A Magyar Királyi Honvédség ejtőernyős alakulatának története (1938-1945)


Magyar ejtőernyősök teljes felszerelésben

A II. világháború idejére a katonai doktrínák a legtöbb helyen igyekeztek szakítani az előző háború elmaradott és vétkes harcászati és hadászati elgondolásaival. Ebből kifolyólag minden hadsereg igyekezett kikísérletezni a gyors térnyerés különféle módozatait. Sokáig ezt az irányvonalat csak a frontvonalak gyors helyi áttörésével kivitelezhető megoldások fémjelezték, melyekben nagy szerep jutott a páncélosokkal szorosan együttműködő gyalogság bevetésének, légi- és tüzérségi támogatással. Ám a külföldi katonai teoretikusok már az 1930-as évek elején elkezdtek foglalkozni a harmadik dimenzió, a függőleges átkarolás megvalósításának elméleti kérdéseivel.
A magyar szaksajtóban 1930 elején jelenik meg egy finn szakember, Friedrich W. Borgmann egy évvel korábbi cikkének kivonata, mely szerint az első világháborúhoz hasonló állóháborúk bebizonyították, hogy a szárazföldön döntést kicsikarni lehetetlen, így gyors megoldást jelenthet a függőleges átkarolás, melyet az író repülőgépek leszállásával tart kivitelezhetőnek. Ezt követően sokáig a repülőgépes leszállást tekintik a függőleges átkarolás egyetlen kivitelezhető módjának, az ejtőernyős ledobással célba juttatott csapatok elképzelése évekig még csak szóba sem kerül. A téma első felvetésének apropójaként a Szovjetunió 1935. augusztus 18-ai első tömeges ejtőernyős bemutatójáról készült tudósítás szolgált. Ekkor ugyanis 400 teljes fegyverzetű katonát deszantoltak egy légibemutatón. Ezt követően a magyar szaksajtó általánosan elfogadja az ejtőernyős kirakást, mint a függőleges átkarolás megvalósítható módszerét, különösen az után, hogy a Szovjetunióban hamarosan 1200 katonai ejtőernyős részvételével megtartott hadgyakorlatra is sor került. Ezt követően Európa többi országában is teret nyert a szovjet mintájú ejtőernyős oktatás. 1937-ben a Szovjetunió már 55 000 kiképzett ejtőernyőssel rendelkezett, míg a franciák két zászlóalj erejű ejtőernyős alakulat felállítását rendelték el. Hozzájuk hasonlóan a brit és olasz kormány is előkészületeket tett kísérleti ejtőernyős egységek felállítására, míg a szomszédos Csehszlovákiában megkezdték egy 76 méteres ugrótorony megépítését, szovjet katonai tanácsadók segítségével. Ezek az eredmények sorra igazolják az ejtőernyős fegyvernem létjogosultságát, ám még mindig akadt, aki fenntartásokkal viseltetett velük kapcsolatban. Pálosy János a Magyar Katonai Szemle 1936/12. számában azzal érvel, hogy a kiugrást, és a földetérést követően az ejtőernyős legénység nem lesz megfelelő idegállapotban bármiféle harci feladat elvégzéséhez.

Az ehhez hasonló vélemények ellenére a katonai vezetés, elsősorban a Légügyi Hivatal malmai lassan őrölni kezdtek, melynek hatására, közel két évvel az első elméleti viták után, 1938 nyarának végén, Szombathelyen megalakulhatott egy önkéntesekből álló kísérleti ejtőernyős keret. Parancsnokául vitéz Bertalan Árpád árkász századost jelölték ki, aki már az első világháborúban is az akkori elit egységek, a bosnyák rohamcsapatok egyik tisztjeként szolgált. Itt szerezte meg a Mária Terézia Rend lovagkeresztjét és a tiszti arany vitézségi érmet is.


Vitéz Bertalan Árpád százados (később őrnagy) a magyar katonai ejtőernyőzés megteremtője.

Ő adta ki azt a felhívást, melyben fiatal, jó erőben lévő, egészséges tisztek önkéntes jelentkezését várta, ejtőernyős tanfolyamra. Az országból összesen tíz tiszt jelentkezett, ami megdöbbentően alacsony szám, főleg a beígért repülési pótlékot figyelembe véve. A probléma gyökerét az jelentette, hogy Bertalan felhívását több alakulat parancsnoka visszatartotta, mivel attól tartott, hogy elveszti jól képzett energikus tisztjeit. Helyettük sokkal gyakrabban azokat a tiszteket küldték, akik bár a követelményeknek megfeleltek, valamiért mégis meg akartak szabadulni tőlük. Szokolay Tamás hadnagy is így került az ejtőernyős kísérleti keretbe, hat másik tiszttel együtt, akik mind megfeleltek az orvosi vizsgálaton. Visszaemlékezésén keresztül betekintést nyerhetünk az ejtőernyős kísérleti keret születésének első pillanataiba: „Elmentünk Szombathelyre és ott üldögéltünk, vagy egy hónapig. Baj nem volt semmi, mert kaptuk a vezénylési pótdíjat, kifizették a szállodánkat, éltünk, mint a favágók. Dupla fizetést kaptunk. Minden reggel kimentünk a repülőtérre a busszal, de nem engedtek ugrani. Hol azt mondták, hogy fúj a szél, hol azt, hogy vizes a fű, és hazaküldtek. Egy hónapig bírtuk a semmittevést, mert pénzünk volt, mint a pelyva. Mulatoztunk, cigányoztunk, kijártunk a lányokkal a strandra, de aztán ezt is eluntuk, mert ez nem egy életpálya, mi ejtőernyősnek jelentkeztünk, nem aranyifjaknak. Minden reggel megborotválkoztunk, abból a meggondolásból, hogy lehet, hogy délben már az Úristennél kell jelentkeznünk kihallgatásra, és ott nem lehet borostás az ember.” A nagy pillanatra végül 1938. szeptember 2.-án került sor. Bertalan százados éppen távol volt a kísérleti keret tiszteseinek és legénységi állományának kiválogatása miatt, ám a többiek úgy döntöttek, eljött az idő. Az ötletet Orosz Béla alezredes a repülőtér parancsnoka kezdetben ellenezte, ám mikor látta a tisztek elszántságát, végül beleegyezett, hogy két csoportban végrehajthassák első ejtőernyős ugrásukat. A hét tiszt felkészült, felvette a repülőtér dolgozói által előre hajtogatott német Heinecke gyártmányú főernyőjét és olasz Salvator típusú mentőernyőjét, majd az első négy ember beszállt olasz Caproni Ca. 101/3m típusú repülőgépükbe, melyet a szombathely 2. éjszakai bombázóezred 1. százada adott át az ejtőernyősöknek kiképzési céllal. Az öreg olasz gép pilótája, Czékus Ferenc százados volt. Többek között azért őt jelölték ki az ejtőernyős ugrások oktatójának, mivel az alakulatból egyedüliként ő kényszerült ejtőernyős gépelhagyásra, így joggal feltételezték róla, hogy tapasztalata hasznára válhat az ejtőernyős kísérleti keret katonáinak is. Az öreg repülőgép felemelkedett 1000 méteres magasságba, majd az első négy tiszt kiugrott. Ketten különösebb nehézségek nélkül értek földet, ám két másik –Vértes Béla és Mátray Károly hadnagyok– túl keményen fogtak talajt és mindketten, súlyos lábsérüléseket szenvedtek, ezzel ki is estek a kísérleti keretből. A második csoport három tisztje ennek ellenére folytatni akarta az ugrást. A gép már felszálláshoz készült, mikor Orosz alezredes még egyszer utoljára le akarta állítani az ugrást, ám a tisztek továbbra is ragaszkodtak elképzelésükhöz és kijelentették, hogy ha nem ugorhatnak, akkor visszahelyeztetik magukat eredeti csapattestükhöz. Végül a második csoport is kiugrott, ők szerencséjüknek és odafigyelésüknek köszönhetően sérülés nélkül megúszták az ugrást. Ezzel hivatalosan is megszületett a magyar katonai ejtőernyőzés.

Az első ugrást követően visszatérő Bertalan százados minél előbb teljesíteni akarta első ejtőernyős ugrását, amire szeptember 9-én sor is került. Az ugrás során Bertalan százados kificamította bokáját, ami miatt többheti lábadozásra kényszerült. A kísérleti keret tagjai rájöttek, hogy a meglepően sok és súlyos lábsérülés oka a nem megfelelő lábbelikben keresendő. Addig ugyanis a tiszti állomány ekkor lovaglócsizmában ugrott, ami nem biztosított megfelelő védelmet a bokának az ugrás során, így Bertalan megtiltotta embereinek a tiszti lovaglócsizmák további hordását, amíg az ejtőernyős ugráshoz megfelelő kiképzésű lábbeli nem állt rendelkezésükre, valamint előírta a boka rugalmas pólyával történő rögzítését, ezzel elkerülendő a további baleseteket. Ezzel párhuzamosan az állomány elkezdte kidolgozni azokat a biztonsági előírásokat, melyeknek bevezetését az első ugrások tapasztalatai tették szükségessé. Többek között leszögezték, hogy gyakorlóugrást kezdő ejtőernyősök csakis 10 kilométer/óra sebesség alatti szél mellett hajthatnak végre, mivel az erős szél valósággal földhöz vághatta a tapasztalatlan ejtőernyőst, földet érés közben. Emellett a kísérleti keret tagjai folyamatosan tesztelték 15 darab angol Irving, német Schröder és Heinecke, valamint olasz Salvator típusú, többségében használt, vagy korszerűtlen ejtőernyőjüket. Ezeknek a kísérleteknek a végén a német Schröder-ernyő került ki győztesen, mivel ellentétben a többi típussal, ezt kézzel oldhatták ki az ugrók, így nem kellett a bekötött ernyők hátrányait (az ugrás sorrendjének szigorú betartása, a gépen belüli kényelmetlenségek) elszenvedniük. Így a kísérleti keret tagjai a továbbiakban kézi nyitású ernyőkkel ugrottak. Szeptember 11-én a kísérleti keret tisztesi állománya (11 fő) is megérkezett, akik a szoktatórepülések és az elméleti oktatás után szeptember 20-án végre is hajtották első ejtőernyős ugrásukat. Ez az ugrás sem volt mentes kisebb-nagyobb balesetektől, agyrázkódásoktól és ficamoktól, ám összességében a tapasztaltabb ejtőernyős tiszteknek sikerült biztonságosan levezényelni a keret ugrását. A tisztesi állomány első ugrásának fénypontja Csordás Károly szakaszvezető „hőstette” volt, akinek Heinecke-típusú háternyője ugrás közben nem nyílt ki teljesen, ám 200 méteres zuhanás után, az olasz mentőernyő működésbe lépett, ezzel megmentve a szakaszvezető életét. A keret tagjai futva érkeztek a mozdulatlan alakhoz, aki éppen cigarettáját próbálta meggyújtani. Elmondása szerint mikor kilépett a gépből egyszer már megpróbált rágyújtani, ám az erős szélben nem járt sikerrel. Mikor működésbe lépett a mentőernyője, ismét megpróbálkozott, ám kudarcot vallott. Az ejtőernyője meghibásodásából semmit sem vett észre.


Ugrótorony Rákosmezőn

Az ugrókiképzés mellett megkezdődött a keret harcászati kiképzése is, melynek során lövészetet, közelharcot és gránátdobást gyakorolhattak. Ezzel összefüggésben, a Honvédelmi Minisztériumban is változtatni kívántak a kísérleti keret elhelyezésén. Úgy okoskodtak, hogy mivel az ugrókiképzés az ejtőernyős katonák felkészítésének csupán kicsiny, ám létfontosságú elemét jelentette, szükséges egy olyan állomáshelyre vezényelni őket, ahol nagyobb hangsúlyt fektethetnek a harci kiképzésre. Bertalan százados szintén támogatta, sőt szorgalmazta az áthelyezést, így az ejtőernyős kísérleti keretet egy éven belül átköltöztették Várpalotára, a gyalogsági lőiskola alárendeltségébe. Ezzel párhuzamosan Pesten, a Rákosi gyakorlótéren kerülne felállításra egy ugrótorony is, melyet közösen használt volna az ejtőernyős alakulat, valamint a civil szervezetek, mint a leventemozgalom, vagy egyéb repülés, ejtőernyőzés iránt érdeklődő csoport. Ezzel megoldottá vált volna az esetleges utánpótlás kinevelése is. Az ejtőernyősöket tehát kezdték elismerni, ám az anyagi támogatás még igen sokáig váratott magára. Felszerelésüket, zsoldjukat, és egyenruhájukat a szombathelyi gyalogezredtől, ejtőernyőiket, ugróruhájukat, valamint repülőgépeiket a repülőtér parancsnokságától igényelték, míg a harci kiképzéshez szükséges lőszert, fegyvert, robbanószert valósággal „koldulnia” kellett az ejtőernyős keret tagjainak. A magyar ejtőernyősök ilyen körülmények között léptek át az 1939-es évbe, amikor újabb problémákkal kellett szembesülniük, ugyanis az addig használt ejtőernyők részint elhasználódtak, részint pedig az állomány növekedésével újabb darabok beszerzése is időszerűvé vált, ám a hadvezetés nem tudta kigazdálkodni újabb külföldi ejtőernyők beszerzését. Ekkor Hehs Ákos mérnök százados, a székesfehérvári Repülőgépjavító Üzem parancsnoka sietett az ejtőernyősök segítségére, ugyanis már 1938 októbere óta egy „Sóstó” gyakorlóernyő fantázianevű ejtőernyő megtervezésén dolgozott, összhangban Bertalan századossal, aki tekintélyét latba vetve igyekezett minden bürokratikus akadályt elhárítani az első magyar gyártású csapaternyő útjából. Hehs százados ejtőernyője mellett számos érv szólt. A legfontosabb, az ára volt: maga a főernyő körülbelül 1130 pengőbe, a gyakorló hasernyő pedig körülbelül 600 pengőbe, tehát összesen körülbelül 1730 pengőbe, míg egy külföldi ernyő 3600-3800 pengőbe került. Egy ejtőernyős bizottság szemlélte meg az épp időben, 1939. január elején elkészült prototípusokat. A négy tiszt stílusosan ejtőernyővel érkezett a székesfehérvári Repülőgépjavító Üzem melletti mezőre. Itt találkoztak Hehs századossal, akivel megbeszélték milyen változtatásokat tartanának üdvösnek a külföldi ernyőkhöz képest, majd visszatértek Szombathelyre. A hónap folyamán a keret tagjai 56 ugrást teljesítettek, míg Bertalan százados folyamatosan tartotta a kapcsolatot Hehs századossal, így egyedülálló módon kifejezetten az ejtőernyősök igényeinek megfelelő konstrukció kezdett alakot ölteni.

Január második felében, míg a legénység felváltva ugrott az öreg külföldi ernyőkkel, Bertalant Székesfehérvárra szólította a kötelessége, ugyanis elkészült az új ejtőernyő első példánya, és tíz próbadobásból tízszer szabályszerűen kinyílt. Bertalan azonnal elutazott Székesfehérvárra, ahol további két próbadobás megtekintése után behajtogattatta, majd felvette az új ejtőernyőt, mondván, hogy a puding igazi próbája, az evés. Meglepetésére Hehs százados is felszerelkezett egy frissen elkészült, még ki sem próbált ejtőernyővel, és közölte, hogy ő is ugrik. A két tiszt először 800, majd 500 méteres magasságokból próbálta ki a két prototípust, majd kijelentették, hogy az ejtőernyők kiválóan működnek.


Magyar ejtőernyős ereszkedés közben

Ezt követően egy ellenőrző bizottságnak kellett megszemlélnie a magyar ejtőernyőket. A szemléltető ugrást Bertalan vezetésével összesen öt katona hajtotta végre, a tiszti és tisztesi állományból vegyesen. A katonák közül egyen a Hehs-féle ejtőernyő, hármon Irving-ernyő és egyikükön Salvator típusú ejtőernyő volt. A katonák az ugrást 1000 méter magasságból kezdték meg, és a gyári új Salvator-ernyő a nyitás pillanatában azonnal szétrobbant. Az ugrót csak a póternyő gyors kinyitása mentette meg. A többi ejtőernyős rendben földet ért, legutolsóként Bertalan százados, akin a magyar Hehs-ernyő volt, bár ő ugrott ki elsőként a gépből. Szintén az ő földet érése volt a legsimább. Így a bizottság egybehangzó véleménye alapján az olcsó, mégis hihetetlenül megbízható Hehs-féle ejtőernyő került rendszeresítésre 1939 mintájú Hehs-féle kettős gyakorló ejtőernyő (39 M gy.) néven.


1939 mintájú Hehs-féle kettős gyakorló ejtőernyő összecsomagolt állapotban

A 63, 5 négyzetéter felületű, 9 m átmérőjű ejtőernyőt 40x70x15 cm-es vászon tokban helyezték el, össztömege mindössze 14 kg volt. A 24 részből álló ugyanannyi 5 mm-es zsinórral ellátott selyemkupola 2000 Newton dinamikus terhelést bírt ki. Az ejtőernyőnek rugós rendszerű nyitóernyője volt, a kupola közepén 50 cm átmérőjű kéménynyílással rendelkezett. A 39 M gy. ejtőernyőt egy 44 négyzetméteres felületű hasernyővel rendszeresítették. Ezzel a magyar ejtőernyősök immár hazai gyártású ejtőernyővel is rendelkeztek, ami az akkori katonai ejtőernyőknél sokkal kedvezőbb tulajdonságokat mutatott fel mind előállítási költség, mind pedig megbízhatóság tekintetében.

Mivel az ejtőernyő-utánpótlás ilyen módon megoldottnak látszott, ám a ködös idő miatt a gépek nem tudtak felszállni, az ejtőernyős keret tagjai harci kiképzésen vettek részt. Egyre többen érték el a mesterlövész címet, ám mivel az alakulat katonái sokfelől érkeztek, szükség volt az összecsiszolódásra és a különféle szakismeretek megszerzésére. Bertalan az I. világháborús rohamcsapatok mintájából kiindulva –ahol maga is szolgált– kívánta felépíteni alakulatát. Ennek érdekében, valamint mivel csak korlátozott mennyiségű és súlyú fegyverzetet voltak képesek magukkal vinni, alapvetően könnyűgyalogos egységként építette fel egységét. Külön gépjármű-vezetői képzést szervezett azoknak a katonáinak, akik a műszaki alakulattól érkeztek. Megtanultak személygépjárműtől teherautóig mindenféle járművet vezetni, megjavítani, és megrongálni is, sőt egyes tiszthelyetteseit és tisztjeit a MÁV mozdonyvezetői tanfolyamára is beíratta. Úgy okoskodott, hogy embereinek minden lehetőséget meg kell ragadniuk arra, hogy elvégezzék feladatukat, és ehhez minél több jármű vezetését el kell sajátítaniuk.



Magyar ejtőernyősök lőkiképzésen

1939 februárjában egy Mosonmagyaróvárra tervezett hadgyakorlat leugrási övezetének felderítése közben viharba került és lezuhant a vitéz Bertalan Árpád századost szállító Ju 86 típusú repülőgép. A gép pilótája Mészáros repülő hadnagy azonnal életét vesztette, megfigyelője Bory zászlós nyílt combcsonttörést, míg Bertalan százados térd- lábszár- és bokatörést szenvedett. A két sebesültet azonnal kórházba szállították, ahol az orvosok kijelentették, hogy Bertalan százados soha többet nem ugorhat. Természetesen ő ezt egy percig sem hitte, és hatalmas akaraterővel lépett a gyógyulás útjára. Gyakran saját maga hajlítgatta a szétroncsolódott lábát és nagy fájdalmai ellenére egy hangot sem szólt. Júniusig szanatóriumban lábadozott.

Távollétében helyettese, Tassonyi Edömér főhadnagy vette át az alakulat irányítását, ám Bertalan lendületes hozzáállása és katonai szaktudása nélkül az alakulat nem volt képes a fejlődésre, csupán az eddig elért eredményeket tudta szinten tartani. Ilyen körülmények között riadóztatták a keretet Kárpátalja visszacsatolásában való részvételre. A célpontjuk egy értékeket menekítő vonat lett volna, részletes eligazítást, valamint ellátmányt és fegyvereket Mátyásföldön kaptak volna, ám erre végül nem került sor, a bevetést 36 órányi riadókészültség után törölték.

A keret első nyilvános bemutatkozására 1939. június 3-án került sor, a szombathelyi repülőtér repülőnapján, amire az ejtőernyősök számos új, szó szerint halált megvető műsorszámmal készültek.
Szokolay hadnagy például ezzel rukkolt elő:
„Repülőruhám lábrésze közé egy kb. négyzetméter nagyságú selyemdarabot varrattam, és ezzel akartam magam kormányozni zuhanás közben. Persze a mérnökök egyöntetűen ostobaságnak tartották ezt az elgondolásomat, és azt mondták, hogy ki fogom törni a nyakamat. Majdnem igazuk lett. Az általam szerkesztett "vezérsík" olyan hihetetlenül gyors, ventillátorszerű, mozgásba hozott, melyet sehogy sem tudtam megszüntetni. A forgás olyan erővel nyújtotta a testemet, hogy nem tudtam a lábaimat felhúzni. A föld már közel volt, nem volt mit tenni, ki kellett nyitni az ernyőt. Ennek az lett az eredménye, hogy – bár kissé nehezen, de kinyílt az ernyő – és a forgás becsavarta a zsinórzat egy részét, én pedig megállás nélkül pörögtem az ernyő végén. Nem láttam jól a földet, nem tudtam felkészülni a talajéréshez és így ennek az eredménye egy hatalmas bukfenc volt. Egy enyhe agyrázkódással megúsztam ezt a kalandot.”

Két másik bajtársa még messzebb ment:
„A (…) Makray – Majthényi páros(…) Ők egy közös akrobatikai gyakorlatot terveztek, melynek során az egyik ernyőt el kellett volna engedni. Majthényi kezdte meg az ernyőeresztést, de az ernyőnek csak az egyik felét tudta kikapcsolni és így fél ernyővel érkezett a földre. Ő egy bokaficammal úszta meg ezt az akrobatikát.”
A repülőnap fénypontjaként bemutatkozó ejtőernyősök egy fogadás kedvéért még a mit sem sejtő közönséget is hajlandóak voltak egy újabb tréfának kitenni. Juliska becenévre hallgató ejtőernyős próbadobásoknál használt próbababájukat dobták ki ejtőernyő nélkül a gépből. A lezuhanó test látványa valóságos pánikot váltott ki a nézők között, ám mire a rendezők a helyszínre értek, az ejtőernyősök sikeresen elrejtették a „pórul járt bajtársat”. A tréfára nem derült fény, az ejtőernyős keret, pedig a szombathelyi pilótáktól elnyert egy hordó sörrel gazdagabban ünnepelhette remekül sikerült bemutatkozását. Egészen másnapig, amikor a repülőtér parancsnoka előtt kellett felelniük csínyükért. A repülőnap előtti felkészítő gyakorlatokat Sónyi Hugó gyalogsági tábornok, a magyar királyi honvédség főparancsnoka is megszemlélte, és több ejtőernyőst is pénzjutalomban részesített.


Magyar ejtőernyősök beszállása szállítógépeikbe

Június 17-én visszatért Bertalan százados, zsebében egy ígérettel, azzal kapcsolatban, hogy a kísérleti keretet hamarosan 30 fővel kibővítik, így nagy volt az öröm, hiszen az alakulat megindulhatott a századdá válás útján. Ezt az örömöt felhőzte be Tassonyi főhadnagy leszerelése, akinek egy régi síbalesetből adódó sérülése újult ki, melynek következtében nem volt többé alkalmas ejtőernyős ugrásra. Távozásával egy időben érkezett meg a beígért 30 főnyi erősítés, valamint az új 39M ejtőernyők egy nagyobb szállítmánya, így mindenkinek jutott elég ejtőernyő, sőt még tartalék is maradt. Időszerűvé vált azonban a repülőgéppark fejlesztése. Az eddig használt olasz Caproni Ca 101/3m típusú könnyűbombázó és szállító repülőgépeket ugyanis nem ejtőernyős ugrások végrehajtására tervezték, kis szállítókapacitásuk (mindössze hat teljesen felszerelt ejtőernyős gépenként) és végsebességük (230km/h) mellett, pedig minden tekintetben elavultnak számítottak. Ezen kívül nem is tartoztak az ejtőernyős keret állományába, így az ejtőernyősök tulajdonképpen kölcsöngépeken, kölcsönpilótákkal gyakorolták az ugrásokat. Erre jelentett megoldást a MALERT-től a Magyar Király Honvéd Légierő részére átadott öt darab Savoia-Marchetti SM-75 közepes szállító-repülőgép, (HA-SMA, HA-SMB, HA-SMC, HA-SMD és HA-SME polgári lajstromjellel) melyeket a csepeli Weiss Manfréd művek repülőgépgyártó és –javítóüzemében alakítottak át hadi felhasználásra, az ejtőernyősök igényei szerint. Többek között beszerelésre került egy további ajtó, az utasülések helyére két pad, mellyel megkönnyítették és felgyorsították az ejtőernyősök gépelhagyását. Továbbá a gépek hasába beépítettek egy ledobószekrényt, melyből a teherkaniszterek (ledobótartályok), bennük az ejtőernyősök nehézfegyvereivel, lőszerével és egyéb ellátmányával, a legénység kiugrásával együtt ledobható. Végül a gépek védelmének megerősítése céljából három darab 12. 7 mm-es olasz Breda-SAFAT gyártmányú géppuskát építettek be egy forgatható kupolába, valamint a törzs hátsó részébe. A repülőgépek emellett álcázó festést, valamint a magyar királyi honvéd légierő ék alakú jelzését és fehérkeresztes hadijelét is megkapták, továbbá új lajstromjellel vették őket nyilvántartásba. Az öt darab Savoia-Marchetti SM-75 (E-101, E-102, E-103, E-104, E-105 katonai lajstromjellel) gépenként egy pilótával és három szerelővel tartósan került átvezénylésre az ejtőernyős alakulathoz, ezzel – papíron – megoldódtak az ejtőernyősök gépparkját érintő hiányosságok is. Valójában azonban az öt darab SM-75-ös repülőgép átalakítása olyan lassú ütemben folyt, hogy az utolsó darab leszállítására 1940 júniusáig várni kellett. Az így jelentkező géphiányt a három eddig is használt régi (B.103, B.105 és B.115 katonai lajstromjelű) Caproni Ca. 101/3m típusú repülőgép tartós átvezénylésével oldották meg.



Az ejtőernyősök által 1940-től használt Savoia-Marchetti SM-75 szállító repülőgépek Pápán

A Bertalan százados felépülése és visszatérése utáni időszakban az ejtőernyős kiképzés minőségi feltételeinek javulása mellett nagy hangsúlyt kapott az ejtőernyős alakulat harci és egyéb irányú kiképzése is. Sikerült a szombathely MÁV-igazgatóságtól kölcsönkérniük egy leselejtezett vasúti hidat, melyen így gyakorolhatták a hidakra szerelt töltetek hatástalanítását és elműködtetését. A vasúti híd felrobbantása után újabb gyakorlatra került sor, melynek során ejtőernyős ugrással egybekötött hadgyakorlat végén szerelték robbantáshoz a sokkal nagyobb méretű sárvári vasúti hidat, ezúttal természetesen csak imitálva a megsemmisítést.

A gyakorlatokon Bertalan százados az orvosi tiltásra fittyet hányva természetesen újra ugrott. Mivel azonban lábát kímélni akarta, így fél lábra és fenékre érkezve fogott talajt. Ez is jól példázta elszántságát, találékonyságát, valamint rendhagyó humorérzékét.

Így érkezett el október elseje, ami döntő fontosságú volt az ejtőernyős fegyvernem életében, hiszen hivatalosan is megalakult az 1. Magyar Királyi Honvéd Ejtőernyős század. Az alakulat új állomáshelyéül az éppen akkor megüresedett pápai huszárlaktanyát jelölték ki, míg a repülőállományt a szombathelyi illetve váti repülőtéren helyezték el addig, míg Pápán a Savoia és Caproni gépek fogadásához megfelelő infrastruktúra, rendelkezésre nem állt. A század tisztjei nehéz szívvel váltak meg szombathelyi állomáshelyüktől, ám a pápai fogadtatás sok mindenért kárpótolta őket. A városparancsnokság és a város vezetése minden segítséget megadott, birtokukba került a teljesen üres pápai repülőtér, és hamarosan hozzájuk került az SM-75-ös géptípust ismerő Segesváry György repülő főhadnagy, ezzel megoldódott az egyetlen ilyen típusú gépükkel kapcsolatos pilótahiány is. Október 4-én, alighogy az első ejtőernyősök berendezkedtek, bevonult a század legénységi állománya, mintegy 400 fő önkéntes. A repülőgéphiány akkor vált krónikussá, mikor a század egyetlen korszerű gépét is elvezényelték Csepelre a szükséges átalakítások elvégzésére. Ekkor került a század állományába a fentebb ismertetett három darab öreg szombathelyi Caproni Ca. 101-es. Ezek az átmeneti megoldások és kezdeti nehézségek nagyjából október közepére rendeződtek, ekkorra ugyanis sikerült a reptéren egy repülőgép-javító műhelyt is berendezni.

Beindult a katonák ejtőernyős kiképzése is. Az újonnan jött legénységnek bemutató ugrást tartó tisztek megismételték az emlékezetes szombathelyi repülőnapon elkövetett tréfájukat a próbababával. A test becsapódása után Bertalan százados és tiszttársai fennhangon megvitatták, hogy „nem is rossz az arány, hiszen négyből három épségben földet ért.” Ezután feltették a kérdést a legénységnek, hogy ki akar ejtőernyős lenni. Az eredeti 400 jelentkezőből 250-en tértek vissza inkább eredeti csapattestükhöz. Az így megmaradt 150 önkéntes újonccal kezdődött meg az érdemi kiképzés. A kidolgozott módszer szerint egy hónapig tartó erőnléti edzés után, melynek része volt az újoncok testi megerősítésén kívül az ugrás begyakorlása 2-4 méter magas „ugróasztalokról”, valamint az ejtőernyő nyitásakor és földet éréskor az ugróra ható erők bemutatására kifejlesztett 10 méter magas „akasztófa” kipróbálása, kerülhetett sor az első valódi ejtőernyős ugrásra. Emellett kiképzésre kerültek olyan szakemberek, akiknek nem volt szükségük ugrókiképzésre, például sofőrök, szakácsok, ernyőhajtogatók, írnokok. Ez a 60 fős úgynevezett „földi alap” adta az ejtőernyősök logisztikai hátterét. Érdekesség, hogy többen közülük is kedvet kaptak az ejtőernyős ugrásokhoz, ám miután teljesítették azokat, továbbra is maradtak a földi alapnál, és nem is kaptak repülési pótlékot. Erre csak az volt jogosult, aki részt vett a teljes ejtőernyős kiképzésen.


Ejtőernyősök kiképzéséhez használt eszköz, az úgynevezett „akasztófa”

1939. november elsején Bertalant őrnaggyá léptették elő, és közölték vele a már mindenki által ismert tényt, hogy századát hamarosan zászlóaljjá kívánják bővíteni. Ehhez minden eszköze adott volt, így folytatódhatott a kiképzés. Ahogy az idő hidegebbre fordult, különféle képzéseket indítottak be Pápán, az említett szakosítás mellett altiszti és legénységi iskolával, valamint amint az idő engedte sítáborral, ahol a legénység és a tisztek tapasztalt síoktató bajtársaiktól megtanulhatták a síelés mellett a téli hadviselés fogásait is. A tél legforróbb pillanatait akkor élték át az ejtőernyősök, amikor a pápai Esterházy-kastély teteje kigyulladt. Az illetékes győri tűzoltó-parancsnokságról elindult tűzoltócsapat a magas hóban nem volt képes elérni a lángokban álló kastélyt, így a pápai ejtőernyősszázadot riasztották a tűz megfékezésére, amit ők sikeresen végre is hajtottak, még a tűzoltók kiérkezése előtt. Az Esterházy uradalom hálából 30 űrméter tűzifát adományozott a pápai ejtőernyősszázadnak. A katonák a tavaszi olvadáskor is a város segítségére siettek, ugyanis a Bakonyér-patakon lezajló jég megakadt egy híd alatt, elárasztással fenyegetve a város nagy részét. A polgármester segítséget kért az ejtőernyősöktől, akik Szokolay hadnagy vezetésével egy árkászrajt ki is küldtek a hídhoz. Itt robbantással próbálták fellazítani a jeget, ami azonban továbbra is feltorlódott a híd alatt. Szokolay hadnagy ekkor új megoldást talált:
„Ekkor felajánlottam a polgármesternek, hogy kirobbantom a híd alól a jeget, azonban lehetséges, hogy a híd is meg fog sérülni. A polgármester azt válaszolta: nem bánja, ha felrobban az egész híd is, csak a jeget takarítsam el valahogy. Ekkor egy csáklya végére robbanótöltetet kötöttem, azt beengedtem a híd alá és ott egy másik csáklyával megtartottam. Az eredmény tökéletes volt: a csáklyák a levegőben röpködtek, a híd egy része kiment a lábam alól, én hanyatt estem, de a jégtáblák eltűntek a híd alól. Így mentettük meg a Tókertet az árvíztől.”


Ejtőernyős katonák a század sítáborában

Emellett az ejtőernyős század folyamatosan járt bemutatókra, melyek nagyon sokat számítottak nekik egyrészt morálisan, másrészt anyagilag is, hiszen itt bizonyíthatták, hogy megéri támogatni őket. Az egyik legemlékezetesebb bemutatójuk a kassai Horthy Miklós Repülő Akadémia megnyitója volt, ahol a légierő szinte teljes állománya képviseltette magát. Itt az ejtőernyősök az előírt 300 méter magasságból végrehajtandó ugrás helyett 100 méterről ugrottak részint virtuskodásból, részint pedig azért, mert a felhőalap mindössze 180 méteres magasságban volt. A nézőkre nagy benyomást tett a szinte egyszerre kirobbanó harminc ejtőernyő látványa. Az állomány felkészültségének hála baleset nélkül megúszták a kalandot, bár Bertalan őrnagy később, alaposan lehordta őket.

Így értek el 1940. március elejére, amikor újabb 100 főnyi legénység vonult be Labancz Gyula és Molnár Lajos főhadnagyok vezetésével. A tavaszi olvadás a jégzajláson kívül felázást is hozott, így a század ugrókiképzése szünetelt. Ezt arra használták, hogy kiszórják az alkalmatlan legénységet. Így távozott Labancz főhadnaggyal együtt további 67 katona. A megmaradó 32 fővel áprilisban elkezdhették az ugrókiképzést. A hónap során folyamatosan érkezett a század ejtőernyős felszerelése és egyenruhája is, melyben egy századnak elegendő gyári új ejtőernyő, ejtőernyős vászonoverall, gumitalpú, fűzős szárú csizma (az 1941M fűzős csizma módosított változata) és bőr fejfedő volt. Adott volt tehát a korszerű felszerelés és fegyverzet (itt rendszeresítették először a 9mm-es 39/A M Király-féle géppisztolyt behajtható tussal, mely a 9mm-es MP35/I M Bergmann géppisztolyt váltotta fel), már csak a repülőgépek hiányoztak. Ígéretet kaptak ugyan arra, hogy 1940. június 1.-ére mind az öt átalakított SM-75 repülőgép megérkezik, de ezen kívül semmit. Így továbbra is az elöregedett Caproni Ca 101. repülőket voltak kénytelenek nyúzni, amin az sem változtatott, hogy az ejtőernyős szállító század két új pilótával gazdagodott, Kelemen Károly repülő százados és Bene László repülő főhadnagy személyében. Kelemen hamarosan át is vette a század irányítását Segesvárytól, ám ezzel csupán papíron vált teljesen feltöltötté az ejtőernyős század alárendeltségébe tartozó szállítószázad.

A nyár eleji kellemes meleg időben folyamatos gyakorlóugrásokkal egybekötött harci gyakorlatokat hajtottak végre raj-szakasz, majd századszinten is. Május 29-én egy utolsó zárógyakorlattal véget ért a század tisztesiskolájának képzése. A Kiss Zoltán hadnagy vezetésével itt végzett katonák adták a későbbi ejtőernyős zászlóalj felépítéséhez szolgáló bázist. Ezalatt újabb 100 önkéntes vonult be Pápára, ám mire a ejtőernyős ugrásokig jutottak, már ők is csak 35-en maradtak. A tisztesiskolában végzetteket hamarosan szétosztották úgy, hogy a felállításra kerülő három század kerete azonnal együtt legyen. Erre szükség is volt, mert újabb körülbelül 100 főnyi feltöltés érkezett, melyből bár átlagosan ismét 70% körüli volt a lemorzsolódás, mégis felállíthatták a zászlóalj vázát. Sajnos nem csak az alapkiképzés során vesztettek el embereket a század tagjai. Június 22-én ugyanis megtörtént az első halálos kimenetelű baleset, ezzel az ejtőernyős fegyvernem elkönyvelhette első hősi halottját. Szokolay Tamás hadnagy így emlékszik az esetre:
„Az eset június 22-én történt. Molnár főhadnagy újoncai közel egy hónapi előkészítés után első ugrásukat végezték. Szép, napsütéses idő volt, a levegő alig mozdult Ideális idő arra, hogy az újoncok megbarátkozzanak az ejtőernyővel. Újoncokat kötelékben sohasem ugrattunk, így most is egy Caproni 101-es gépből történt az ugrás, 500 m magasságból. Már az utolsó csoport készülődött az ugráshoz, mikor az éppen soron lévők a repülőtér fölött kiugrottak. Az egyik ugró ernyője nem terült szét, hanem olyan furcsán viselkedett, mintha valamibe beleakadt volna. Az ugró sebesen közeledett a földhöz és lehetett látni, hogy kapkod a hasernyő kioldója után, de már nem tudta a zuhanást lefékezni. A repülőtér közepén zuhant a földre és természetesen azonnal meghalt A boncolásnál 54 csonttörést állapítottak meg az orvosok. Az ernyő furcsa viselkedésének az okát gyorsan megtaláltuk: a kis rugós segédernyő az ernyőtok kinyílása közben valami módon beleakadt annak egyik fedőrészébe. Azt, hogy mi volt ennek az oka, nem tudtuk megállapítani. Bertalan őrnagy szerint a szerencsétlen véletlenek sorozatának összejátszása okozta az ernyő rendellenes működését. Az ugró pedig ijedtében elvesztette a fejét és későn húzta meg a mentőernyő kioldóját Bertalan, hogy a baleset okáról alkotott elgondolását bebizonyítsa, azonnal összecsomagoltatta a szerencsétlenül járt ejtőernyőjét és azzal ugrott. Az ernyő kifogástalanul működött (…)”

Az ejtőernyős fegyvernem első hősi halottját Perczel Józsefet Pápán temették el katonai tiszteletadással.

Persze nem csak ilyen szomorú eseményekkel telt az 1940-es év közepe. Ugyanis az ejtőernyős század egyik tisztje, a frissen kinevezett Pataky Géza főhadnagy ugyanis megházasodott. Ráadásul jáki lányt vett feleségül, így az esküvőre a híres jáki templomban került sor. Az esemény fényét emelte az is, hogy a fiatal tisztek, köztük a vőlegénnyel mind ejtőernyőn érkeztek.

Július 15-én újabb 500 újonc érkezett Pápára, akik közül szintén csak körülbelül 200 ember vált be. Egyéb személyi változások is történtek, mivel Kiss hadnagy időlegesen távozott a kerettől, helyére a felgyógyult Tassonyi Edömér főhadnagy került. Ezen kívül az alakulat első ugró orvosa is beosztásra került dr. Vándor Ferenc orvos-főhadnagy személyében, aki az egészségügyi szolgálat ellátása mellett részt vett az ugrógyakorlatokon is.

Augusztus végére megalakult az 1. Magyar Királyi Honvéd Ejtőernyős Zászlóalj, melynek felépítése a következő volt:

  • Zászlóaljtörzs
  • 1. század (kivonuló század) teljes harckészültségben és felszereléssel, Majthényi Imre főhadnagy parancsnoksága alatt.
  • 2. század (menetszázad) elfogadható szintű alapfelszereléssel, Molnár Lajos főhadnagy parancsnoksága alatt.
  • 3. század (kiképzőszázad) a másik két századtól eltérően csupán kiképzési feladattal megbízott, legszükségesebb felszereléssel ellátott század, Tassonyi Edömér főhadnagy parancsnoksága alatt.
  • A földi kiszolgáló személyzet, valamint a szállítórepülő század, Kelemen Károly repülő százados parancsnoksága alatt.


Az 1. Magyar Királyi Honvéd Ejtőernyős Zászlóalj felépítése (1941)

Rövidítések:

  • eje. z. tö.: ejtőernyős-zászlóalj törzs:
  • eje. szd.: ejtőernyősszázad;
  • eje. szd. tö.: ejtőernyős századtörzs;
  • száll. rep. szd.: szállítórepülő-század
  • eje. av. sz.: ejtőernyős aknavetőszakasz;
  • eje. npu. sz.: ejtőernyős nehézpuskás szakasz;
  • eje. gpu. sz.: ejtőernyős géppuskás szakasz;
  • eje. mű. sz.: ejtőernyős műszaki szakasz;
  • eje. hír. sz.: ejtőernyős híradószakasz,
  • eje. kp. feld. sz.: ejtőernyős kerékpáros felderítőszakasz,
  • eje. üz. alo.: ejtőernyős üzemi alosztály.

Az alakulat 1. százada, benne a zászlóaljtörzzsel részt vett észak-Erdély visszacsatolásában. 1940. szeptember 1-jén indultak útnak vasúton, teljes harci felszerelésben Nagyvárad felé. Biharkeresztestől a teljes század gyalog folytatta előrenyomulását, míg a felszerelésüket és ellátmányukat gépjárműveken vitték utánuk. Részt vettek az 1940. szeptember 3-ai nagyváradi bevonuláson, majd közel két hétig ott is állomásoztak, készen egy esetleges román ellentámadás visszaverésére. Bertalan őrnagy még egy ejtőernyős bevetésre is felkészítette embereit, ám mire felszerelkeztek, a román hadsereg kivonult az érintett területekről. Ezt követően szeptember 15-én részt vettek a kolozsvári díszszemlén Horthy kormányzó jelenlétében. A lakosság mindenhol kitörő lelkesedéssel és szeretettel fogadta a magyar katonákat, az ejtőernyős század pedig különösen nagy feltűnést keltett szokatlan egyenruhájában és felszerelésével. Végül az 1. század ötnapi kolozsvári tartózkodás után szeptember 20-án visszatért Pápára.


Az ejtőernyős zászlóalj 1. századának részvétele a kolozsvári díszszemlén

Ezalatt, otthon gőzerővel folyt a kiképzés. Az ejtőernyős ugrások száma közeledett a 10000-hez, ám a legénység nem tudott megbarátkozni a modernebb SM-75-ösökkel. Még mind az öt gép megérkezése sem tudta szavatolni azt, hogy mindhárom század ugorhasson, így a repülők gyorsan elhasználódtak. Főleg a fékszárnyak használódtak el gyorsan, de az olasz gépek nem bírták a gyakran napi 200-300 ejtőernyős ugrást sem, így általában egy vagy két gép mindig nagyjavításon volt. Megoldatlan volt továbbá a pótalkatrészek beszerzése is, melyeket Olaszországból kellett megrendelni.

A növekvő számú ugrás mellett új biztonsági előírásokra is szükség volt. Hamarosan bevezetésre került a bukósisak kötelező használata, mivel egyre több agyrázkódásra és fejsérülésre került sor. A sisak bevezetése után ezek a sérülések egyre ritkábbak lettek, majd miután biztonságosabb sisakokat tudtak beszerezni, teljesen megszűntek.

A szigorúbb biztonsági előírások ellenére 1940 őszén további két halálos baleset történt. Horváth Gyula őrvezető szeptember végén halt hősi halált egy kézioldású ugrás során. A boncolás megállapította, hogy az őrvezető szervezetében az úgynevezett csecsemőmirigyből felszabaduló hormonok állították le a szívét, így a halál okát az egészségügyi alkalmatlanság jelentette.

A harmadik haláleset egy tapasztalt, sokat megélt ugrót vett el a zászlóaljtól. Az esetet Szokolay hadnagy visszaemlékezésein keresztül ismerhetjük meg a legjobban:
„(…)még a nyár folyamán megkértük Hehs Ákos mérnök századost, hogy kísérletezzen ki számunkra egy ernyőt, melyen a zuhanást nem túlságosan gátló olyan berendezés van, ami megakadályozza a zuhanó test forgását Szeptember elején értesített minket, hogy készen vannak az ernyők, egyelőre három darab. Kértük, hogy (…) ha azok beváltak, alkalmilag küldje el őket. (…) November utolsó napjaiban váratlanul megérkezett a három kísérleti ernyő Székesfehérvárról (…)Mindegyik ernyőhöz egy-egy bizonyítvány volt mellékelve, (…). Most már csak a személyes kipróbálás volt hátra (…)Bertalan - akivel éppen együtt dolgoztam az irodában - úgy intézkedett, hogy értesítsem a közelben tartózkodó Tassonyit mi hárman fogjuk az ernyőket kipróbálni. Miközben az ugráshoz beöltöztünk, küldönc jelentette, hogy a Légierők parancsnokságától a segédtisztet (engem) a géptávíróhoz hívják. Kértem Bertalant, hogy várjanak meg, míg visszajövök, de ő nem akarta a startnál álló gépet váratni és a közelben tartózkodó Elek Gábor őrmestert hívta helyettem (…) Elek örömmel vállalta az ugrást, én pedig lógó orral ballagtam a géptávíróhoz. Nagyon szerettem volna résztvenni ebben a kísérleti ugrásban. Úgy fél óra múlva jöttem ki a géptávíró szobából, s arra lettem figyelmes, hogy a mentőautó száguld a repülőtér közepe felé. Ekkor már emberek is szaladtak abba az irányba, s tőlük tudtam meg, hogy Elek őrmester, mindnyájunk szeretett Gabija, lezuhant (…) Mindhárman 1000 m magasságból ugrottak és a fékező ernyő alkalmazásával 500 m zuhanás után nyitották a háternyőt. Tassonyi és Bertalan ernyői kifogástalanul működtek. Elek háternyője a nyitáskor átcsapódott a fékernyő kötelén és nem tudott kibontakozni. Nem vesztette el a fejét és kinyitotta hasernyőjét. A hasernyő pedig (…) beleszaladt a lobogó háternyőbe. Az ugró most sem vesztette el a fejét megpróbálta az ernyőket széjjelcibálni, de ez nem sikerült. Földközelben azután abbahagyta az ernyőkkel való küszködést és megpróbált olyan testhelyzetet felvenni, hogy lehetőleg életveszélyes sérülés nélkül sikerüljön ezt a (…) 60-70 krn/óra sebességű, zuhanást túlélnie. Ez sikerült is neki, de mindkét sípcsontja, combcsontjai és medencecsontja is eltörött. (…) mikor a mentőautóba tettük, arra kért, hogy lássam el helyette a garázsmesteri teendőket. Persze, hogy megígértem és meg is tettem. A kórházban állapotát nagyon súlyosnak találták, de nem életveszélyesnek - amennyiben nincsenek súlyosabb belső zúzódások. (…) Másnap meglátogattam; akkor már derékig gipszben volt, de aránylag jól érezte magát. (…) Megnyugtattam, hogy (…) minden rendben megy, csak igyekezzék minél előbb meggyógyulni. Mikor harmadnap bementem a körházba, az orvosok azzal fogadtak, hogy súlyos belső vérzés tünetei léptek fel és Gabinak már csak órái vannak hátra. Bementem hozzá, leültem az ágya szélére. Még megismert és szólni próbált Szájához hajoltam, hogy megértsem, amit mondani akar, de csak annyit értettem meg hogy "a gépkocsik". Mondtam, hogy minden rendben van, csak gyógyuljon meg mielőbb. Lassan nemet intett a fejével és elvesztette az eszméletét. Többé nem is tért magához, egy óra múlva meghalt. (…) Még ma is elszorul a torkom, amikor arra a szomorú temetésre gondolok, ahol sok kemény legénynek kiesett a könny a szeméből. Bertalan az ejtőernyős mesterugró jelvényt - melyet Elek Gábor őrmester nemrég nyert el - fonatta meg egy hatalmas koszorúba és tette azt a koporsóra a bajtársak nevében.”

Az ejtőernyős fegyvernem életében 1940. október 1-je jelentett újabb fordulópontot, ugyanis ekkor hivatalosan is a Magyar Királyi Honvéd Légierő alárendeltségébe kerültek, azon belül is az 1. repülődandár közvetlen irányítása alá.

Folytatódott a zászlóalj élete. Ismét megalakultak a tisztesi és legénységi szakiskolák. A tél beálltával ismét a síkiképzés került előtérbe, melyet az erdélyi Gyergyóditrón tartottak meg. A februári tábor alatt több személyi változásra is sor került. Bertalan őrnagyot Budapestre vezényelték törzstiszti kiképzésre, helyére Labancz Gyula vezérkari százados került, aki már korábban is eltöltött egy hónapot az ejtőernyős alakulatnál még 1940 márciusában.

Miközben a zászlóalj belső életében ilyen változások mentek végbe 1941 áprilisának első napjaiban, a világpolitika eseményei is felgyorsultak. A német csapatok jugoszláviai beavatkozásával egy időben feloszlatták a törzstiszti tanfolyamot, így Bertalan őrnagy visszatért zászlóaljához és közölte velük, hogy nagy valószínűséggel nekik is lesz szerepük a délvidéki eseményekben. Megkezdték egy 100 fős harci különítmény kiválogatását Majthényi főhadnagy századából, és felkészültek az akármikor várható indulási parancsra. Elosztották a katonákat és a felszerelést a gépeken, melyről gondos számítások után Kelemen százados, a szállítórepülő-század parancsnoka döntött. Egyetlen fenntartása azzal kapcsolatban volt, hogy a pápai repülőtér hólétől felázott talaja nem fogja megbírni az SM-75-ös repülőgépek súlyát. Ekkor a zászlóaljnak négy darab röpképes Savoia-Marchetti SM-75-ös szállítógépe volt, az ötödiket a féklapok korróziója miatt ismételten javításra kellett küldeni. A reptér talaja valóban nem volt alkalmas a gépek ilyen terhelés melletti felszállására, így az ejtőernyős harccsoport a Pápától 50 kilométerre található veszprémi repülőtérre települt, melynek minden időben használható kifutópályája volt. Ilyen gondos előkészületek után érkezett el 1941. április 12-e, amikor külön futárgépen érkeztek meg Budaörsről, az 1. önálló távolfelderítő-osztálytól a leugrási övezetről és a hadműveleti célról készült részletes légifotók és térképek. Ekkor tudta meg a kora hajnalban Veszprémbe áttelepült legénység is, hogy a bevetés célja az Újverbász és Szenttamás körzetében lévő Ferenc-csatorna fölött átívelő szenttamási híd elfoglalása, mielőtt azt a szerb erők felrobbantják. Az eligazítás után távírón jelentették a Vezérkarfőnökség felé, hogy az ejtőernyős harccsoport vitéz Bertalan Árpád őrnagy vezetésével bevetésre kész. Erre Budapestről azonnal heves tiltakozás érkezett válaszul, mivel a Vkf. ellenezte Bertalan részvételét az akcióban. Az ő elképzelésük szerint Majthényi főhadnagynak kellett volna vezetnie a harccsoportot, mint annak parancsnoka, ám ezt Bertalan kereken elutasította, mondván az egész zászlóaljból egyedül neki van harci tapasztalata, éppen ezért az ő kötelessége harcba vezetni embereit. A választ meg sem várva indult emberei után, csupán a rádiótávírásznak hagyott olyan utasítást, hogy küldje el a legelső üzenetet még egyszer, miután feszálltak.

A négy gépből álló kötelék vezérgépét (E-101) Kelemen Károly repülő százados, a szállítórepülő-század parancsnoka vezette, másodpilótája Bene László repülő főhadnagy volt. A gép parancsnoka Bertalan őrnagy volt, rajta kívül a fedélzeten volt még Majthényi Imre főhadnagy, Szokolay Tamás főhadnagy fényképészként, Sacelláry György zászlós, valamint további 24 katona. A következő (E-103) SM-75-öst Gelencsér Ferenc repülő hadnagy vezette, a gép parancsnoka Kiss Zoltán hadnagy volt, 24 fő ejtőernyőssel. A sorban harmadik (E-102) repülőgép pilótája Szalkai repülő őrmester, a gép parancsnoka pedig Néma Tibor hadnagy volt, a fedélzeten 25 fő ejtőernyőssel. A negyedik működőképes Savoiát (E-104) Kurtz (Kermedy) Róbert repülő főhadnagy vezette, a gép parancsnoka dr. Vándor Ferenc orvos-főhadnagy, a zászlóalj orvosa volt, ezen a gépen szállították a harci különítmény segélyhelyét, valamint itt utazott Szentkirályi Ottó hadnagy vezetésével egy ejtőernyős félszakasz is.

Az eligazítás és a gépek beosztása után, melynek során ismét ellenőrizték a súlyelosztást a legénység és a tisztek is a repülők körül pihentek. Mivel csupán 40-45 perces légi útról, mintegy 220 kilométeres távolságról volt szó, a repülőgépek üzemanyagtartályait csak félig töltötték fel, ezzel is csökkentve a súlytöbbletet. Miután mindent elrendeztek, az ejtőernyősök belekezdtek a legmegerőltetőbb katonai tevékenységbe: várakoztak. A bevetési parancs 15: 45-kor érkezett meg a 3. hadsereg parancsnokságától, az ugrás idejét 17: 00-ra ütemezték. A legénység egy utolsó eligazítás és ellenőrzés után 16: 45-kor beszállt a gépekbe. Az E-101-es vezérgép kigurult a hangároktól, szembefordult a Papod-tetővel, majd megkezdte a felszállást. A mögötte induló E-103-as szintén nekifutott a felszállásnak, míg az E-102-es megkezdte a kigurulást. A vezérgép körülbelül 100-150 méteres magasságig emelkedett, amikor az orrát meredeken felkapva hirtelen jobb oldalára dőlt, és visszazuhant a földre. Ott laposan csúszott tovább. A földön az összes légcsavarja leszakadt, a jobb motor benyomódott az utastérbe, a géppuskaállás pedig leszakadt. A közelben tartózkodott nyolc másik magyar repülőgép, melyek véletlenségből pont Veszprém felett repültek át ekkor. Ők hallották a szerencsétlenül járt repülő pilótájának, Kelemen repülő századosnak utolsó üzenetváltását másodpilótájával, Bene László repülő főhadnaggyal:
„Nem tudok több gázt adni… Forr az olajunk… Túl vagyunk pakolva, hátul van a súlypont, és csúszik vissza a rakomány… Szólj gyorsan, hogy jöjjön mindenki előre! Gyorsan, gyorsan! Na végre. Most vigyázni! Be a futót, ennyivel is gyorsabbak leszünk. Húzz fel… Rohan felénk a domb… Az átkozott falevél… Engedd ki a futót… Talán le tudom tenni… Már nem… Mit csináltatok? Zuhanunk, fiúk! Ég a gép! Ég minden, Istenem, vége… Te, eressz, eressz… ha mondom… eressz…”


Az E-101-es katonai lajstromszámú Savoia-Marchetti SM-75-ös repülőgép felszállása óta csupán két perc telt el. A gépben lévő üzemanyag lángra kapott. Az ekkor a fedélzeten lévő Szokolay főhadnagy visszaemlékezése szerint:
„A zuhanás pillanatában önkéntelenül körbepillantottam a gépben. Minden ember a helyén ült Bertalan az ajtó kinyitásával foglalatoskodott. Majthényi, aki közvetlenül előttem állt, kinyitotta a jobboldali ajtót és ugrani akart. Válla fölött átpillantva láttam, hogy a föld túl közel van, már késő ugrani. Visszarántottam, erősen megkapaszkodtam a szemben lévő merevítőben és már a földön is voltunk. A gép, erősen jobbra dűlt helyzetéből visszatért megközelítőleg vízszintes helyzetbe, de még így is, jobb szárnyával ért először földet. Majthényi kilépett a félig nyitott ajtón. Ebben a pillanatban hallottam a kiáltást: Ég a gép! A következő másodpercben SaceIláry zászlós és egy ejtőernyős katona kiléptek a gépből. Ekkor egy tűzcsóva vágott végig a gépen, melyet szerencsére nem szembe, hanem csak félbalról kaptam, és így a repülősapka megvédte arcomat és csak kisebb sérüléseket okozott. Ekkor én is - kissé szédelegve, de - kiugrottam az égő gépből. Utánam ezen az ajtón nem jött már ki senki sem; ezt biztosan tudom, mert hátrálva távoztam a géptől, ahogy a hőség fokozódott, a hátsó géppuskalövész ugrott még le a lőállásból és csúszott le a gép oldalán a földre. Szédelegve hátráltam a géptől. Azt láttam, hogy a bal kezem el van törve, de ezért még nem kellett volna szédülnöm. Csak később tudtam meg a hátsó géppuskalövésztől, hogy az összes géppuska töltényrakasz a zuhanás végén a fejemre esett. Hátrálás közben eszembe jutott feladatom, a fényképezés. Fél kézzel előkaptam a gépet és készítettem vagy fél tucat képet az égő gépről.”


A lángokban álló E-101-es vezérgép

A gép eloltása kivitelezhetetlen volt, ugyanis a félig feltöltött üzemanyagtartályokból kiömlő 1200 liter üzemanyag mellett elkezdett felrobbanni az ejtőernyősök felszerelésében lévő, valamint a repülő géppuskáihoz kiadott lőszer és robbanószer. Ennek ellenére az ejtőernyősöket erővel kellett visszatartani a lángokban álló roncstól. Egyikük kitört a gyűrűből és „kihozom az őrnagy urat!” felkiáltással bevetette magát az égő roncsok közé. A lángok között lelte halálát. Az oltást nehezítette, hogy a veszprémi repülőtér nem rendelkezett különlegesen képzett és felszerelt tűzoltócsapattal, valamint nagy mennyiségű oltóhabbal, így a gép eloltását a reptéri személyzet és az ejtőernyős harccsoport kezdte meg, miután meg tudták közelíteni a roncsot.


A kiégett vezérgép

Miközben a lezuhant gép körül ilyen drámai események zajlottak le, a zászlóalj segédtisztje Szokolay főhadnagy, aki maga is megsebesült elkezdte megszervezni a feladat végrehajtását. A parancsnokhelyettes Majthényi főhadnagy súlyos lábsérüléssel jutott csak ki a repülőből. Rajtuk kívül csupán hét másik katona hagyta el élve a lángoló gépet, közülük többen súlyos sérülésekkel, így valakinek át kellett vennie a bevetés irányítását. Erre Kiss Zoltán hadnagy vállalkozott, aki a megmaradt három gépről azonnal leparancsolta azokat a katonákat, akik a katasztrófa után a legrosszabb lelki állapotban voltak. Miután a lezuhant géptől elszállították a gépből kijutott és a mentés közben megsérült katonákat, valamint a hősi halált halt ejtőernyősök és repülők holttestét, a harccsoport újra engedélyt kért a bevetés végrehajtására. A Vkf. részéről egészen 19: 00-ig nemleges válasz érkezett, ám ekkor a 3. hadtest parancsnokságán keresztül megadták a felszállási engedélyt. A bevetés végrehajtását nehezítette, hogy a vezérgépen elégett a leugrási övezet teljes dokumentációja, valamint az is, hogy a tervezettnél három órával később, sötétedéskor indították útnak az ejtőernyősöket, nem is beszélve parancsnokuk és bajtársaik elvesztése után köztük uralkodó hangulatról. Ilyen körülmények között teljesen érthető, hogy a Kiss Zoltán hadnagy vezette harccsoport, tévedésből körülbelül 15 (más források szerint 30) kilométerre a szenttamási hídtól északra kezdte meg a leugrást. Ennek oka a rossz látási viszonyok (ködös, szürkületi időben ugrottak) mellett az E-102-es lajstromjelű vezérgép bal motorja gyújtási hibák miatt kihagyott, így a parancsnok tévesen mérte fel a távolságokat és túl korán ugrott ki embereivel. A földön az ejtőernyősök felvették a kapcsolatot a kassai 4. gépkocsizó lövész zászlóaljjal, és velük közösen, harcolva érték el a hidat, amit épségben el is foglaltak. A tervbe vett második hullámot el sem indították, így a 2. század földi úton csatlakozott a Kiss hadnagy vezette körülbelül 60 fős harccsoporthoz.

Összességében a vállalkozást, melynek sokkal nagyobb propagandaértéke, mint stratégiai jelentősége volt, a magyar ejtőernyősök, sikeresen hajtották végre, hiszen elérték és biztosították a szenttamási hidat. Ám ezt nagyrészt csupán a véletlennek köszönhették, hiszen a felderítési adatok híján akár a hidat védő szerb megerősített zászlóalj állásaira is érkezhettek volna, melyek kiépített állásaikból, kiserődök támogatásával az előretörő, páncélautókkal megerősített magyar gyalogságot is visszaverték. Ezzel szemben a hadtestparancsnok, Gyimesy tábornok kiemelte, hogy: „az eje. (ejtőernyős K. D.) osztag idő előtti kiugrása kétségkívül nagy hiba volt.(…) Igen előnyös lett volna, ha az ejtőernyős zlj. (zászlóalj, valójában század K. D.) mint annak idején a lovasság, már békében megközelítőleg hadiállományon lett volna, hogy rögtön bevethető legyen (…) Az ejtőernyős osztag egyébként rámenősen harcolt, így a vezetésének tudható hibáját jóvátette.”

Ám a sikerért nagy árat fizettek: parancsnokuk, vitéz Bertalan Árpád őrnagy, Kelemen Károly repülő százados, a szállítórepülő-század parancsnoka és 23 másik bajtársuk halt hősi halált a bevetés előtti katasztrófában, vagy utána a kórházban. Bertalan elvesztésével nem csupán parancsnokukkal, de az egész fegyvernem megteremtőjével, egy kemény, nagy tudású és elhivatott katonával lett szegényebb az ejtőernyős zászlóalj.

Szinte azonnal megindult a találgatás: mi okozta a repülőgép lezuhanását? A pilótahibát azonnal kizárták. Kelemen repülő százados közel egy évtizeden át repült a polgári forgalomban SM-75-ösökkel, kiválóan ismerte a géptípust, az országban talán ő volt a Savoiák legnagyobb szakembere. Így maradt a technikai problémák keresése. A mai napig tartja magát az a vélemény, hogy a repülőgépeket túlterhelték, hiszen egy teljesen felszerelt ejtőernyős akár 110 kilogrammot is nyomhatott, és mellettük még ott volt a harccsoport „törzsének” felszerelése, fegyverzete, ám ezt több szakértő és szemtanú is cáfolja, köztük Szokolay főhadnaggyal, aki a gépen tartózkodott annak lezuhanásakor. Állításuk szerint a repülőgép fel sem emelkedett volna, ha túlterhelik, és ez ellen szól az a tény is, hogy Kelemen repülő százados az összes repülőgép terhelhetőségét személyesen határozta meg és ellenőrizte le többször is, amit Bertalan minden esetben jóvá is hagyott. A másik sokkal valószínűbb kiváltó ok a mechanikai meghibásodás volt, mely a magassági kormány hidraulikus kiegyenlítő, vagy más néven trimm hibásodott meg oly végzetes módon, amit a két rendkívül tapasztalt és felkészült pilóta együttes fellépése sem tudott helyrehozni. Erre utal többek között a helyszíni szemle, melynek során a Légierő parancsnoksága által kinevezett szakértői bizottság egybehangzó véleménye alapján is mechanikai rendellenesség okozta az E-101-es lajstromjelű Savoia-Marchetti SM-75 típusú szállítógép lezuhanását. Bár a bizottság által készített jegyzőkönyv az ejtőernyős alakulat többi iratával együtt a háború végén megsemmisült, a mai napig a technikai problémára visszavezethető géphibát tartják a katasztrófa okának. A hősi halottakat 1940. április 15-én temették el katonai tiszteletadás mellett. A két parancsnokot (Bertalant és Kelement) a farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.


A 3. hadtest parancsnokságának távirata a szerencsétlenségről.

A veszprémi katasztrófát és a délvidéki bevetést követően az ejtőernyősök igyekeznek tovább lépni. A zászlóalj új parancsnokot kap, az ejtőernyősöktől korábban, 1940 márciusában egy havi próbaszolgálat után elvezényelt Labancz Gyula vezérkari százados személyében. Ő azonban gyökeres változtatásokba kezd, a szerinte túlságosan körülményes kiképzési terv és a számára hihetetlenül liberális közhangulat tekintetében. Intézkedései hamar heves tiltakozást váltanak ki a zászlóalj tapasztalt, tisztikarából, mire Labancz százados új tiszteket helyez az alakulathoz, Petneházy és Pokorny századosok személyében. Hozzá nem értésének és kicsinyes féltékenységének következtében a zászlóaljon belüli hangulat pattanásig feszül. A konfliktus kicsúcsosodását egy ugrógyakorlat jelenti, amikor a korábban Bertalan által lefektetett és évek óta betartott biztonsági előírások semmibe vétele miatt egy katona, ugrás közben kéménynek csapódik, és szörnyethal. A zászlóalj régi tisztjei, a délvidéki bevetés veteránjai, ekkor együttesen áthelyezésüket kérik. Ez, valamint egy engedély nélküli gépkocsihasználat körüli vizsgálat végül eredményhez vezet, és Labancz századost 1941-ben leváltják a zászlóalj éléről.

Utódja, vitéz Szügyi Zoltán vezérkari ezredes, felismerve elődje hibáit, kinevezése után hosszasan elbeszélget az alakulat veteránjaival, akik sokan már az első ugrások óta itt szolgáltak. Visszaállítja azokat a biztonsági előírásokat, melyeknek betartása nélkül lehetetlen lenne az ejtőernyős kiképzés, és eltörli azokat az intézkedéseket, melyek nehezítették az ejtőernyősök életét és csupán a Bertalan által megteremtett bajtársi légkört rombolták volna le. Emellett engedélyt kap magától Horthy Miklós kormányzótól arra is, hogy a zászlóalj felvegye első parancsnokának nevét, így 1941 májusában az alakulat neve hivatalosan is Magyar Királyi vitéz Bertalan Árpád 1. ejtőernyős zászlóaljra változik.


Vitéz Szügyi Zoltán százados

Szügyi hamar megkedvelteti magát embereivel, főleg miután teljesíti a kötelező négy ejtőernyős ugrást is. Így az alakulatnak ismét rátermett parancsnoka van.

Ilyen körülmények között kerül sor a zászlóalj második ejtőernyős bevetésére, ezúttal szovjet területen, ugyanis a gyorsan előretörő 1. hegyivadász dandárt elvágják a főerőktől, majd bekerítik, ezért légi utánpótlást kér. Ebben a műveletben a 101. szállítórepülő század három repülőgépe vesz részt, az ejtőernyős zászlóalj kilenc katonájának segítségével, Debrecenből indulva. A bevetés 1941 július 5-én, 17: 00-kor indult – volna, ugyanis a debreceni repülőtérre szállított utánpótlás egyáltalán nem volt felkészítve ejtőernyős ledobásra, tehát nem volt a különleges teherkonténerekbe csomagolva, így a reptéri személyzetre, a repülőhajózókra, és az ejtőernyősökre várt a feladat, amit 22: 00-ra be is fejeztek. A késés miatt a bevetést másnap 07: 30-ra halasztották. A ledobás helyéül a Cseremosz völgyében lévő Mareinicét választották.

A megegyezés szerint a földi csapatok füsttel jelölték a ledobási övezetet. A bevetést nehezítette a felhős idő olyannyira, hogy háromszori rárepülés után, a céltól 20 kilométerre felhőfalba ütköztek, majd visszatértek Debrecenbe. Május 6-án 16: 00-kor újra próbálkoztak, és ekkor szerencséjük volt. Bár a földi füstjeleket nem látták, megkezdték az ellátmány, 12 zsák kukorica, 12 zsák zab, 21 zsák kenyér, 6000 db kávékonzerv, 64 kg liszt, 3 kg paprika, 75 kg zsír, 480 kg füstölt hús, valamint hat zsák borsó ledobását, öt kilométeres területen, háromszori rárepülés után. Az ellátmánnyal ledobott kilenc ejtőernyősre a III. hegyivadász zászlóalj 3. százada tüzet nyit, szerencsére azonban senki sem sérül meg. Földet érés után az ejtőernyősök parancsnoka Godó hadnagy jelentkezett a hegyivadász század parancsnokánál, és tőle az ellátmány összegyűjtésére embereket kért, amit az megtagadott, így az ejtőernyősök 15 ukrán önkéntes segítségével maguk gyűjtötték be a szétszóródott utánpótlást. Ezt követően, már május 8-án a begyűjtött utánpótlást leadták a III. zászlóalj parancsnokánál, majd összegyűjtötték a teherernyőket és –konténereket, melyeket három ernyő és egy konténer kivételével mind megtaláltak. Végült 9-én hosszas nyomozás után a 3. hegyivadász-század körletében bukkantak rá az ellopott eszközökre, melyeket lovakra tettek és Tartarow irányába elhagyták a frontot. A bevetés ismét rámutatott rengeteg égető problémára: első sorban a fegyvernemek közti együttműködés hiányosságaira, hiszen a megbeszéltek ellenére a hegyivadászok nem csupán elfelejtették megjelölni a ledobási övezetet, de az ereszkedő ejtőernyősökre még tüzet is vezettek. Ezen kívül gondot okozott az ejtőernyősök kiemelése is, vagyis a frontról történő „hazajutás”, amit helyben oldottak meg szekerek lefoglalásával. A legnagyobb problémát azonban mégis az jelentette, hogy a magyar repülőgép-állomány ismételten elégtelenre vizsgázott az éles helyzetben.


Teherkonténer dobása

A bevetést követően viszonylag csendesen telt a szovjetunió elleni háború első szakasza, legalábbis az ejtőernyősök számára. Ez alatt az időszak alatt az ejtőernyős zászlóalj felkészítése, kiképzése, sőt bővítése volt a fő megoldandó feladat. Ennek megoldására 1942 elején, Pápán nagyszabású építkezésbe kezdtek, melynek célja egy teljes értékű, az ejtőernyősöket maximálisan kiszolgáló modern támaszpont létrehozása volt. A tervekben szerepelt ejtőernyőhajtogató-terem, ugrótorony, valamint tiszti- és legénységi szállások felépítése. A legénységi szállások mellett az egyre növekvő alakulat rendelkezésére állt az immár teljesen megüresedett pápai repülőtér, ahonnan az ott „társbérletben” elhelyezett két könnyűbombázó-századot elvezényelték. Az új épületek egy része 1943 elejére beköltözhetővé vált. A repülőgéppark felújítása ismét esedékessé vált, amit az olasz Fiat G.12 típusú hárommotoros szállító-repülőgépek beszerzésével oldottak meg. Az első darab 1942 március 15-én érkezett meg, és 1943 nyaráig további négy G.12-essel töltötték fel a szállítórepülő-század állományát, melyeket S-151, S-152, S-153, S-154 és S-155 katonai lajstromjellel állományba is vettek.

Az 1942-es év egyik legnagyobb eseménye a zászlóalj zászlóavatása volt május 25-én, melyen megjelent Horthy István kormányzóhelyettes is. Az avatás érdekessége, hogy a zászlót a pápai hadiüzem dolgozói adományozták az alakulatnak még 1941-ben, ám a felszentelésre egy évet várniuk kellett. Ám a gondosan megtervezett avatás és az azt követő látványos harci bemutató, valamint az előkelő vendégek és az ünnepélyes hangulat mindenkit kárpótolt az egy éves várakozásért. A zászlót az ejtőernyős zászlóalj nevében három ejtőernyős katona vette át, a pápai hadiüzem három legeredményesebb dolgozójától. A hónap végén, május 31-én végül egy-egy emlékmű felavatásával emlékeztek meg a pápai ejtőernyős alakulat, valamint a szállítórepülő-század hősi halottaira.


A zászlóalj zászlójának felavatása, 1942. május 25-én

1942 őszén egy kisebb magyar ejtőernyős tiszti csoport utazott a Berlin melletti Wittstockba, ahol három hétig a német ejtőernyősök harceljárásait, felszerelését tanulmányozták, valamint ejtőernyős ugrásokat hajtottak végre. A wittstock-i tanfolyamon szerzett tapasztalatok alapján ismét felmerült a korszerűbb Junkers Ju. 52/3m géptípus rendszeresítésének igénye, ám egyelőre erre nem sok esély volt. Az ejtőernyősök kis számban, kiképzőfeladatokkal már használtak ebből a többi tengelyhatalmi repülőgéppel összehasonlítva kiváló repülőből, ám ezek a polgári forgalomból kivont, átalakítatlan repülőgépek voltak, így nem feleltek meg teljes mértékben a hadikövetelményeknek.

Emellett sokan szorgalmazták a német RZ-20 típusú ejtőernyők rendszeresítését, többek közt azért is, mert az egyébként kiváló magyar 39M, 40M és 43M háternyők konstruktőrét, Hehs Ákos mérnök századost leszerelték a Magyar Királyi Honvédségtől, miután nem tudta igazolná származását a megfelelő iratokkal.

Ez év októberében vonult be Pápára az első olyan egység, akik itt kapták meg alapkiképzésüket. Legnagyobb részük rendelkezett ejtőernyős alapismeretekkel, hiszen a rákosmezei ugrótoronynak, valamint a leszerelt ejtőernyősök bevonásával megindított előképző-program sikerességének köszönhetően a civilek közt is teret hódított az ejtőernyőzés, mint sport. Az újoncok bevonulása az első jele annak, hogy az ejtőernyős alakulatot ezreddé kívánják bővíteni. Emellett 1943 tavaszán megkezdődik az alakulat vitorlázórepülős-képzése is, melynek célja egyrészt a szállítórepülők pilóta-utánpótlásának megszervezése, másrészt a vitorlázórepülőn szállított alakulatok felállítása, melyekről 1943-ra már a német légideszant-akciók, valamint az angolszász és szovjet haderők bevetései alapján kiderült, hogy nagy sikerrel használhatóak légideszant-műveletek keretében. Ennek érdekében kifejlesztésre kerülnek a Rubik R-21 jelű 15 személyes vitorlázógépek, melyeknek sorozatgyártására azonban már nem kerül sor.

Az 1943-as év jórészt eseménytelenül telik a magyar ejtőernyős zászlóalj számára. Folyik a zászlóalj ezreddé szervezése, melybe három ejtőernyős zászlóalj, valamint egy repülőosztály tartozik az új hadrend szerint:


A tervbe vett ejtőernyős ezred felépítése (1944)

Rövidítések:

  • eje. z.: ejtőernyős-zászlóalj;
  • eje. div. szd.: ejtőernyős diverziós század;
  • száll. r.ep. szd.: szállítórepülő-század;
  • vit. rep. kik. szd.: vitorlázó-repülő kiképzőszázad;
  • eje. gpu. szd.: ejtőernyős géppuskás század;
  • eje. mű. szd.: ejtőernyős műszaki század; eje. -hír. szd.: ejtőernyős híradószázad,
  • eje. kp. szd.: ejtőernyős kerékpáros század;
  • eje. szd.: ejtőernyősszázad;
  • eje. n. szd.: ejtőernyős nehézfegyver század;
  • eje. av. sz.: ejtőernyős aknavetőszakasz;
  • eje. lé. gpu. sz.: ejtőernyős légvédelmi géppuskás szakasz;
  • eje. pct. sz.: ejtőernyős páncéltörő szakasz;
  • eje. h. á. sz.: ejtőernyős hegyi ágyús szakasz.


Ez év őszén Szügyit a keleti frontra, a doni frontszakaszra vezénylik tapasztalatszerzésre. Helyét Egyedi Béla alezredes vette át. Folyamatosan folyt mind a vitorlázórepülő, mind pedig az egyéb irányú kiképzés Pápán. Szügyi Zoltán alezredesként, 1943 tavaszán tért vissza Pápára, ahol újra átvette az ejtőernyős zászlóalj parancsnokságát. Az év további részében felállításra kerül a két tervezett ejtőernyős zászlóalj, valamint a legtöbb szakcsapat. Ezeknek az egységeknek a felállításával, felszerelésével és kiképzésével telik az 1943-as év Pápán.

Így érkezik el az 1944-es hadiév. Bár eddigre már a tengelyhatalmak több fronton is kimerítő anyagháborúba bonyolódtak, a Magyar Királyi Honvédség Vezérkarfőnöksége az ejtőernyős alakulatot igyekszik megóvni, és tartalékolni. Az eddigre felállított ejtőernyős csapattestben kizárólag önként jelentkezett, kiválóan felkészített és a lehetőségekhez mérten legjobban felszerelt katonák szolgáltak, akiknek morálja messze meghaladta a többi alakulatét. Erre a németek is felfigyeltek, és folyamatosan ostromolták a Vkf.-et ennek az elit egységnek a harcba vetésének ügyében. A német kéréseket a Vkf. még sikeresen elutasította arra hivatkozva, hogy az ejtőernyős zászlóaljak kiképzése és felszerelése még folyik, ám a növekvő veszteségek, és a különösen fenyegető partizánveszély miatt hamarosan nem maradt más választásuk, mint egy ejtőernyős harccsoport összeállítása és bevetése.

A harccsoport, vagy hivatalos nevén az „1. ejtőernyős csoport” parancsnoka v. Szügyi Zoltán ezredes volt, míg a zászlóaljparancsnok Molnár Lajos százados lett. A harccsoportot a teljesen feltöltött és felszerelt I. zászlóaljból állították fel, indulásukra 1944. június 5-én került sor, az ejtőernyős állomány nagy sajnálatára vasúton. Kijelölt állomáshelyük először Beregszász volt, ahonnan semmiféle partizántevékenységet sem jelentettek. Ebből is látszott a Vkf. azon szándéka, hogy az ejtőernyősöket ameddig lehetséges tartalékban tarthassák. A beregszászi mindennapokról Nagy Árpád főhadnagy, aknavetős szakaszparancsnok számol be:
„Egy darabig úgy éreztük magunkat, mint akit letiltottak az ugrásról közvetlenül az indulás után. (…) A csodából egyelőre Beregszász lett. (…) No, ott (…) elmúlt a szégyen: (…) A banda úgy él Beregszászon, mintha mindig itt élt volna, és mintha soha nem akarna innen elmenni. (…) Gyönyörű napsugaras az idő, szép a város, kedvesek az emberek, jó a bor és csinosak a lányok. Mi kell más ahhoz, hogy az ejtősök jól érezzék magukat?”

A beregszászi idillnek egy új parancs vetett véget: az ejtőernyős harccsoportnak június 27-én már Máramarosszigeten kellett állásokba vonulnia, partizánellenes feladatokkal. Itt századerejű partizánellenes őrjáratokat vezettek, csekély eredménnyel.
Innen a harccsoport az uzsoki hágóhoz került védelmi állásokba, Majd Hajasdon át vasúti szállítással Volócra. Erről az időszakról is Nagy főhadnagy visszaemlékezései nyújtanak felvilágosítást:
„Milyen régen volt az, mikor még városban laktunk és az volt a legnagyobb bosszúságunk, ha elfogyott a cukrászdában a kávékrém, vagy, hogy a sportszállóban nem játszik este a zene. Már hetek óta élünk az Uzsoki hágónál, becsurog az eső a bunker tetején, vagy a sátor nyílásain, nincs szórakozás, nincsenek nők, nincs korzó. Munka - az aztán van bőven. Alig érkeztünk meg, órák hosszat jártuk a hegyoldalt: védőállás-szemrevételezés. (…) másnap már megkezdődött a beásás (…) Még az első napokon csak ment valahogy a dolog, de egy hét múlva megeredt az eső. Első nap kimosott bennünket a bunkerből, befolyt minden lehető és lehetetlen nyíláson. Kiköltöztünk a sátorba, harmadik nap a sátorból is kiöntött a lé s lassan belenyugodtunk, hogy ez az az eső, aminek soha nincsen vége. Vége lett. S a bunkerek is elkészültek, már lassan olyan állapotban vagyunk, hogy jöhet az orosz az összes aknavetőjével. (…) Mire befejeztük a munkát és mennyei nyugalmat élvezhettünk volna, jött a parancs: menet Hajasdra (…)Megy minden, mint a karikacsapás. Jön valaki a hágóról és meséli, hogy alaposan szétbombázták a helyet, ahol a zászlóalj volt. (…) Egy tempóval megkéstek a ruszkik. (…) Bár nem sokkal előbb még beszédtéma volt a hágón történt bombázás, mégis meglepetésszerűen jött a fejünkre a repülőtámadás. (…) Az első roham rövid volt és veszteség nélküli. Alig telt el egy pár perc és jött a második hullám. Már előbb elhatároztam, hogy kimegyek valamelyik géppuskához és lövök a gépekre. Furcsa volt. Az imént egy árokban lapítva roppant ideges voltam, most, mikor a második hullámból egy gépet kiszúrtam és megnyitottam rá a tüzet, nagy nyugalom töltött el. (…) láttam az apró tűzrózsákat pislogni a gép két légcsavarjánál - és nem féltem. Egy pillanatra az volt az érzésem, hogy az orosz pont rám lő, de ez elmúlt, egész idegrendszeremet az irányzás foglalta el, és a bosszankodás a fölött, hogy bármennyit is tartok előre, a kis sárga fénycsíkok mindig a gép mögött húznak el. (…) Még egyszer jöttek a ruszkik, de sokkal magasabban repültek - alighanem a sok légvédelemre beállított géppuska kényszeríttette őket nagyobb óvatosságra – (…) Hamarosan velünk is elindult a vonat (…) újabb kalandok felé. Mindenesetre elégtétel lett számunkra a ruszkik újabb tempókésése: erős bombázó kötelékeik egy jó óra múlva nyomták meg a hajasdi állomást. Ezt már messziről, egy másik állomásról néztük.”

Volócon az alakulat a m. kir. 16. gyalogoshadosztály alárendeltségében harcolt. Feladata a Toronyai-hágó védelme volt. A harccsoport „1. ejtőernyős csoport” néven 1944. augusztus 18-án érkezett meg Toronyára, két nappal később pedig elfoglalta kijelölt állásait az Ilenta-patak völgyében. Itt kerül sor a rosszemlékű 1940. áprilisi bevetés óta először az ejtőernyősök harcbavetésére, 1944. augusztus 21-én. Az akció vezetője Molnár Lajos százados, a zászlóalj parancsnoka, az akcióban két század és egy golyószórós különítmény vesz részt. A vállalkozás célja a gyülekező szovjet erők felderítése, szétverése, valamint visszaszorítása és a völgy lezárása volt. A feladatot csekély saját veszteséggel (4 halott, 12 sebesült) augusztus 22-ére, végre is hajtják. Ezt követően az 1. ejtőernyős csoport 23-án Ludvikovánál gyülekezik, majd Viszkov térségébe vonul. Nagy főhadnagy beszámolójából megismerhetjük a harccsoport bekapcsolódását a harcokba:
„Ismét menet. Irány Wyskow (helyesen: Viszkov K. D.), a toronyai hágón át. (…) Mint mindig, most is nagy izgalommal kezdtük a menetet és mire a végére értünk, mindenki el volt kámpicsorodva. Hiába az esernyőst nem gyaloglásra teremtette az Isten, mégis mindig ezt csinálja. Sötét lett, mire megérkeztünk Wyskow melletti táborhelyünkre. (…) Éppen álomra akarom hajtani bús fejemet, mikor elhaló ordítást hallok: Nagy főhadnagy úr az ezredes úrhoz! (…) Az öreg ott görnyed, térdén térkép, már nyitja is az ajtót.
-Szervusz, szervusz Nagy Árpád, boldog lehetsz! Adok egy fontos feladatot. (…) Furcsa bizsergés van bennem, mikor mellé ülök. Feladat! Első feladatom. Igaza van, csakugyan boldog vagyok. Hát nem bolond az ember? Tíz perccel ezelőtt még szívtam a fogamat, hogy nem fekhetek le, most boldog vagyok, hogy éjjel 1 órakor ott ülhetek egy ezredes mellett, aki térdén térképpel azt mondja, hogy feladatot kapok. (…)
-A 10. gyalogezred holnap támad (…) a Javorina nevű magaslatra. (…) A főhadnagy úr az aknavető szakaszával ezt a támadást támogatja. Jelentkezik az ezredparancsnokságon, részletes parancsot ott kap. Indul 04 órakor. Megértett?
-Igenis. vágom rá harsányan.
-A kerékpáros századtól igényeljen egy gépkocsit, az árkászoktól szintén egyet, amik elszállítják az ezredparancsnokságig. Onnan taligákon megy tovább. Van valami kérdeznivaló?
-Nincs.
(…) Reggel villámgyorsan készülünk el, mégsem tudunk, csak 5 órakor elindulni, mert a lőszerrakás sok időt vesz igénybe. (…) 8 órakor megérkezünk az ezredparancsnokhoz. (…) Sürgés-forgás mindenütt, de erre a tanácstalanság és határozatlanság nyomja rá a bélyegét. Hirtelen megunom az egészet és előremegyek a gépkocsikkal addig, míg lehet. (…) Már akkor tudtam, hogy ma a támadásból nem lesz semmi. (…) Beállítjuk a vetőket. Ásogatunk kicsit a figyelőn. Végre megérkezik az öreg a zászlóaljparancsnokkal, meg a törzzsel. Láttam, hogy ott elől vacakoltak valamit a hegyoldalban, de most nem akarok hinni a fülemnek. Ott lesz a zászlóaljparancsnoki harcálláspont, az aknavető- és tüzérfigyelő. Vagy nagyon tehetségtelen vagyok a háborúhoz, vagy ők roppant naívak. A kijelölt hely az ellenség felé lejtő kopár hegyoldalon van, kb. 100 m-re a peremtől, mintegy 10 fenyőszál összedobálva. Rá kellene írni, hogy „Bunker” különben nem tudja senki, hogy mi akar ez lenni. (…) Reggel öt óra. Kicsit ködös, nedves az idő. Az erdőből innen is, onnan is ágropogás hallatszik: gyülekezik a támadó csoport. (…) Fél hétkor végre kiadhatom az első tűzparancsot. Az első! Úgy szeretném, ha nagyon jól sikerülne. Kiválasztok egy belövő pontot a Javorina nyeregszerű gerince alatt, jó 300 négyzetméter nyílt terület közepén 2-3 csenevész fa.(…) A tüzérség is megkezdi a belövést. Te jó Isten! Borzalmasan rövid! Remélem, hogy a gyülekezés még nem jutott el az erdőnek addig a részéig, ahonnan a füstfelleg kibújik a fák közül. (…) A távbeszélőn ordít az alezredes úr: őrültek! Szüntessen tüzet az aknavető, mert sajátba lő! Nyugodtan szólok vissza: sajátba legfeljebb a tüzérség lő. Lövök két ködöt az előbbi elemekkel, figyelje az alezredes úr! A lövés kimegy, a szabvány idő múlva ott nyílnak a ködrózsák a Javorina csúcsán. A távbeszélő süketen hallgat. Úgy gondolom, az alezredes úr most a tüzéreket szidja. (…) A csatazaj egyre nő. Csinbummok (ZIS-3 76 mm-es szovjet löveg magyar beceneve K. D.) lövik a hegyoldalt, aknavetők a völgyet. Ez jobban fáj nekem, mert ott vannak fedezék nélkül a támadók. Ez a hülye – mert másnak nem tudom nevezni most – megint velem van megakadva, recseg a telefonba a hangja: aknavető helyezze előre a tüzet a perem mögé, mert sajátot veszélyeztet!
-Minden lövésemet megfigyelhetem! – ordítom vissza mérgesen. – Valakinek csak le kell fogni az első vonalat, tüzérségi becsapódást nem látok!
Elsuhan mellettem előbb az alezredes, majd a zászlóaljparancsnok, tüzérek, (…) Ott kellett nekik hagyni a figyelőt, amit nem is csodálok. Nagyon vacak hely volt mindenképpen. Éppen most kell nekik mocorogni, amikor a legnagyobb szükség lenne arra, hogy figyeljenek. (…) Szinte észre sem veszem, de egymás után tűnnek el most már mellőlem is a vitézek és pár perc múlva ismét csak ejtősök vannak itt (…) a tűz ismét csendesedik. Már csak hátrább robban egy-egy akna, a völgybe is esik egy pár, csak a géppisztolyok pattogása hallatszik. Megjelenik az első sebesült: akna. Második: akna. Jönnek egymás után, mind szilánkos sebesült. Elég súlyosak. Jön egy szakaszvezető, attól hallom meg a tragédiát, miközben csodálkozom, hogy szétroncsolt lábával hogyan jutott el idáig.
- Szörnyű… saját aknára ment az egész század… a hadnagy az elesett… szétfutott a megmaradt rész. (…) Vége tehát: a támadás nem sikerült.”

Mialatt Nagy főhadnagy aknavetői a sikertelen javorinai támadást támogatták, a Viszkovban maradt harccsoportot kivezényelték a Mizunka völgyébe. Itt olyan erős harctevékenységet fejtettek ki, hogy a szovjet erők nem is voltak képesek nagyobb térnyerésre a védőkkel szemben. A mizunkai harcok során egy járőrvállalkozás vezetése közben halt hősi halált Molnár százados, vagy ahogy a katonái becézték Maki, a zászlóaljparancsnok. Helyébe Tassonyi Edömér százados lépett. A vállalkozás során, melyben a zászlóalj parancsnoka életét vesztette, egyetlen magyar ejtőernyős század egy teljes orosz zászlóaljat semmisített meg, és két kilométerre nyomult be az ellenséges állások közé, mindössze 12 halott és 41 sebesült árán, míg az orosz oldalon több mint 200 katonát öltek meg, vagy sebesítettek meg, majd a parancsnak megfelelően két élő foglyot is szereztek. Ez a haditett is jól érzékelteti az ejtőernyős katonák harci kedvét, felkészültségét és elszántságát. Ahogy vitéz Pávay A. Endre ejtőernyős százados mondta:
„Tudomásom szerint egészen 1945 januárjáig nem akadt közülünk hadifogoly. Nem volt divat a megadás, ezért tiszteltek, féltek minket az oroszok.”

Ezt a nézetet erősíti meg Nagy főhadnagy véleménye is:
„ettől kezdve nem volt ejtőernyős fogoly az oroszoknál. Az ezüstösen csillogó halálfejes jelvény, a bőrkabát meg a bilgericsizma biztos ajánlólevél volt a másvilágra a ruszkik szemében.”

A frontról szeptember 9-én vonták ki a csoport nagy részét feltöltésre, Vezérszállásra. A fronton csupán a csoport kerékpáros százada (parancsnok: Szentkirályi Ottó főhadnagy) és a 2. század (parancsnok: Törzsök László főhadnagy) maradt a Laturka-völgyben, illetve Talamás térségében. A fronton maradt századok jelentéseinek hatására a csoport október 3-án került vissza az arcvonalba századonként, Volóc térségében, a 2. század arcvonalának megerősítésére. Itt a már állásokban lévő, valamint először beérkező századok nagy veszteséget szenvedtek, mindkét század parancsnoka elesett, illetve súlyosan megsebesült. A csoport parancsnoka ekkor már nem Szügyi, őt ugyanis Budapestre rendelik, a Szent László hadosztály felállítása ügyében, melynek ő lesz a parancsnoka. A parancsnokságot helyettese, Tassonyi százados veszi át.


A Szent László hadosztály jelvénye

Az itteni könyörtelen harcokba szintén Nagy főhadnagy emlékiratain keresztül tekinthetünk be:
„Hajnal felé járhat – október 5-én – mikor felköltenek. Riadóztatom a szakaszt, (…) Juhász Bandi (Juhász Andor, a 3. század parancsnoka K. D.) hív, hogy menjek ki a figyelőmmel. (…) fogjuk a dobokat és húzzuk a vonalat. Éppen csak hogy lehet valamit látni. Odafenn kiderül, hogy kevés a drót. Míg elmennek még egy dobért, én előremegyek Bandihoz. Egy kis bunkerben találom meg, amelyik félig tele van vízzel.
–Szervusz Bandi, itt vagyok a népemmel, de nem elég a drótom idáig.
–Szervusz öregem, feltétlenül ide kell jönnöd a figyelővel, mert máshonnan nem látsz semmit. –Látni a szemén, hogy mióta kijött, csak gyáva emberekkel beszélt. – Megnyugtatom.
–Mindjárt itt lesz a drót, és akkor kihúzom idáig. Különben mi a nagy fene helyzet? (…)
–Semmi affér pajtás, minden rendben. Éjjel itt összeakadtunk valamivel előrébb a ruszkival és visszaugrottunk ide. Most ők ott ülnek azon a két dombon (…) és csöndben vannak. Ajánlatos is nekik kiélvezni a csöndet, mert reggel nagy zenebonát szolgáltatunk számukra.
–Kifüstöljük a bandát? – Kérdezem lelkendezve.
–Azt tesszük – mondja könnyedén, és én elhiszem neki. (…)
Hat óra felé jár az idő, mind jobban világosodik. Mozgást nem látok a ruszkiknál. No, kipróbáljuk a csöveket. (…)A nagyobbik dombot szemeltem ki, számolom a másodperceket. Valamivel izgalmasabb, mint a Bolton, ahol az ellenség két km-re volt. Itt alig 500 m van köztünk, könnyen sajátba lőhetünk. (…).
–Szakasz kettő, gyorstűz! –Szinte látom a fiúkat a vetőállásban. Nagyon szeretnek gyorstüzet lőni. és tudnak is. Úgy jön ki a négy lövés majdnem, mintha négy vető lőne. Pedig csak kettő van. (…) a szakaszok is megkívánják a tüzelést. Legelőször egy géppuskás szólal meg, alattunk. Hihetetlenül pontosan lő. A ruszki domb oldalában van egy fekete pont – valószínűleg bunkerbejárat – arra mennek a fényjelzősök. Legalább negyven lövés bement a lyukon, bravó! (…)
Nagy hiba, hogy ilyen kevés vetőm van. Kénytelen vagyok még ezt is szétbontani, egyikkel az egyik, másikkal a másik dombra lövetek. (…) Nyolc óra lehet, amikor egy lihegő pofa bukik be a bunkerbe. (…) Mosollyal a bajusza alatt jelentkezik, röviden tájékoztatom.
–Matyikám, maga csak azzal a kisebbik dombbal törődjék, ezt itt majd én elintézem.
–Bízza csak rám a főhadnagy úr (…) közben jön egy rádióparancs.
–A Pávay és Szentkirályi század Tassonyi parancsnoksága alatt balról támad a kis dombon, Juhász század támadjon egy időben a nagy dombra.
Úgy látszik, ezeket támogatja a Matyi. No, majd fog az menni. (…) Most én is rákezdek. Már jól látni az egyes fészkeket az oroszoknál, sorba vesszük őket a Matyival. Ő az ő dombján, én az enyémen. Még tréfára is van idő. Belövök egy ködöt a becsapódásai közé. Kis tűzszünet azonnal Kelbertéknél, úgy látszik, szidja a vetőállást, hogy belekevertek ködgránátot. Később rájöhetett, mert két rövid lövésemért már legorombítottam Szilágyit, mire kapcsoltam, hogy Kelbert lőtte át hozzám. (…) A műút felől húzódó hegyperemen a fák közt alakok tűnnek fel. Előbb egy-kettő, majd mindig több. (…) csak úgy porzik a ruszki dombnak az a része, ahonnan rálátni erre a peremre. (…) Szinte hihetetlen, hogy milyen pontosan lő mindenki. Igen erős az ellenséges tűz is, de mintha ez nem is volna, úgy lő mindenki, mintha csak éleslövészeten lenne. (…) Juhász Bandi kiadja támadási parancsát. (…) Közben sebesülnek a fiúk itt a gyatra árokban. (…) Most már nem tudok várni. Előre helyezem a tüzet, a domb mögé, felugrunk a népemmel és rohanunk az oroszok felé, otthagyva Juhász Bandit. (…) Éppen idejében érkezünk, hogy részt vegyünk a rohamban. Tóbiásnak pechje van, olyan árokba került, ahol csak halottat talál. Feldühödve keresi, hogy van-e még valahol élő. Imrének és nekem nagyobb a szerencsém. Berobbanunk egy árokba, ami bunkerbe vezet. Én göngyölgetem kézigránáttal balra az árkot – itt is több a halott, mint az élő. Imrének a következő pillanatban már orosz géppisztoly van a kezében. „Bozse mojoznak” (Szó szerint: „Istenem!” oroszul K. D.) a keze alatt a ruszkik, aztán csönd. Nagy durranás, ebben a bunkerban sem maradt élő, meg sem nézzük, át a másik árokba. Nem telik bele tíz perc, már nincs élő orosz a dombon. Odaér Bandi és ordít, de nem sokat használ, szajré kezdődik. Orosz géppisztolyok kerülnek a kezekbe, már a bunkereket kutatgatnák a tagok, mikor a Bandi parancsa végre rendezi őket.”

A fent leírt támadásban a magyar ejtőernyősök csupán 10 halottat vesztettek, míg a szovjet veszteség közel két teljes zászlóalj volt. A támadás során a magyar ejtőernyősök 89 foglyot ejtettek, tőlük tudták meg, hogy egy hatszoros túlerőben lévő szovjet csoportosítást futamítottak meg, melynek célja Volóc elfoglalása volt. A remekül induló támadásnak végül a szovjet tüzérség összpontosított tüze vetett véget. Nagy főhadnagy visszaemlékezései szerint:
„Ahogy később kiderült, a jól sikerült támadásnak tragikus fináléja lett. A gerincen végig és az erdőn át nagyszerűen haladtak előre (a Tassonyi százados vezetésével támadó Juhász-század K. D.), ellenség alig volt. A Kornán végre nagyobb erejű ellenségre bukkantak, akiket – aránylag rövid harc után – ugyancsak lelöktek a hegyről. Berendezkedés után újabb támadást tervezett Tassonyi a következő peremvonalra és ezzel az ezeréves határra. Ekkor jött a tragédia. Támadáshoz csoportosultak éppen, amikor a már nálunk is hallható aknasorozat becsapódott – pontosan a gyülekező szakaszok közé. (…) Ez az egy sorozat azután eldöntötte nemcsak a készülő támadás sorsát, de az egész csoport további magatartását is. Szentkirályi főhadnagy, Marjai Gyurka zászlós Ónodi Pál orvos hadnagy egyszerre esett el, Pávay Bandi súlyosan megsebesült. Megsemmisült két teljes rádió távbeszélő állomás csoport, csak egy ember vitéz Hollósi maradt meg belőle. A tisztek és rádió nélküli század még Tassonyi erős keze alatt sem tudott tovább ott maradni, annál is inkább, mert az aknabecsapódások után nem sokkal megindult az orosz ellentámadás. Tassonyi egy rajjal visszamaradt a század visszavonulását fedezendő, mely, előbb vonakodva, majd rendezetten, erős ütemben, a szemünk előtt húzódott vissza a velünk délelőtt megszállt dombra (…) A teljes számban visszahozott sebesülteket hátra szállították.(…)”

Később, a folyamatos harcban álló ejtőernyősök moráljáról ezt írta Nagy:
„Kicsit megváltozott a helyzet első, Volóc mellett töltött napunk óta. Már harmadnapja ülünk itt (…) Nem csodálnám, ha ezekből a Volóc környéki harcokból legenda kelne később szárnyra rólunk. Valóban mesébe illő volt, amit itt eddig a zászlóalj tett. Már három nap és három éjjel zúdult állásainkra az orosz tömeg. Naponta, az egész védőkörletet véve alapul, egy-egy ezrednek megfelelő orosz erő futott vissza árkaink alól. Az állás pedig már csakugyan fátyolszerű volt. Ahány hegy és domb, annyi szakasz, vagy raj, ahány nyolcvetős orosz nehézaknavető-állás, annyi (darab) aknavető nálunk, ahány fő saját veszteség, annyiszor húsz orosz.”

Mialatt az 1. ejtőernyős csoport immár Tassonyi Edömér százados parancsnoksága alatt a Kárpátokban küzd az orosz túlerővel szemben gyakran halálmegvető bátorsággal, a Pápán maradt zászlóaljat is bevetik. Az ő feladatuk az 1944. augusztus 23-ai román kiugrás után dél-Erdélybe bevonult magyar erők megerősítése, az egyre növekvő szovjet nyomással szemben. A Pápáról elindított „I. ejtőernyős pótzászlóaljat”, mely valójában az ezred II. zászlóalja volt, Nagyvárad térségében vetették be. A tervek szerint ide csoportosították volna át az „1. ejtőernyős csoportot” is a Kárpátokból, ám mivel a Nagyváradra küldött csoport, Kiss Zoltán százados vezetésével nagy veszteségek árán, miután a lőszerből kifogyott harcolva visszavonult Nagyváradon át, Berettyóújfalu-Pocsaj-Mezőkövesd útvonalon. Innen Tiszafüredre kerültek, ahol nyolc napon át tartó utóvédharcok után váltották fel őket. Az ejtőernyősöket végül Budapesten, a Károly-laktanyában vonták össze, 1944. október 15-én, valószínűleg a kiugrási kísérlet támogatására. A kiugrás konkrét utasítások nélkül meghiúsult, így az ejtőernyős alakulat sem vett benne részt. Tétlenül szemlélték az ország német megszállását. A rendelkezésükre álló rövid pihenőt újrafegyverzéssel, valamint felkészüléssel töltötték. Az ejtőernyősök élén változás történt, ugyanis parancsnokukat, vitéz Szügyi Zoltán alezredest kinevezték a frissen megalakult Szent László hadosztály parancsnokává. Utódja az ejtőernyősök élén Pokornyi László őrnagy lett. Ezalatt Pápán október 7-én megalakult az 1. ejtőernyős ezred körülbelül 1000 frissen behívott újonc és hét tiszt vezetésével, melyet azonnal beolvasztottak a Szent László hadosztályba. A Budapesten tartózkodó ejtőernyősök ebből semmit sem vettek észre, ugyanis őket október 23.-27. között Dunaharaszti-Soroksárra szállították, ahol a Soltra, valamint Kecskemétre vezető utak lezárása volt a feladatuk, a 22. SS Önkéntes Lovashadosztály alárendeltségében. A Dunaharaszti-Soroksár körzetében bevetett I. zászlóaljban szolgáló Nagy főhadnagy így eleveníti fel ezt az időszakot:
„Az első keserű íz Budapest szélső külvárosának elérésekor ért bennünket. A felkiabálásokat először nem is értettük.
–Letettük a fegyvert!
Dühösen kiabáltuk vissza, hogy nem látják kezünkben a géppisztolyt és a vagon tetején a géppuskát? Mire a Józsefvárosi pályaudvarra értünk, tiszta volt a dolog: Szálasi átvette az uralmat. Hogy szegény jó öreg Kormányzó urunkkal mi lett, azt senki sem tudta…
(…) Pesten persze olyan zűrzavar volt, amilyen még soha. Alig bírtuk megtalálni a káoszban a helyünket. De nem sokáig töprengtünk. Célunk: harc, Nagymagyarországért és a bolsevizmus ellen. Katonaszívünk lehetetlennek tartotta, hogy valamikor is egykori fegyvertársunk ellen fordítsuk csöveinket, bármennyire is utálatosan viselkedtek a németek mind a honvédséggel, mind a civilekkel szemben. Október 23-án már a haraszti védőállásban voltunk, azzal a kétségbeesettnek látszó elhatározással, hogy megállítjuk a Budapest szívébe törni akaró orosz tömeg hömpölygését.
Mekkora változás és milyen hihetetlen szituáció! Ha valaki azt mondta volna nekem e hónap negyedikén, hogy itt leszek, mégpedig úgy, hogy védőállás lesz előttem, akkor vagy letartóztattam volna, vagy a szemébe nevetek. (…) Nagyon kevés volt a gránát, naponta csak kb. harminccal pótlódott a készletünk, és arról esett szó, hogy milyen klassz lesz, ha a Weiss Manfréd-gyárban lesz a vetőállás. A gyárból csak a csőbe kell hordani a gránátot, amennyit akarunk. Hát most itt vagyunk Dunaharasztin. (…) Most hát itt ülünk és várjuk az oroszt.”
A soroksári harcokban aknaszilánktól megsebesült Pokornyi őrnagy helyét Tassonyi Edömér vette át, akit ekkor léptettek elő soron kívül őrnaggyá. Tassonyi őrnagy helyét az I. zászlóalj élén Kiss százados vette át. Ezen a frontszakaszon kezdődött meg a szovjet erők Budapest felé irányuló első rohama is, melyről ismét Nagy főhadnagy visszaemlékezéseiből kapahtunk képet:
„Hajnalban – nagy csoportosítások után – súllyal Soroksárnál megindult a lehengerlőnek ígérkező páncélos és gyalogos támadás védőállásunk ellen. A beígért német lovashadosztály nem érkezett meg, éppen ezért a jelen lévő német vezérkari csoport a helyzetet tarthatatlannak ítélte és a befutókat máris egy hátrább lévő állásba irányította, feladatunkat „tartós védelemből” „halogató visszavonulássá” változtatva át. Úgy látszik, nem vették észre a három betűből álló bűvös szócskát: „eje”. Miután egy erős német Stuka-támadás a csoportosuló kb. 120 orosz páncélos közül mintegy hatvanat megsemmisített, vagy mozgásképtelenné tett, a megmaradtakból kb. 40 Soroksárnál, 20 pedig a haraszti sávban indult meg gyalogsággal alaposan megtűzdelve, hogy védőállásunkat letiporja.

Ami ezután következett, az a német vezérkari főnök szerint hihetetlenül meseszerű volt. A Budapest ellen törő első és legelszántabb roham sorsa alig 10 perc alatt eldőlt. Az ejtőernyős fiúk úgy kushadtak a lövészlyukakban, hogy még egy sapkarózsa sem látszott belőlük. A páncélosok gyanútlanul közeledtek a csendesnek látszó vidéken, mikor megmozdultak a göröngyök, megindultak a kukoricaszár kúpok, a fák tövéből kísértetiesen ordító fantomok pattantak föl, és az alig 100 m-re lévő harckocsik kezelői még fel sem ocsúdhattak, máris körülugrálták őket, mint a halál angyalai, az esernyős rémek. Kifújtak a Faustok (Panzerfaust 60 típusú egyszer használatos kézi páncéltörő fegyverek K. D.) csövei, és a páncéltornyokon, hernyótalpakon egymás után robbantak a faustfejek, leemelve a tornyot, szétszaggatva a hernyótalpat, szénné égett várrá változtatva az erődöket az előbb még büszke vöröskatonákkal. Alig telt bele tíz perc, már ott lapítottak a fiúk az árokban és vicsorgó foggal várták a támadó orosz gyalogságot. Méghogy Pestre akarnak a büdösek bemenni! (…)A német vezérkari főnök földhöz vágta a sapkáját és az izgalomba belesápadt arccal rekedten hörögte: három hadosztályt ilyen harcosokból és a Donig űzöm velük vissza az oroszt egy hónap alatt!”

Az ejtőernyősök valósággal vérszemet kaptak saját sikereiktől. Ez volt az első nagy hiba. Nagy visszaemlékezései szerint Pokornyi őrnagy sebesülése is ennek a merészségnek volt köszönhető, mivel Taksony felé egy darab magyar 40M Nimród önjáró gépágyú támogatásával, valamint egy 37 fős harccsoporttal indított támadást egy megerősített szovjet zászlóalj ellen. A támadás olyan mélyen tört be az orosz állások közé, hogy elvágták magukat a saját állásoktól. A kitörés során elesett vagy megsebesült 27 ejtőernyős, köztük Platthy Győző főhadnagy és Pokornyi László őrnagy, a támadás két vezetője is. A soroksári állásokból november 12-én vonták ki az ejtőernyősöket csak azért, hogy Isaszegnél újra harcba dobják őket. Itt kapták a németektől a babonás félelemmel kiejtett Mordskelte, vagyis „Fenegyerekek” becenevet.


A Szent László hadosztály főhadnagya saját gyártású álcafelsőben, valamint a hadosztály ejtőernyős katonája 43M Király géppisztollyal.

November 19-én az Isaszeg előtti védőállásokban súlyos harc tombolt. Az oroszok áttörését, csupán az utolsó tartalékok, köztük az aknavetősök, bevetése akadályozta meg. Sajnos Nagy hadnagy egy magányos felderítőútján szerzett sérüléseiből lábadozott, így csak másodkézből értesült a támadás lefolyásáról:
„November 20-án nem bírtam tovább az ágyban, és botra támaszkodva bár, de kidöcögtem a védőállásba. Leginkább az előző napi események hajtottak ki. Az oroszok – fene tudja hogyan – már a vetőállás közelébe jutottak és csak egy, főleg az aknavetősökből összeszedett ellentámadó csoport tudta megakadályozni, hogy a vetőállásra törjenek. Sajnos a sikeres ellentámadásnak nehéz ára volt (…) sok öreg vetős sebesült és halt meg.(…) Csak másfél napot tudtam kihúzni, 21-én este ott hagytuk a védőállást, a felváltó csapat már hátrább fekvő védőállást foglalt el.”

Két napra rá, 1944. november 22-én a megtépázott I. ejtőernyős zászlóalj maradékát kivonták a frontról, és Budapestre, a Károly laktanyába szállították. Nagy főhadnagy szerint mindenkinek sokkoló élményben volt része:
„22-én reggel gépkocsik vártak bennünket – első eset volt, hogy a gépkocsik nem bevetésre vittek – és beautóztunk Budapestre, örök alapunkra, a Károly laktanyába. Szörnyű látványt nyújthattunk, amikor a laktanya kínosan tiszta udvarán leszálltunk. A hetes piszok, a rongyos ruhák, szőrös arcok egy rablóbanda kinézését kölcsönözték. Jómagam november 2-án borotválkoztam utoljára, még mindig bottal jártam, tereptarka kabátom csupa kosz volt. Soha nem felejtem el azt a jelenetet. A laktanya udvarának csak egy kis sarkát foglaltuk el (…) A piszkos ruhájú, fáradt szemű bandával szemben ragyogó csizmájú, extra ruhájú tömeg állt, legalább annyian voltak, mint az ejtőernyős „zászlóalj”: az újonnan alakult Szent László hadosztály törzse. Úgy néztek ránk, mint egy más bolygóról jött csodalényekre: ezek a kis koszos, sovány és kócos hajú fiúk hát azok, akikről már egész Budapest beszél.”

A kivérzett I. zászlóaljat haladéktalanul Pápára szállítják, ám a II. zászlóaljnak nincs ekkora szerencséje. Újrafelfegyverzés után, mely főleg német gyártmányú MG 42-es villámgéppuskák, Panzerfaust 60 és 8. 8 cm-es „Panzerschreck” páncéltörő fegyverek felvételezéséből állt, a zászlóaljat a Csepel-szigetre irányították, a német „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály alárendeltségébe kerül, és a Szigetszentmiklós-Halásztelek vonalban kiépített állásokat tartja, az előretörő szovjet csapatokkal szemben, egészen december 19-éig.
Az I. zászlóalj másfél heti pihenő után ismét bevetésre került, ezúttal Kéthely irányába. Nagy főhadnagy beszámolójából erről is képet kaphatunk:
„Valahogy csakugyan nem is érdekeltek bennünket a töltények, puskák és háborús hírek sem, pedig azok már egyre riasztóbbak voltak. (…) elröppentek a fülünk mellett, mert itthon voltunk, Pápán, a pápai lányok, a pápai utcák, a pápai kényelem és otthonosság vett körül bennünket, és mi ismét élveztük a békét, olyan mohón habzsolva gyönyöreit, mintha már akkor tudtuk volna, hogy pünkösdi királyság lesz a mi hónapnyi hosszúra tervezett pihenőnk. Esténként csak úgy rajzottak az esernyősök az utcán és a pápaiak érezték rajtuk a front szagát. Máról holnapra megváltozott a légkör a városban. Az öreg harcosok olyanok voltak, mintha tűzben edzett acélt öltöztettek volna katonaruhába, szinte perzseltek mindenkit, aki a közelükbe jutott és a lányok alig győzték lesütni szemüket a fiúk szeméből feléjük lobogó láng elől. De égetett az a szemhéjon át is. A ruhán, a bőrön át is. Ezek nem a régi esernyősök (…) És most a tömött gépkocsik kihúztak a faluból, meggyulladt szíveket hagyva ott, hogy újabb harcok felé szállítsák az első zászlóaljat. (…) Nem akarok mellébeszélni, most nem mentünk szívesen. Még káromkodtunk is néha egyet-egyet. A legények az elmaradt pihenő miatt, mi pedig a pótlás hiányos kiképzése miatt. Akadtak katonáink, akik csak egy hete voltak benn nálunk, minden kiképzés nélkül. Éppen csak hogy a puskát el tudták sütni. (…) Talán az öreg tagokból átárad az ejtőernyős szellem.”

Míg a II. zászlóalj folyamatos harc közben hátrált Fót felé, az I. zászlóaljat megbízták Kéthely megtámadásával. Az itteni harcokról szintén Nagy Árpád főhadnagy tudósít, és beszámolójából látszik: az öreg ejtőernyősök, még mindig értették a dolgukat:
„Még nem volt dél, amikor fölértünk a közvetlenül Kéthely fölött lévő hegyre. Még mindig sehol senki. Újabb csoportosítás: miután beérkeztek a harckocsik, támadás Kéthelyre. Támadó század a Juhász-század, mögötte második lépcsőben
Godó biztosít, balról Kovács. Franciék már ki is húztak a balra lévő dombhátra és bekaparták magukat a tetején. Azzal a földmunkával, amit egy katona ebben a háborúban végigcsinált, egy hegyet el lehetne hordani. (…) Hosszú huzavona után végre megindultak a rohamlövegek. Ez volt az első eset, hogy páncélosokkal támadtunk. Mondhatom, nagy érzés volt. Az utolsó peremvonal előtt szétbontakozott a banda. Magam Tóbiással körülbelül a Juhász-század közepén indultam meg az út bal oldalán. Juhász Bandi a jobboldalon jött, kissé hátrább, mint mi. Még hallottam, hogy az első rohamlöveg parancsnoka előreszólt, hogy távolabb menjünk az úttól, mert lőni fognak. Aztán elindult a század, hogy egy lövéssel elfoglalja a falut. Ez az egy lövés azonban több bajt csinált nekünk, mint az oroszoknak, akiknek híre-hamva sem volt a faluban. A lövést ugyanis a rohamlöveg adta le, és az, nem messze Banditól becsapódva annyi repeszt küldött az öreg bőre alá, hogy már félig haldokolva szállították hátra. (…) Az este már egy elcsendesedett faluban ért bennünket, az oroszok a vasútállomáson és a Hunyadi-kastélyban akadtak meg visszavonulásuk közben, mi pedig a falut tartottuk (…) nagy vacsora várt és puha ágy. (…) Szép dolog a háború és főleg kényelmes. (…) másnap (…) a két aknavető szakasz már a templom melletti udvarban volt, Godó Franci (Godó Ferenc főhadnagy az 1. század parancsnoka K. D.) elfoglalta az állomást, Kovács Franci (Kovács Ferenc főhadnagy K. D.) egy szakasza pedig – német kötelékben – megtisztította az utat (…) ötször próbálkoztak meg a ruszkik ellentámadással, és ugyanannyiszor voltak kénytelenek véres fejjel visszafutni.”

A kéthelyi, valamint a Csepel-környéki harcokban megtizedelődött zászlóaljakat Garamon vonták össze, innen indultak útnak Pápára, ahová 1945. január 14-én érkeztek meg. Ekkor a két zászlóalj összlétszáma 400 fő volt. Pápán a Szent László hadosztály vezetése újraszervezte az ezredet úgy, hogy a 400 túlélőt egyenlő arányban osztották el a teljesen tapasztalatlan újoncok között. Kiképzésük után a zászlóaljak 1945 március 23-án, illetve március 26-án hagyták el Pápát, az ejtőernyős fegyvernem születésének helyét. Sokan soha nem tértek vissza.

A túlélők, a Szent László hadosztály többi részével együtt folyamatos harcban lépték át a magyar határt Ausztria felé, ám sokan döntöttek úgy, hogy az országban maradnak. Ezt a tisztek semmilyen módon nem akadályozták meg. A Szent László hadosztály maradéka, benne az ejtőernyős ezred körülbelül száz megmaradt harcosával 1945 május 11-én díszmenetben tette le a fegyvert az angolok előtt az ausztriai Preiteneggben. Ezzel lezárult a Magyar Királyi Honvédség 1. „vitéz Bertalan Árpád” Ejtőernyős Ezredének története.

„Vészes sötét felhők felett
Ég és a föld között
Száguld rohan a gépmadár
Szállnak az ejtőernyősök
Honvéd ejtőernyős vagyok én
Rettenhetetlen bátor és merész
Bajtól vésztől nem félek én
Velünk van az Isten".


Magyar ejtőernyős ugrókészültségben, illetve teljes felszerelésben


Források:
- Sztojalovzsky Gábor hőr. őrgy-Dr. Héjja István nyá. Ezds: A Magyar Királyi Honvédség Ejtőernyős Alakulata Megalakulásától 1945-ig (1998. Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Hadtudományi Kar Határrendészeti és Védelmi Tanszék)
- Szokolay Tamás: A magyar ejtőernyősök lovagkora. 1938-1941. I-III.rész (Kanadai Magyar Szárnyak, 1985. p.37-46.)
- Turcsányi Károly – Hegedűs Ernő: A Magyar Légideszantcsapatok Alkalmazásának, Haditechnikai Eszközeinek és Szervezetének Fejlődése (1933-1945) II. Rész.
- Gibás Andor: Szemelvények a magyar ejtőernyőzés történetéből (1945-ig)
- M. Kir. Ejtőernyősök egyenruhája az II. világháború alatt
- M. Szabó Miklós A Magyar Királyi Honvéd Légierő A Második Világháborúban (Zrínyi Katonai Kiadó Budapest, 1987)
- Tóth Lóránd: Ejtőernyős Deszant (Zrínyi Katonai Kiadó Budapest, 1987)
- Huszár János: Honvéd ejtőernyősök Pápán 1939-1945. A Magyar Királyi „vitéz Bertalan Árpád" Honvéd Ejtőernyős Ezred története. (A pápai Jókai Kör kiadványa 2. 1993.)
- Nagy Árpád: Jegyzetek (Martin Kornél: Nagy Árpád M. Kir. Ejtőernyős. Főhadnagy Jegyzetei)
- Kovács Zoltán András - Számvéber Norbert A Waffen-SS Magyarországon (Paktum Nyomdaipari Társaság Budapest, 2001)
A képek forrásai:
- Jánosy István: A repülés abc-je. (Magyar Repülő Sajtóvállalat, Budapest. 1944.)
- Sztojalovzsky Gábor hőr. őrgy-Dr. Héjja István nyá. Ezds: A Magyar Királyi Honvédség Ejtőernyős Alakulata Megalakulásától 1945-ig (1998. Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Hadtudományi Kar Határrendészeti és Védelmi Tanszék)
- http://www.geocaching.hu/cacheimages/2008-03/1090_20080328_160441.jpg
- http://www.geocaching.hu/cacheimages/2008-03/1090_20080328_155826.jpg
- http://t2.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcS-TAhKdQz4HTrsbDhUwkKnHhCyNjvSV2m-KfgbesT3URccYAU6_Q
- Pataky Géza: Ég és Föld Között (Magyar Repülő Sajtóvállalat és Stádium Sajtóvállalat, Budapest, 1942)
- Michael M. van Lauesen: The Death Heads, Hungary’s Airborne Forces 1938-1945
- Huszár János: Honvéd ejtőernyősök Pápán 1939-1945. A Magyar Királyi „vitéz Bertalan Árpád" Honvéd Ejtőernyős Ezred története. (A pápai Jókai Kör kiadványa 2. 1993.)

Írta: Kiss Dávid (Nix)

Hozzászólások   

 
#1Bécs Zoltán Kaposvár2013-04-07 16:21
Tisztelettel adózom az alapítók emlékének.Magam is részese voltam ezen kiképzéseknek Magyar Nép hadsereg különleges mélységi felderítőként.Tudom milyen áldozatos munka helytállni kiképzésekben Büszke vagyok elődeimre ,magamra hogy részese lehetek-tem ejtőernyősök ,elye felderítők csapatának.üdvözlöm régi társaimat is kikel együtt tanultuk e szakmát. Hüse Karcsi oktatóinknak. Felderítést oktatóinknak.
 

A kommenteléshez jelentkezz be vagy ha még nincs fiókod, regisztrálj!

A hónap képe
A hónap képe
Felhívás: A 25. órában vagyunk
A 25. órában vagyunk