a skandináv országban. Ez lényegesen csökkentette a társadalom védekező reflexeit egy idegen hódítóval és kiszolgálóikkal szemben.
Horthy Miklós
A „nemzet gerincét” alkotó keresztény úri középosztály túlnyomó többségének kommunista- és baloldal-ellenessége, zsidósággal kapcsolatos előítéletei, általános félelme az 1918–19-es forradalmak megismétlődésétől szintén csökkentette a radikális baloldalt is magában foglaló ellenállás mozgásterét. Ugyanez vonatkozott a Horthy Miklós körül csoportosuló angolszász orientációjú politikai elitre is. Maga Horthy 1944 szeptemberéig (!) úgy vélte, hogy a németek és a nyilasok még mindig a kisebbik rosszat jelentik, mint a szovjetek és a kommunisták. A sorozatos megaláztatások ellenére még a cionista mentőakciók sem tudtak komoly sikereket felmutatni, mert a jogfosztott, gettókba tömörített, majd deportált zsidók többsége a „korlátozó rendeleteket maradéktalanul betartotta” és végig törvénytisztelő állampolgár maradt. A társadalomban tapasztalható közöny és értékvesztés állapota sajátos elegyet alkotott a német segítséggel hatalomra került szélsőjobboldal represszív intézkedéseivel.
Az új kormánypolitika
Az új kormánypolitika megvalósításának egyik eszköze az 1944. március 28-án felállított Állambiztonsági Rendészet (ÁR) lett. Az önálló politikai rendőrségként működő, országos hatáskörű nyomozószervet kiszervezték a Budapesti Főkapitányság alárendeltségéből és közvetlenül a Sztójay-kormány belügyminiszterének, illetve helyettesének, a belügyi államtitkárnak rendelték alá. A sokatmondóan „magyar Gestapónak” nevezett szerv a német Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA – Reichsicherheitshauptamt) mintájára épült fel, ami nemcsak a struktúrájában, de a német társszervek módszereinek és szemléletmódjának adaptálásában is megnyilvánult. A szervezet a főkapitányság épületét is elhagyta, és központját a Svábhegyen lévő rekvirált ingatlanokba, a megszállás előtt zsidó tulajdonú panziókba tette át.
A német befolyás érvényesülését mutatja, hogy ugyanitt rendezkedtek be a náci állambiztonsági szolgálatok magyarországi kirendeltségei is. Az ÁR vezetőjének a németekkel már korábban kiváló kapcsolatot kiépítő, a testületben szélsőjobboldali szimpátiájáról közismert Hain Péter detektív főfelügyelőt nevezték ki. Hain teljesen felforgatta az osztályt. Eltávolította a valamilyen okból megbízhatatlannak tartott rendőrségi tisztviselőket, mint például Wayand Tibort, és az utasításokat fenntartások nélkül végrehajtó detektívekből mintegy 250 fős szervezetet hozott létre. A büntetőeljárásokat immáron nem a konzervatív rendészetpolitikai irányelvek, hanem egy nemzetiszocialista jellegű állambiztonsági doktrína szabta meg. A rendeletekben, parancsokban, a vezetők utasításaiban és az állomány szolgálatteljesítése során tetten érhető szemléletmód véget vetett az 1921–22 óta létező, jobb- és baloldali radikális irányzatok kiszűrésére egyaránt törekvő államrendészeti koncepciónak.
Hain Péter
Az új doktrínának megfelelően minden németellenes politikai tömörülés, a konzervatívoktól a liberálisokon át a szociáldemokratákig és a kommunistákig, üldözendő kategóriát képezett. Ugyancsak a nemzetiszocialista államvédelmi alapelveknek volt köszönhető a – Magyarországon korábban teljesen ismeretlen – faji alapú felderítés meghonosítása. Kivitelezése a német biztonsági szervekkel szorosan együttműködő „svábhegyi politikai osztály” nyomozásaihoz volt köthető, így a testület a kormány zsidórendeleteinek egyik legmegbízhatóbb végrehajtójává vált. Az ÁR vezetői posztjain olyan, ezekben az időkben hírhedetté vált nyilas detektíveket találunk, mint a Hain helyettesének számító Kotsis Árpád, a budapestiek által csak „a zsidók réme”-ként emlegetett Koltay László, vagy a baloldaliak elleni nyomozásokat irányító brutális Cser István.
Hain Péter azonban nem sokáig ülhetett a rendőrfőnöki székében. Baky László és Jaross Andor kezdettől nem szívlelték a detektív főfelügyelő hatalmi ambícióit, és csak a kedvező alkalomra vártak, hogy valami hibát kövessen el. Az egykori „mesterdetektív” megbízatása nem is nekik, hanem a német biztonsági szolgálatok vezetőjének, Ernst Kaltenbrunnernek, és régi jó barátjának Franz-Josef Hubernek, a bécsi Gestapo befolyásos főnökének volt köszönhető. A nagyravágyó detektív főfelügyelő ráadásul elszabotálta a belügyi vezetés nyilasellenes rendészeti utasításait, mivel ez idő tájt már Szálasiék egyik fő rendőrségi informátorának számított. A szélsőjobboldali pártok ellentétei, a külföldi nyomásra fellépő Horthy Miklós zsidómentő intézkedései és a németek helyzetét gyengítő nemzetközi hadi események „kimozgatták” Hain Péter alól a széket. Az ÁR beosztottjai által elkövetett köztörvényes bűncselekmények, a szerv működésében tapasztalható törvénytelen állapotok és Hain nyíltan vállalt szálasista elkötelezettsége mind közrejátszottak abban, hogy a nyilas rendőrfőnököt 1944. június 9-én elmozdítsák a szervezet éléről.
A már nem először megbukott rendőrfőnök menesztése nagyjából akkor történt, amikor a Belügyminisztérium (Büm) szervezeti átalakítása került napirendre. A belügyi vezetés a Büm VII. (közbiztonsági) osztály keretén belül felállította a „d” jelzésű (államvédelmi) alosztályt, amely egy kézbe fogta össze a széthúzó csendőrségi és rendőrségi politikai nyomozó szervezetek irányítását. Az intézkedés részint a Hain Péter-féle Állambiztonsági Rendészet ellen irányult, de az államvédelem szélsőjobboldali központosításának nem titkolt szándékát is könnyen felfedezhetjük mögötte. Az egység vezetője, Ugray Gábor csendőr alezredes, konzervatív politikai körökkel is kapcsolatban álló csendőrtiszt lévén, igyekezett ugyan mellőzni a túlságosan németbarát hírében álló rendőrségi és csendőrségi tisztviselőket, de a belügyi vezetés csak Hain Péterék eltávolítását tette lehetővé.
Ráadásul az alosztály tevékenysége még a politikai rendészet területén dolgozó rendőrök szemében is az ismeretlenség homályába burkolózott, és tovább növelte az évtizedes hatásköri, illetékességi anomáliákat. A „titkos iroda” feladatai közé „az ország egész területén a politikai szervezkedések és mozgalmak megfigyelésének, felderítésének és nyomozásának egységes vezetése, irányítása, ellenőrzése” tartozott. A Büm VII/d. alosztály csendőrségi referense Beodray Ferenc csendőr alezredes, rendőrségi összekötője Zurányi Rudolf rendőr tanácsos lett. A csendőrnyomozókból és rendőrségi detektívekből álló központ azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A különböző állambiztonsági szervek között régóta tapasztalható ellenségeskedések mellé politikailag bizonytalan környezet társult, ezért a szerv tevékenysége az egymással vetélkedő csoportok küzdelmében felmorzsolódott. A kezdeményezés a Jaross–Baky–Endre vezette Belügyminisztérium elképzeléseit tükrözte, ezért a Sztójay-kormány helyébe lépő Lakatos-kabinet belügyminisztere, Bonczos Miklós 1944. szeptember 20-án a szervezetet megszüntette.
Hain Péter távozásának másnapján a belügyminiszter Nagy Valér főkapitány-helyettest bízta meg az Állambiztonsági Rendészet vezetésével. Az 1944. június 21-én kelt belügyminiszteri rendelet értelmében feloszlatott ÁR-t, osztályként visszaintegrálták a budapesti főkapitányság struktúrájába. A budapesti főkapitány szervezetszerű helyettesi posztját is betöltő Nagy Valér és a politikai rendészeti osztály közvetlen irányítását ellátó helyettese, Torma Tibor rendőr tanácsos megelégedett Hain Péter szűkebb körének eltávolításával, így csak a bukott rendőrfőnök legközelebbi hívei (mint pl. Koltay, Kotsis és Cser) kényszerültek elhagyni az osztályt. Több szélsőjobboldali vezető továbbra is a szervezet fontos pozícióiban maradt. A régi-új politikai osztály szervezeti felépítését tekintve jó néhány lényegi elemében változott, de a szerv irányelveit, mindennapi működését továbbra is a németellenes és baloldali szervezetek elleni nyomozómunka, a zsidóság államrendészeti ellenőrzése és a németek „közelsége” határozta meg. A hatalom sáncain kívül rekedt nyilasokkal szembeni felderítéseket inkább az akkor már megbízhatóbbnak tartott katonai kémelhárítás egyes szervei és a Bakay Szilárd altábornagy parancsnoksága alá tartozó budapesti I. hadtest kémelhárító osztálya végezték. Az egymásnak ellentmondó utasítások, a politikai elit szinte napról napra változó „kívánalmai” lassan, de biztosan kezdték ki az osztály sok éven át tapasztalható hatékonyságának alapelveit.
A rendőrség militarizálása
Az sem könnyítette meg a politikai rendészeti osztály munkáját, hogy ez idő tájt került sor a rendőrség militarizálására. A tervezett intézkedés a rendőrség önállóságának megszűnésével és a politikai osztály csendőrségbe történő bekebelezésével fenyegetett. Az Állambiztonsági Rendészet feloszlatását kimondó belügyminiszteri rendelet napján hatályba lépett jogszabály szerint a „rendőrség egyenruha- és fegyverviselésére jogosított fogalmazói és felügyelőkarbeli tisztviselőit egységes rendőrtiszti karként, a m. kir. csendőrség tisztjeire, őrszemélyzetének tagjait pedig a m. kir. csendőrség legénységi állományú egyéneire megállapított rangosztályokba (rendfokozatok) kell sorolni”. A rendeletalkotás célja az volt, hogy a rendőrséget a csendőrséghez hasonló katonai testületté változtassák, amely megfelel a háború eszkalálódásakor bekövetkező kihívásoknak. A rendeletet azonban sem a Sztójay-, sem a Lakatos-kormány nem tudta következetesen végrehajtani, ezért a politikai rendőrség továbbra is független maradt a csendőrségtől.
Csendőrök
A csendőrségnél mindazonáltal nem történt olyan szintű szervezeti változás a német megszállást követően, mint a rendőrségnél. Ez alighanem azzal magyarázható, hogy a testület tisztikara már az 1930-as évek végétől komoly szélsőjobboldali és német befolyás alá került. Számos csendőrtiszt a világháború előestéjétől nem végzett érdemben nyomozást a nyilasok ellen, illetve – nyugállományba helyezését kérve – nyíltan csatlakozott valamelyik szélsőjobboldali pártcsoportosuláshoz. Azok a csendőrtisztek, akik az angolszász orientációjú konzervatív és a németbarát szélsőjobboldal közötti politikai küzdelemben elvesztették pozíciójukat, most újra nyeregbe kerültek. Így került a Csendőrség Központi Nyomozó Parancsnoksága államrendészeti előadócsoportjának vezetői beosztásába Ferenczy László csendőr alezredes, akit májusban a zsidó deportálások csendőrségi koordinátorának és a Szálasi-uralom alatt zsidóügyi kormánybiztosnak neveztek ki. Ugyancsak ekkor lett a csendőrnyomozó központ szűkebb vezetőgarnitúrájának tagja Árbócz János csendőr alezredes, aki 1944 nyarától a központ és a német biztonsági szolgálatok összekötőtisztjeként fontos információkkal látta el a nyilas ellenzéket.
Sok mindent elmond, hogy a későbbi nyilas államvédelmi szolgálat, a Nemzeti Számonkérés Szervezetének leendő parancsnoka is a német megszállás után kapott vezető beosztást. A nyíltan vallott szálasista szimpátiája miatt az 1930-as évek végétől mellőzött Orendy Norbert csendőr alezredes 1944 májusában lett a tábori csendőrnyomozó-osztály vezetője. A németbarát tisztikar aktivitása, a testület hierarchikus szervezeti felépítése és a parancsokat minden körülmények között végrehajtó állománya alkalmassá tette a csendőrséget arra, hogy a szélsőjobboldal hatalmi törekvéseinek játékszere legyen. Baky László a zsidódeportálásokban az év tavaszán már erősen kompromittálódott katonai őrtestületet akarta felhasználni politikai ambíciói kielégítéséhez. A részleteiben máig tisztázatlan 1944. július eleji csendőrpuccs-kísérletet a kormányzóhoz hű katonai vezetésnek ezúttal sikerült meghiúsítania. A hatáskörét már nem először túllépő csendőrtisztet a kormányzó azonnal eltávolíttatta a rendvédelmi szervek irányítói posztjáról.
Baky menesztése ellenére a csendőrségen továbbra is megfigyelhető volt a német és nyilas befolyás érvényesülése. A kommunistaellenes nyomozások során nagy tapasztalatokat szerzett szélsőjobboldali csendőrtiszteknek a német megszállás után már nem kellett tekintettel lenniük a konzervatív politikai vezetés akaratára. Az 1944. március 24-től megindított újabb kommunistaellenes nyílt nyomozás során a csendőrség nyomozási módszerei maradéktalanul megvalósultak. A Csillaghegyen berendezett nyomozóközpont munkájában az Állambiztonsági Rendészet beosztottjai csak minimális erőkkel vettek részt, az irányítást a csendőrség végezte. Az államvédelmi szervek közötti viszony ismét kiéleződött, annak ellenére, hogy mindkét politikai rendészeti apparátus élén szélsőjobboldali tisztviselők álltak. A régi keletű szakmai féltékenység mellett az ellenségeskedések kiújulásában az is szerepet játszott, hogy az év tavaszán még hatalma csúcsán lévő Hain Péter – német mintára – az egész politikai rendészeti szakterületet a saját hatáskörébe akarta vonni. Az elhidegülést elősegítette továbbá, hogy a rendvédelmi szervek nyomozásainak koordinálását felügyelő Államvédelmi Központ működése a német bevonulást követően formálissá vált.
Az ÁvK vezetője 1944. március 19-e után Kuthy László vezérkari ezredest lett, aki egyben a 2. Vkf osztály parancsnoki beosztását is betöltötte. A németekkel látszólagosan együttműködő törzstiszt ténykedése inkább a klasszikus katonai hírszerzés–kémelhárítás területén érvényesült, politikai és államrendészeti ügyekben nem volt kompetens. A központ belbiztonsági és politikai rendészeti feladataiért Ujszászy vezérőrnagy korábbi helyettese, Kudar Lajos csendőr alezredes felelt, aki névleg az ÁvK vezetőjének helyettese maradt, de gyakorlatilag ő irányította a Sztójay-kormány és a németek által háttérbe szorított szerv működését. Kudar szoros kapcsolatot tartott fenn a nyugati szövetségesekkel szimpatizáló politikai elit tagjaival, ezért sok mindenben konspirációra kényszerült, a szélsőjobboldali adminisztrációval és az SD-vel a hátában nyíltan nem intézkedhetett. Mozgástere a nyomozásokban erősen korlátozott volt, mivel a rendőrség és a csendőrség nem a központtól, hanem a belügyi vezetéstől és a németektől függött. Szerepe a németellenes konzervatív körökkel való kapcsolattartásban és az ország háborúból történő kiugrására irányuló előkészületek biztosításában merült ki.
Az állambiztonsági szervek működését szabályozó – sokszor egymással ellentétes tartalmú – törvények és rendeletek betartására semmilyen garancia nem létezett. A vezetők döntéseit a pillanatnyi politikai érdek, a személyes pártszimpátia és az utasítások végrehajtásához szükséges erő megléte határozta meg. Látszólag leegyszerűsítette, valójában nem sok mindenben mozdította elő a politikai rendészeti osztály munkáját, hogy a Sztójay-kormány egyik utolsó intézkedésével – a román kiugrást kihasználva – 1944. augusztus 24-én betiltotta a még megmaradt jobb- és szélsőjobboldali pártokat. Ennek ellenére a nyilasok továbbra is uralták az államapparátus különböző területeit, és a németek – immáron egyedüli kormányképes erőként számolva a Szálasi Ferenc-féle mozgalommal – fokozták támogatásukat. Ekkor született döntés arról, hogy a bukott, tömegbázissal nem rendelkező „szalonképes” szélsőjobboldal helyett a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalmat kell hatalomra juttatni.
Az 1944. augusztus 29-én hivatalába lépő Lakatos-kormány szabadon engedett néhány, a németek által letartóztatott polgári politikust, de semmit sem tett az államvédelmi szervek nyilas elemektől való megtisztításáért. A honvédség, a csendőrség és a rendőrség kulcspozícióiban továbbra is németbarát tisztviselők ültek, sőt a kormány több tagja és maga a belügyminiszter, Bonczos Miklós is szélsőjobboldali érzelmeiről tett tanúbizonyságot. Ezek a vezetők nemcsak elszabotálták a kormányzó instruálta Lakatos-kabinet következetlen rendvédelem-politikáját, de tájékoztatták is a nyilasokat a kormány tervezett intézkedéseiről.
A hadi helyzet kedvezőtlenné válása, a politikai élet nyilvános, pártkeretek közötti megszűnése teljesen átrendezte a rendőrség pártokat és politikai irányzatokat ellenőrző hagyományos államrendészeti feladatkörét. A megosztott és szétforgácsolódott államvédelem „politikailag semleges” irányítói mindjobban elbizonytalanodtak, miközben a hatalom megragadására készülő szélsőjobboldal ugrásra készen várakozott. 1944 kora őszén egyre több vezetőnek és beosztottnak lett világos, hogy a rendszer védelmében végzett nyomozómunka nem folytatható, az ország elkerülhetetlenül hadszíntérré fog változni. Ugyanakkor számos detektívben merült fel a kétely munkája értelmét illetően, látva azt, hogy rendszerellenes politikai tevékenység okán már korántsem csak a jól ismert „felforgatók” kerültek be, hanem olyan társadalmi csoportok tagjai is érintetté váltak, akik ez idáig, gyanún felül állva, a rezsim megbízható támaszainak számítottak. Mindez alapvetően elkedvetlenítette az állományt, és már a baloldali pártok, sőt a kommunisták ellen sem lehetett a korábbi intenzitású munkavégzésről beszélni. Eltökélt nyomozószellem csak a legfanatikusabb szélsőjobboldali detektíveket jellemezte. Ennek ellenére az előzetes fegyverszüneti tárgyalásokba beavatottak szűk köre a politikai rendőrség apparátusának azon részére sem terjedt ki, akik potenciálisan alkalmasak lehettek volna a fegyverszünet biztosítására. A „Várban rekedt” politikai vezetés – Sombor-Schweinitzer József és társainak kiiktatását követően – többé már nem bízott a rendőrségben. Azok az állambiztonsági parancsnokok, akik nem számítottak sem szélsőjobboldali, sem németbarát tisztviselőnek, a kormányzat ellentmondó és kapkodó utasításainak következtében már csak sodródtak az események árjával.
Varga Krisztián A német megszállástól a nyilas hatalomátvételig. A politikai rendőrség működése 1944. március 19. és október 15. között Wayand Tibor önvallomásában című teljes cikke és a források a Betekintő 2012/1. számában olvashatóak.
Forrás: Múlt-kor
